Nincs jövőképe a magyar társadalomnak

l Sűrű a programja. Telefonálgatások sora, rohanás ide-oda, roma polgárjogi aktivista-magyar értelmiségiként, mindenféle szervezés-rendezés köztisztviselőként itthon, a fővárosban és vidéken …
– Elnézést a mostani hosszas telefonbeszélgetésekért, a várakozásért. De fontos volt! Mi itt megpróbálunk az intézetben sokféle kulturális-tudományos rendezvényt, fesztivált, kiállítást szervezni, sikerrel. A fővárosnak van egyfajta felelősségteli hozzáállása ehhez – segítséggel –, mint amikor a romaholokauszt emlékművet emeltük a pesti Duna-parton, a Nehru-parkban. Az intézet a roma kultúrával három évtizede folyamatosan foglalkozik, Európában és Európán kívül is egyáltalán azóta elemzik a roma kultúrát, képzőművészetet, értékmentést, amióta mi felvezettük ezt a kincset! A baj az, hogy itt is, mint  mindenütt, a finanszírozás esetleges… Nálunk tudatos gyűjtőmunka folyik. Bari Károly költő, képzőművész évtizedek óta járja a  környező országokat mindenféle „biztos hétköznap”, állás, támogatás nélkül, hangfelvételeket gyűjt, fordít. Források nélkül. A reményem: egy roma múzeum – tárgyakkal, szellemi értékekkel. Mert a közgondolkodásra való hatáshoz ez is kellene! Hiszen több mint hatszáz esztendeje együtt élünk! Most a Phralipe Független Cigány Szervezet vidéken, kistelepüléseken megpróbál valamit tenni a közösségekért. Nem a cigányokért – mindenkiért, aki szükséget szenved. Értelmesen végzi a munkáját! A rászorultakat felméri, s az a számára a legfontosabb összekötő elem, hogy „rászorultság”. Na most ez pontosan azt jelenti, hogy tudják az emberek, hogy a megszorultságukban igenis számítanak, s egymásra is számíthatnak. S ezzel lehet az előítéleteket eloszlatni. Mondták, sokan sírtak örömükben, meglepetve, különösen a kisöregek, hogy a cigányok gondolnak rájuk is. Jó lenne, ha a kisebbségi önkormányzatok is ennek nyomán gondolnák a dolgokat végig…
l Sokszor mondja: az a baj, hogy elvész a szolidaritás.
– Igen. Mint a Borsod-Abauj-Zemplén megyei Nagycsécsen, ahol az emberek hallgatnak. Pedig embervadászat volt ott, azon a településen. Kötelességemnek érzem, hogy a legyilkoltak emberi arcát megrajzoljam! A település legelesettebbjei voltak… Rendes portán, ahol a kiskert mindig be volt vetve… Nagy Tibornak süketnéma a lánya, s gondolkozás nélkül vették feleségével magukhoz a gyermekbénulásban szenvedő testvért is – az édesapa súlyos cukorbeteg… Nem mondhatja senki, hogy a „segélyért tették”! Pontosan tudjuk, mennyi az ilyen szociális járadék, még ha – másutt, másoknál – van is pénz. De nincs „ápolási szeretet”. Itt volt. „Amit a Jóisten ránk mért, el kell viselnünk!” – ez volt a hozzáállásuk. Éva, a feleség és József, a félig béna testvér esett halálos áldozatul a gyújtogatást azonnal követő lövéseknek… A szemben lévő házat – otthont – hasonló „koreográfia” szerinti támadás érte. Előbb a Molotov-koktél, aztán az éles lövések! Csak a véletlen szerencsén múlott, hogy embert nem találtak el… Ugyanakkor a tanúi vagyunk annak, ami oly régóta visszaköszön: hogy nem emberként kezelnek bennünket, hogy emberi létünket, emberi méltóságunkat tiporják sárba. Hogy nem gondolnak bele: ugyanolyan emberek vagyunk, ugyanolyan fájdalmaink vannak, mint másoknak.
l A hatóságok most külön ötvenfős csoportot hoztak létre az elmúlt egy év Molotov-koktélos, kézigránátos eseteinek kivizsgálására…
– Igen, örülök, hogy most – miután a pécsi eset nyomán a rendőrség sietett kijelenteni, hogy „nem etnikai támadás volt”, ahol az apa és az anya meghaltak, a három gyerek közül a két kicsi meg sokkos állapotban került kórházba – külön nyomozói csoport alakult az, úgymond, „hasonló ügyek” kivizsgálására. A rendőrség azzal a kijelentésével, hogy „nem etnikai”, maga etnicizálta a történteket. Ez baj. De még nagyobb baj, ha „csak úgy” leszámolások történhetnek az országban bárhol, bármely településen, akár „maffiaszerűen”. Mert akkor hol a jogrend, a jogbiztonság?  Ha valaki bűnöző, fogják el. De ne kriminalizáljanak embereket, s ne biztosítsák, úgymond, a közvéleményt azonnal, hogy „semmi baj"… Hol van a jogállam, a jogbiztonság?
l Lehet, hogy nem jó irány, amibe most belemegyek. Mert régen volt… De akkor, a ’70-es, ’80-as években – meg előtte is már – felemelt fejű cigányembereket lehetett látni az országban. Volt munkaviszonyuk, munkakönyvük, s még ha az a bizonyos „fekete vonat” az ingázást és a munkásszállást jelentette is a számukra, de tartást adott nekik.
– Mint még sokkal, de sokkal régebben, évszázadokkal ezelőtt is – a munka. A társadalmi munkamegosztásban való részvétel. Voltak hagyományos szakmáik, de másokba is beletanultak.. Igen, a cigány emberek is mindent igyekeztek megtenni azért, hogy a két kezük munkájából boldoguljanak.  De nézzük a számadatokat. Azok nagyon beszédesek… A munkaképes korú cigány férfiak az országos átlaggal azonos mértékben álltak alkalmazásban. A maguk erejéből akartak boldogulni – nem másra, pláne nem a sült galambra vártak! A cigány nők negyven százaléka is dolgozott. De ha megvizsgáljuk, hogy a munkamegosztásban milyen helyzetet foglaltak el, akkor láthatjuk: a férfiak 75 százaléka segéd-vagy betanított munkás volt. Mi – a polgárjogi mozgalom, az emancipációs törekvések közvetítői – azért „vertük már akkor is az asztalt”, hogy itt akkor lesz igazi változás, ha a társadalmi munkamegosztás minden szintjén megjelennek romák. Régen a magyar szabadságért, a függetlenségért megannyi cigány katona, fegyvergyártó kovács, sebborbély, muzsikus küzdött. A francia társadalomtudós, Bourdieux írta le, hogy ha a társadalmi munkamegosztás egy adott szeletében jelenik meg egy kisebbség, az potenciális veszély. Mert bármilyen gazdasági változás az ő azonnali kiiktatásuk gondolatát vetheti fel. S ha belegondolunk, a rendszerváltás után ez történt meg, rögtön. Akkor, amikor még messze nem volt munkanélküli-segély, a mieink kiszorultak a teljes munkaerőpiacról. A perifériára, a semmibe… S csak nagyon sok idő eltelt, amikorra a szociális háló, mint olyan, elkezdett működni. Ha rákérdezünk, hogy mit tettek a kormányok, akkor a válaszom az, hogy szinte semmit. Most még a szociális hálót is tovább lyuggatják, hogy minél kevesebben férjenek bele. Pedig, ha jól megvizsgáljuk, akkor az az összeg, amit a költségvetésből erre fordítunk, nagyon könnyen megspórolható lenne, ha a magas jövedelműek, mondjuk,  nem kapnának családi pótlékot.
l Ez is egy nézet, a szabad demokraták is ezt vallják. De ha minden gyermek egyenlő, akkor mindenkinek „jár”…
– De a társadalmi igazságosság és a társadalmi széthullás megakadályozása talán fontosabb szempont, mint az álegyenlőségi ideológia. Mert ahol az apa és az anya több százezret visz haza, ott nem számít az a tízezer forint. Azokban a családokban viszont, ahol az egy főre jutó forintok a nyugdíjminimumot sem érik el – s ez nem romakérdés – a családi pótlék kenyérre kell!  Szerintem egyébként az a legnagyobb baj, hogy nekünk ma nincsen jövőképünk. S most mindannyiunkról, magyarokról beszélek! Az egész társadalomról! Mert ha összehasonlítom az én gyerekkoromat a jelennel, annak a biztonságérzetét a maiakéval, olyan iszonyatos szakadék van a kettő között, hogy az egész egyszerűen feldolgozhatatlan. Ma a huszonéves fiatal még mindig nem tudja, mi akar lenni, s otthon él. Mi tizenévesen terveztük az életünket. Pontosan tudtuk: döntenünk kell. S igen, sokkal kevesebb fiatalt vettek fel a gimnáziumokba, a főiskolákra, az egyetemekre – de minőségibb tudást is adtak. Nem jutunk előbbre, ha az oktatás ilyen marad, amilyen ma. Amelyben elkülönítetten, szegregáltan próbálják a romákat is tanítani, mert „akkor és ott fellélegezve” kevesebbet kell rá fordítani, szánni! Az én szülőfalum a román határ melletti Bedő volt: mi ott lényegé-ben egyszerre három nyelven beszéltünk, tanultunk: magyarul, románul és romanesül – azaz a cigány világnyelven.
l Ma, amikor nehézségeket élünk meg, bűnbak a cigány, még ha – mint említette több mint hatszáz éve élünk is együtt –, meg  minden más „idegen”…
– Igen, bűnbak… Mindent rájuk lehet fogni. Erre sajnos sokan vevők is ma a többségi társadalomból. Ezért is mentünk el annyian a Magyar Demokratikus Charta felvonulására, s szerveztük meg később  -– pártpolitika-mentesen – a Magyar Tarkát, civil összefogásként. Méghozzá az Összefogás az erőszak ellen mozgalom rendezvényeként, a fővárosban, az erőszakmentesség világnapján, október 4-én. Hát nem „tarka szőttes” ez az egész magyar társadalom?!
l Mostanában sokan riogatnak egyfajta „polgárháborúval”. A gondolat meglehetősen ördögi… Hirdetői mintha hasznot óhajtanának húzni
a „cigány-magyarból”… Amelyben az előítéletek, dühök valódi okai elhallgattatnak, a „gyógymódok” meg az erőszak mezsgyéje felé mutatnak…
– Hát igen… Elkeseredettem látom, hogy a szélsőjobb – nemcsak Csehországban, Litvinovban, ahová most, a napokban érdekes mód’ a szlovákiai szélsőjobbosok is odacsatlakoznak, a határt túllépve,  –  a cigánygyűlölet témáját találja meg mindig. Itt és most. S nemcsak a templomjárók buknak meg itt, nálunk, amikor vizsgázniuk kell emberségből, kereszténységből, keresztyénségből… Az az érzésem, hogy  meglehetősen nagy baj. A romapolitika kerékkötője – a hatalommal való „kokettálás” is mindenütt, s az, amikor megpróbálnak úgy éket verni ember és ember közé, hogy a roma nem teljes jogú magyar, a városi nem azonos a vidékivel, a „túlképzett” cigány meg már nem is cigány. Nincs semmi bajom a pártpolitizálással, hiszen a romák is kötődhetnek ide és oda. De a baj az, hogy a politikai pártok négyévenkénti stratégiában gondolkoznak – s nem nemzetstratégiában –, amelyben a szegénységcsapdából kitörni csak keveseknek van lehetőségük. Pedig meg kellene születnie végre az igazi „emancipációnak” is: az emberi jogok és kulturális jogok kiteljesedésének, a felzárkóztatásnak. Azért beszélek emancipációról, mert ez a jogegyenlőség irányába vezető utat jelenti. Az integráció emellett a közmegegyezésen, a roma-roma és a roma-magyar – bár az itt élők mind magyar állampolgárok – meg- és kiegyezésén alapulhatnak. Egyértelművé kéne végre tenni, hogy a romák a nemzet elidegeníthetetlen részei!  A mi egykori „modern”, adekvát tudásunk mindig apáról fiúra szállt – de ma még inkább meg kell hódítani a Gutenberg-galaxist s a számítógépek világát! Egy Magyarország van – ebben kell együtt boldogulnunk. Milyen jó lenne, ha roma és nem roma gyermekek együtt tanulnák közös történelmünket is, merthogy a forradalmak, szabadságharcok részese volt megannyi cigány ember is…
l Akadnak olyanok, akik ma is az Olaszliszkán meglincselt tanáremberrel azonosítják az „etnikumot”… S a „színes bőrrel” – pedig mint a nemzetközi humanisták is mondogatják: mindenki  színes, aki nem, az átlátszik…
– Tudom. S ez szomorú. Hogy történhet meg, hogy egy társadalomban ide, Olaszliszkához vezessen út?! Ez a társadalom, a többségi és kisebbségi, a jogállami, a rendszerváltás csődje! Hadd idézzem fel példaként Péli Tamás festőművészt, aki már meghalt, s aki azt írta le: „Eljutottam Hollandiába, ahol nem a származás a fontos, hanem az ember által létrehozott érték. Rájöttem, nálunk nem úgy működnek a dolgok… De most is hálát adok Istennek, hogy visszajöttem. Tudniillik a rossz testvér is testvér. Én így vagyok a magyarokkal. A hollandok pedig kedves szomszédok voltak mindig, de hát egy rossz testvér is több, mint egy jó szomszéd. Nekem az álmom, hogy hidakat kell építeni, hogy ne kelljen táborokba, gettókba kerülni sem a sváboknak, sem a tótoknak, sem a horvátoknak, és természetesen számomra a legfontosabb, hogy a cigányoknak sem! Jó múltkorában voltam bátor azt mondani egy magyar politikusnak, aki azt kérdezte: mi, cigányok mit tettünk eddig? Mi azt tettük, amikor forradalom volt vagy háború, hogy ezrével-százezrével haltunk meg mások ügyéért. Én azt kérdem, volt-e már olyan nem cigány, ki meghalt egy cigányért? Ez lehetne végszó, de a férfiaknak azt üzenem, hogy legyen jó feleségük, a nőknek legyen jó társuk, aki vigyáz rájuk, a gyermekeknek meg azt: bármilyen rossz, az iskolába menjenek be.” Ezzel én be is fejezhetném, mert Péli Tamás Európa-szerte elismert festőművész. De nem teszem. Inkább azt mondom, ami akkor jött elő, amikor Olaszországban voltak gondjaik a – nem magyarországi – romáknak. Mondjuk ki: bűneik voltak – öltek. A lányom erről készített filmet, amelyet most kiviszek Strasbourgba, az Európai Roma Fórumra, s amely most Európa legjobb 25 filmalkotása  közé tartozik. Graziano, egy olasz roma mondta neki: „Nem ismertem őt, az áldozatot, nem ismertem a családját, nem ismertem a gyilkosát – de gyászolom. De az nem lehet, hogy engem, minket vádoljanak, mindannyiunkat – tettes nélkül. Nem vállalhatom el mások bűnét, ha nem vagyok bűnös. Szerintem sincsen kollektív bűnösség.

Gündisch Mónika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!