A kis fekete ruha igaz története

Úgy tűnik, a legnagyobb francia művésznők mind alulról indultak, poros bárocskákban pajzán sanzonokat énekelgetve, majd ugródeszkának használták a férfiakat, ám végül utolérte őket is a szerelem, pechjükre egy nős férfival, ám aztán összetörte a szívüket egy tragikus baleset, és miközben befutottak pályájukon, súlyosan boldogtalanul éltek a magánéletben, káros szenvedélyük mentsvárában.
Ha nem láttuk volna egy éve az Edith Piaf életéről szóló, magával ragadó filmet, főszerepben az Oscar-díjjal is megjutalmazott Marion Cotillarddal, rácsodálkozhatnánk a Coco Chanel életéről készített darabra is. De így hiába Audrey Tautou dacosra csücsörített ajka, meg a sok gyönyörű, habcsókédes zsánerkép, és a régi fotográfiákat idéző, sápadt sárgás és törtfehéres áranyalatok, végig lehet unatkozni a Chanel-filmet.
És nem azért, mert egy önéletrajzi film szükségszerűen kiszámítható. Vagy mert a Coco Chanel művészien lassú folyású, forgatókönyvében már-már impresszionista stílusú dráma. Vagy mert a színészek színtelenek volnának, ó nem. Audrey Tautou a tőle megszokott kifinomultsággal és bájjal végiglebeg a filmen, mint egy kisangyal. De ha annyi lett volna a motiváció az életében, mint Anne Fontaine filmben, Cocóból sosem lett volna Chanel.
A férfiak társadalmi felsőbbrendűségét ironikusan megvilágító momentumokon kívül nem lehet a filmből kiérezni a nők öntudatra ébredésének korát, mely Cocót nagy-
gyá tette, és amelyben a divattervezőnő is fontos szerepet játszott például a női póló-, meg nadrágviselés legalizálásával, vagy a kellemetlen fűző elhagyásával. Nem tudunk meg semmit az ihletéről, mintha csak a lustaság és a fidres-fodros, gyöngyös-masnis cicomákkal szembeni utálat alakították volna stílusát. No és persze a vele született elegancia, melyet szerelme, Boy Capel (Alessandro Nivola) meg is jegyez. 
Az Audrey Tautou által megformált Chanelben látszólag nincs becsvágy, sem igazi lázadás. Mintha karrierjét a boldogtalanság és a megalkuvás teremtette volna, nem pedig az öntörvényűség, a kreatív zsenialitás és a kemény munkafegyelem, amelyekről Chanel híres.
Talán mégis a filmnek van igaza, és mi már nem láthatjuk az igazi Cocót a köré épült birodalom és a legenda mögött. Talán épp ilyen gátlásos, sérült lelkű, elárvult szürke kis egér volt, aki bár a bárban nem fogadott el egy italt sem, később mégis prostituálta magát, és egy vidéki földbirtokos „gésája” lett, hogy legyen hol laknia, meg mellékesen egész álló nap selyempizsamában olvasgathasson a kereveten, esténként pedig unottan fikázza vendéglátóját és annak ízléstelenül öltözködő barátait. S aki később, cseberből vederbe esve, beérte azzal, hogy egy másik férfi szeretője legyen, kreatív és női energiáit pedig egy zsarnoki férj vagy néhány rosszcsont gyerek helyett az utolsó morzsáig a szeretője által finanszírozott szalonjára fordíthassa.
„Mindig is éreztem, hogy sosem megyek férjhez. De néha hajlamos vagyok elfeledkezni erről” – mondta a filmben Coco, mintegy mártírrá avatva önmagát. Az emblematikus kis fekete ruha talán nem csupán az eleganciát és az egyszerűséget hivatott üzenni, hanem az önmaga boldogtalansága fölött érzett gyászt is, sőt, talán az azonosulást az őt felnevelő apácák önsanyargató, putitán életmódjával is.
Azért ne legyünk túl szigorúak, a századelőn a nők helyzete cseppet sem volt könnyű, az önmegvalósításhoz bizonyára kellett egy-két férfi támogatása is. No és már az is lázadásnak számított, ha valaki nem vattacukor asszonyságnak és pingvin úrnak öltözve ment el táncolni.
 (Coco Chanel, forgalmazza a Fórum Hungary)

Bálint Orsolya

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!