1956 a politika markában - Gyáni Gábor történésszel beszélgettünk

– Ki írja ma Magyarországon 1956 történelmét, ha A történelem mint emlék(mű) című új könyvében azt állítja: a történészeknek nincs már szerepük, amikor az állam nemzeti ünneppé tesz egy eseményt, és kötelezővé teszi az emlékezést?

– 1956 ki van szolgáltatva a politika kényének-kedvének, sokkal inkább, mint korábban bármikor, és ehhez egyes történészek is segédkeznek. 1989 előtt a hallgatás, elfojtás vagy az ellenforradalomként való értelmezés volt az elvárt, de a társadalom nagy része természetesen nem egészen így emlékezett. A rendszerváltás után a hivatalos emlékezet rangjára emelkedtek a forradalom eseményei, vagyis állami szertartások, rítusok kapcsolódtak hozzájuk. Azt várhatnánk, hogy így végre lassan konszenzus születik ’56-ról, de ez nem így történik. Részint azért, mert az állami emlékezet mindig aktuálisan hasznos politikai tartalmat vetít bele a múlt eseményeibe, saját érdekei szerint magyarázza és sajátítja ki. 1956 kapcsán különösen igaz, hogy több párhuzamos értelmezés él, ki-ki politikai érdekei, meggyőződése szerint használja a forradalom emlékezetét.

– Most tűnnek el a hivatalos emlékezetből Nagy Imre és más baloldaliak, és helyettük Tóth Ilona vagy Pongrátz Gergely szerepel a plakátokon, falfestményeken.

– Valóban. Tóth Ilona például azon kurzustörténészek kedvelt figurája, akik most a hivatalos megemlékezéseket és az azokhoz kapcsolódó konferenciákat celebrálják. Rengeteg vita kíséri az ő megítélését – egy medika volt, akit azzal vádoltak, hogy ávósokat gyilkolt a Péterfy Sándor utcai kórházban. Ezek a plakátok tulajdonképpen a populáris imázsépítést szolgálják a mostani emlékévben, de szerepelnek rajtuk számomra ismeretlen emberek is, akikről nem tudom, miért kerültek ki. Azt sugallják, hogy ezek a figurák 1956 hősei, hiteles alakjai, és nem Tildy Zoltán vagy Maléter Pál, akik köthetőek a Kommunista Párthoz, a baloldalhoz vagy az ahhoz közelálló polgári politikusokhoz. A Fidesz már egy ideje a „pesti srácok” szerepét hangsúlyozza, de itt is szelektál, mert például Angyal István, a Tűzoltó utcai csoport vezetője ritkán „fér rá” a plakátokra, hiszen ő eredetileg kommunista volt.

– Miért pont a pesti srácok?

– Mindig próbáltak metaforákkal élni, hogy ki szimbolizálhatja egymagában ’56-ot, és ez valóban nehéz kérdés. Nagy Imre a jelenlegi politikai vezetés számára túl zavaros, összetett személyiség, aki egykor hithű kommunista volt, később bomlasztója a pártjának. Mártír, de mégiscsak kommunista, így ő nem felel meg erre a szerepre. Nála sokkal vonzóbb egy vagány felkelő romantikus képe. Egyértelműen a Fidesz emlékezetpolitikájában kerültek elő a pesti srácok, nem véletlen, hogy van egy ilyen nevű kormánypárti online portál is. Történetileg kevéssé igazolható az ő kivételes jelentőségük, de természetesen nekik is volt szerepük az utcai eseményekben, nagyon sok más résztvevő mellett.
Ötvenhat országos rendszerváltási kísérlet volt, a hivatalos emlékezetben azonban a budapesti események erősen túlreprezentáltak, és ha a pesti srácok szerepét hangsúlyozzuk, tulajdonképpen a Nagykörút, Andrássy út területére szűkítjük a fókuszt. Ugyanakkor, ha csak Nagy Imrét és szűkebb körét nézzük, az is leszűkített értelmezése lenne az eseményeknek, hiszen a munkástanácsok, a sokféle nemzeti bizottság legalább ilyen fontosak voltak. 1956 sokkal több, mint a pesti srácok.

– Milyen politikai hasznot lehet ebből szerezni?

– Lehet, hogy ez merész ötlet, de tíz évvel ezelőtt az akkor hatalmon lévő szocialista kormánnyal szemben a Fidesz egyfajta utcai politizálást folytatott. Utcára vittek rengeteg fiatalt, akik bizonyos szempontból hasonlíthattak az ’56-os pesti srácokra, és párhuzamba állíthatók velük. Direkt politikai haszon azonban ebből nem származik, de mindenképp alkalmas arra, hogy ne kelljen például Nagy Imréről beszélni. A múlthoz való viszonyunk sohasem ártatlan, hiszen megszabja az identitásunkat, és ez kollektív, nemzeti és politikai téren is így van. Az identitást mindig meg kell erősíteni, és folyton újra kell teremteni. Amikor a Fidesz először hatalmon volt, még polgári pártnak nevezte magát. Akkor a forradalom polgári jellegét, a konszolidációt hangsúlyozták, éppen a forradalomnak ebben az elemében találták meg az előképüket. Tulajdonképpen ez mind üres retorika.

– De hogyan viszonyulhat a társadalom, a kollektív emlékezet 1956-hoz, ha azt állandóan újraértelmezik?

– Ötvenhatnak nincs egységes emlékezete a társadalmon belül. Ennek a rendszerváltás előtti elfojtás és a többféle politikai értelmezés mellett az is oka, hogy az 1956-os események maguk sokfélék, tagoltak voltak, nem beszélhetünk tehát egységes eseménysorról, rengetegen sokféleképpen élhették át. Nagyon különböző politikai eszmék és célok kavarogtak ebben a valamivel több mint két hétben, és nem volt arra idő, hogy igazából kiforrjanak a dolgok, hamar bejöttek az oroszok. Amikor egy diktatúrát lerombolnak, a szabadság hatására sok különböző politikai akarat fogalmazódik meg, és idő kell ahhoz, hogy valamelyik vezető szerepbe kerüljön közülük, ami itt nem történhetett meg. Soha nem derült ki, hogy mi kerekedhetett volna ki ebből rendszerszinten.

– Milyen értelmezései lehetnek még az eseményeknek?

– Igen sokféle. Szerintem több jel is utal arra, hogy ötvenhat valójában polgárháború is volt. Klasszikus forradalomnak ugyanis nem tekinthető, mert nem teljesen új politikai, társadalmi berendezkedést követelt, hanem vissza akart állítani egy sor korábbi dolgot. Ezek a múlthoz és nem a jövőhöz kapcsolódó célok voltak. A polgárháborúk viszont mindig a társadalom belső megosztottságát mutatják, aminek az emlékezetre is megvan a hatása, az eltérő oldalon állók másként élik meg az eseményeket, és így történt ez ’56 esetében is. Ami viszont alkalmat ad arra, hogy igény szerint újra lehessen értelmezni a történteket. Az egyetlen dolog, amiben konszenzus volt, az az orosz birodalmi függőség alól való felszabadulás. Így a baloldaliak, liberálisok, és a jobboldaliak is könnyen megtalálhatják maguknak azokat a pontokat, embereket, az emlékezet azon hordozóit a forradalom eseményeiben, amelyek az ő interpretációjukat erősítik. Mindenkinek megvan a maga halálraítéltje, áldozata, túlélője, aki hitelesíti a jelenben a múlt egy lehetséges értelmezését.

– És ezt történészi segítséggel teszik. A Fidesz egyszerűen lecseréli a történészeket, új kutatóintézeteket alapít, ha nem a nekik megfelelő módon értelmezik az eseményeket?

– Ma a helyzet nagyon rossz, mert a függetlenségre, tárgyszerűségre törekvő történetírás bár létezik, de egyre kevesebb szerepet kap a nyilvánosságban, egyre nehezebben jut el a társadalomhoz, és így megmarad szűk szakmai körben. A közszolgálati és kormányközeli médiumokba csak a kurzustörténészek által tartott előadások, értelmezések kerülnek be. A rendszerváltásról szóló dokumentumműsorokban például huszadrangú történészek antikommunista éllel magyarázzák, hogy mi történt 1989–90-ben.

– Lehet egy történész politikailag elfogult?

– A történészek is emberek, vannak értékeik, amelyek közel állhatnak politikai irányzatokhoz. Ugyanakkor a történész nem állíthatja a múlt értelmezését valamilyen jelenbeli politikai haszon szolgálatába, hanem az igazságot kell feltárnia. Bár a teljes függetlenség egy idea csupán, de igenis törekedni kell rá, és én nem értek egyet azokkal, akik szerint az nem is létezik. A fő, hogy távol kell tartani magunkat a politikai hasznosságtól, és a forrásokat is kellő kritikai érzékkel kell kezelni. Sokan felrúgják ezt a szakmai és etikai alapot. Márpedig, ha a politika nagyon rámászik a történelem értelmezésére, a dolgok rossz irányba mennek el.

– Így még fontosabb lenne, hogy a mérvadó szakemberek felemeljék a hangjukat, nem?

– Lehet firtatni a történészszakma felelősségét, de a történészek nincsenek igazán felelős cselekvési pozícióban. Világjelenség, hogy a történészeknek egyre kisebb a hatásuk a kollektív vagy a politika által diktált emlékezetre, a népszerű tudományos kiadványok, memoárok sokkal többeket érnek el, mint a néhány száz példányban kiadott szaktanulmányok. Ráadásul nálunk folyamatosan a túlélésért küzd és jelenleg gyakorlatilag vegetál a témában leginkább hiteles 1956-os Intézet. Biztosak lehetünk benne, hogy a mostani emlékév esetében nem kérték ki a szakmai véleményüket, és a megemlékezésekben, az azokat kísérő konferenciában sem kapnak kellő szerepet. A Népszabadság megszüntetésével pedig jól látszik, egyre szűkül azoknak a felületeknek a köre, ahol meg lehet jelenni.

– Közben a tankönyveket is újraírták, miközben a hivatalos emlékezet leghatásosabb terjesztője az oktatási rendszer. Igaz ez 1956 esetében is?

– A kilencvenes években jó tankönyvek születtek, amelyek már rendesen feldolgozták 1956-ot is, ezeket most egyszeriben kidobják. Helyettük sokkal rosszabb, szakmailag sokszor vállalhatatlan tankönyveket írtak, ráadásul a tanárok keze meg van kötve, nincs választási lehetőségük. A történelmi tudatlanság pedig egyre nagyobb, és így az emberek fogékonyak a mindenféle alternatív értelmezésekre, amelyeknek egy része egyszerűen marhaság.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!