A nagy kérdés az: miért fut az ember? Különösen, ha senki nem kergeti. A sportolók persze a dicsőségért. Száz méter, célszalag, őrjöngő tömeg. Száztíz gát, négyszáz, nyolcszáz. Értelmezhető, gyilkos távok. Maraton. Őrület. Aki lefutja, aki győz, hősként ünneplik. De miért fut kétszáznegyvenhat kilométert évente négyszáz amatőr? Ennyit csak magának fut az ember.

 
Simonyi Baláz - Fotó: Draskovics Ádám

Egy asszony, akinek meghalt a gyereke. Egy apa és értelmi fogyatékos fia. Egy férfi, akinek soha semmi nem sikerült. Igazi antihősök. Mindannyian szereplői Simonyi Balázs filmjének, az Ultrának.

„Én annyi mindent kaptam a futástól, hogy szerettem volna valamit visszaadni ebből. Ezért a film” – mondja Balázs, aki harminchét éves és tíz éve fut. Szakmai, családi gondjai voltak, fojtogatta a légkör, menekült. „Nem bírom az alkoholt, drogokhoz nem volt hozzáférésem, úgyhogy kézenfekvő volt, hogy futni kezdjek. Sokan javasolták, kipróbáltam.”

Először csak futott, amíg jólesett. Aztán érezte, hogy többet is bírna. Egyre többet és többet futott. „Elindít benned folyamatokat. Megszűnik minden gőg, pózőrködés. Egészen más dolgok lesznek fontosak. Elkezdesz odafigyelni saját magadra. Száz kilométer után teljesen átalakulsz. Ma már el sem tudnám képzelni az életemet futás nélkül. Ha nem futhatnék, olyan hiányállapotba kerülnék, mint a drogos, akitől megvonják a kokaint. Valahol ez is drog, csak nem olyan veszélyes.”


Legnagyobb feladat

Az Ultra a Balázshoz hasonló drogosokról szól. Akik évről évre nekivágnak ennek a reménytelen távnak. Athénból Spártába. Egy nap, egy éjszaka és még egy nap futnak. „Nem vagyunk hősök, utálom, amikor az újságok azt írják, spártai hősök. Ez hülyeség. A hős az, aki megment valakit, vagy olyasmit tesz, ami jobbá teszi az emberiséget. Mi még magunkat se tesszük jobbá. Csak jobban megismerjük. Ha valamit tisztelni lehet az olyan emberekben, mint mi, az az alázatos aprómunka. Hogy valaki odaszánja magát egy feladatra. Nem tiszteletreméltóbb ez, mint a pék, aki minden hajnalban felkel, hogy megsüsse a kenyerünket. Talán az ambíciót lehet tisztelni. Valójában egy Spartathlon nagyon is önző dolog. Egyedül csak annak jó, aki fut. Családokat tesz tönkre ez a szenvedély. Ismerek egy csomó »futó özvegyet«, tudok olyanokról, akiknek tönkrement a házasságuk, a kapcsolatuk, mert az egyik futott.”

A Spartathlon nekünk, kívülállóknak olyan, mint megmászni a Himaláját. Heroikus és értelmetlen.  Hiszen már senki nem lehet első, a hegyet ezerszer megmászták, a Spartathlont tízezrek futották le. És mégis, ezrek vágnak neki a távnak újra és újra. Vajon miért? „Valaki azért megy oda, mert keres valamit. Én azért, mert már megtaláltam, és szeretném újra meg újra megtalálni. Az emberi teljesítőképesség határán olyan dolgokat tapasztal meg az ember, amit másképp nem tudna. Elhelyeződnek a dolgok. Tisztán, világosan látszik, mi fontos, mi nem az. Furcsa ellentmondás: egy teljesen diszkomfortos helyzetben találod meg a legnagyobb komfortot és önazonosságot. Talán az utolsó egy kilométer miatt megyek vissza újra és újra. A felénk áradó őszinte szeretet és tisztelet miatt, amit a spártai főutcán, a pálmák alatt kapunk. De főleg azért megyek vissza, mert nem találtam ennél nagyobb feladatot az életben.”

Nem kell tehetség, elég a szorgalom A Spartathlon különös verseny. A futók igazából  nem egymással, csak a távval és önmagukkal viaskodnak. A katarzis sem hasonlítható máshoz. „Ha van is katarzis, az nem azonnal jön, talán csak hetek, hónapok múlva – mondja Balázs. – Tavaly egy ismerősöm végigcsinálta, és utána azt mondta, elvettem az álmomat. Mert neki az volt az álma, hogy teljesítse. Én is depressziós voltam az első kettő után, talán ugyanezért. Kiüresedtem. Nem volt annyira felemelő, mint vártam. Most már rutinos vagyok, hamar felépülök belőle, már másoknak is tudok segíteni. Át tudom élni azt, amit az első két évben még nem tudtam.

Pedig Balázs boldog családban él: gyerekei és szerető felesége van. Szakmájában sikeres: dokumentumfilmeket, reklámokat készít, szinkronizál.
(Csak mellékesen: ő Bart Simpson magyar hangja, azért ez nem semmi!)

De idén szeptemberben ötödször is nekivág a távnak. Neki eddig mindig sikerült, de filmje hősei közül sokaknak nem. Egy másik magyar, Béla például már ötször próbálkozott. Az övé a legőszintébb mondat a filmben. „Én semmiben nem vagyok tehetséges. Mindig csak szorgalmas voltam, és remélem, hogy egyszer majd sikerülni fog.” Balázs 2013-ban ismerkedett meg Bélával. Egy szobába sorsolták őket. „Éjszaka hullafáradtan feküdtem az ágyon. Végigmentem, persze fájt mindenem. Egyszer csak látom, hogy a másik ágyon ott ül egy ötven körüli pasas, és sír. Akkor mondta nekem, hogy ha ez nem sikerül neki, tönkremegy az élete.” A film készítése idején Béla teljesen reményvesztve, egyedül vágott neki a távnak. Az akkori szabályok nem engedték rajthoz állni azt, aki korábban ötször elbukott.

Balázs szerint ő a görög tragédiák igazi hőse. Aki elbukik, de bukása katartikus. Neki nincs más választása, mint addig futni, amíg egyszer célba nem ér.


Holtpont három és fél hat között

A futók általában kísérővel futnak. Mert kell valaki, akire oda lehet figyelni, aki segít, aki biztatja az embert, ha csügged. Aki akkor és azt a hőmérsékletű izotóniás italt dobja oda, amire éppen szüksége van. Balázs egyedül fut. „Nem kell másnak is végigszívnia ezt az egészet, elég, ha én szívok – magyarázza. – Ha társaságra vágyom, beszélgetek magammal. Balázska – mondom – jó lesz ez így? Figyelj, már csak tíz kilométer, és kapsz teát.”

Verset mond magában, énekel, elemzi a testfunkcióit. Odafigyel a neszekre, élvezi a tájat, magába szívja a tenger illatát. A holtpont mindig hajnal előtt jön. Három és fél hat között. Az alvásmegvonástól fáj a feje, agresszív lesz, olyankor jobb is, ha nincs körülötte senki.

„Van a futásnak egyfajta méregtelenítő, tisztító hatása. Testi és lelki értelemben. A skandináv országokban a felnőttek 85 százaléka mozog valamit, nálunk ez az arány legfeljebb 30. Azt hiszem, nem ártana ennek az országnak, ha többet futna. Különösen a politikusainkra férne rá nagyon. Egy ultramaraton közben hamar átértékelnék magukat, és talán nem lennének többé valóságtól elszakadt kreatúrák. 
Ehelyett mi van nálunk? A futás büntetés. Pofáztál, fiam? Nyolc kör az udvaron. Én nagyon irigylem azokat, akik most kezdik el. Az első pár alkalom, az az érzés, amikor megtapasztalod, hogy szabad vagy, hogy vannak izmaid, és mozognak… az csodálatos!”
 

Ultra
A 81 perces filmet csaknem 250 órányi nyersanyagból vágták. Négy év alatt, hét országban, összesen 83 napot dolgoztak, tíz különböző kameratípussal forgattak, volt köztük profi filmes kamera, egy drón, egy iPad és egy iPhone. A film túlnyomó részét a 2015-ös versenyen készítették. A 45 fős stábban 5 hangmérnök, 14 operatőr és a háttérstáb dolgozott, utóbbit Józsa László producer irányította. A helyszínek közül Norvégia, Ausztria és Anglia nem került bele a filmbe (az innen érkezett szereplők története végül kimaradt).


Az Ultra a SpeakEasy Project és az HBO kreatív dokumentumfilmje.
A mozikban már indulnak a premier előtti vetítések, az HBO-n pedig húsvét óta folyamatosan műsoron van.


Hol, mikor lehet megnézni? Részletek a dokumentumfilmről a port.hu portálon

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!