Múlt heti cikkünk (Nővértavasz feketében) után sok levelet kaptunk a magyar egészségügyből menekülő nővérektől. Az általuk vázolt helyzetkép azt mutatja, hogy Magyarországtól nyugatra mintha egy egészen más, és főképp normális világ fogadná őket. Még akkor is, ha nehézségekkel ott is meg kell küzdeni.
Judit és családja egy svájci kisvárosban él. Férjét és kisgyerekeit hátrahagyva hat éve hagyta el az országot, először Ausztriában kötött ki. Kezdetben egy idősotthonban dolgozott. Nyolc hónap után keresett már annyit, hogy a család is kiköltözhetett hozzá. „A külföldi munkavállalás és az esetleges külföldi letelepedés gondolata először 2008-ban (ekkor voltam 29 éves) fogalmazódott meg bennünk. Fiatal házasként, kisgyerekkel, nyilvánvalóvá vált, hogy a szakadék a jövőt illető terveink és a realitás között, a lakáshitelünk részleteinek emelkedésével arányosan mélyül.” Juditék letelepedtek, beilleszkedtek, megismerték a jóléti társadalom hétköznapjait.
„A nővérhiány Ausztriában is mindennapos, bár ez egészen más dimenziókban jelent meg, mint Magyarországon. Az általam eddig ismert leterheltség fogalma új jelentést kapott. Az ápolásban rengeteg külföldi van jelen. A közös sors idegenben összehozza, összekovácsolja a különféle nemzetiségűeket, akik egymást segítve, támogatva végzik a munkájukat.”
Juditék két éve átköltöztek Svájcba. Az ok egyszerű: magasabb a fizetés, jobbak a körülmények. Hasonló a motiváció, mint hat évvel korábban, mégis micsoda különbség! „Svájcnak megvan a maga sármja és »zamata«. Különös kettősség jellemzi. Szellemiségét tekintve konzervatív és kozmopolita, befogadó és távolságtartó, nagyvonalú és szűkmarkú is egyben.
A munkahelyek és munkakörülmények nagyban eltérnek a Magyarországon megszokottaktól. A minőség mindenhol jelen van és alapelvárás. A mosoly mint »alapfelszereltség« is része a hétköznapoknak.
A fizetéséből jó színvonalon meg tud élni az ember, amiből nyugodt életet tud biztosítani magának és a családjának”. Bár Judit – talán szemérmességből – nem írja, egy Svájcban dolgozó szakképzett ápoló körülbelül egymillió forintot keres, persze ehhez magas szinten kell értenie a szakmáját és beszélnie legalább németül. A konkurencia óriási – főleg Kelet-Európából –, úgyhogy a kórházak nagyon megnézik, kit vesznek fel.
Nem minden hófehér
„Sokszor nehezebb bekerülni egy állásinterjúra, mint megkapni az állást” – állítja Györgyi, aki egy németországi klinikán dolgozik. Őt is a kifizethetetlen lakáshitel indította útnak. Hónapokig tanult németül, hogy megfeleljen a követelményeknek, aztán megírta az önéletrajzát és várt. „Mindent megpróbáltam, hogy ne kelljen elhagynom az országot: jelentkeztem kvízműsorba, lottóztam, de semmi.”
Tavaly januárban válaszoltak a levelére egy Bad Liebenstein-i neurológiai klinikáról, és egy hónap próbamunka után megkapta az állást. Az első benyomások sokkolták: „Szerintem a német kórházi ápolás már régen összeomlott. Mindenütt külföldiek vagy vállalkozóként dolgozó német ápolók dolgoznak. Kevés a jól képzett német szakember. A nyelvet rosszul beszélő külföldiek miatt nem alakulnak ki hatékony közösségek. Nem értjük egymást, de főleg nem tudunk németül gondolkodni és érezni.”
Györgyi 1250 eurót (csaknem 390 ezer forint) keres, és ebből a családját is támogatja. Mégsem boldog. Az orvosok megbecsülik ugyan a munkáját, de sosem felejtik el éreztetni vele, hogy ő csak vendégmunkás: „A napi szinten érő megaláztatásokat nem kompenzálja a viszonylag magas fizetés. Semmi sem kárpótolhat azért, hogy nélkülöznöm kell a szeretteim közelségét. Hogy életük fontos pillanataiból kimaradok, és ők is az enyémből. És mindezt azért, mert a hazámnak – úgy tűnik – sem én, sem az ágazatban dolgozó kollégáim, sem a magyar betegek nem fontosak. Az itteni ápolási igazgatónő szájából elhangzott egy fontos mondat, amikor kijöttünk próbamunkára és kérdeztük, miért öltöztetgetik és ültetgetik ki azokat a betegeket is, akiknek felépülésére nyilvánvalóan nem lehet már számítani. Azt felelte, hogy ezek az emberek, amíg egészségesek voltak, Németországért dolgoztak. Jár nekik az emberi méltósághoz való jog.”
Évát egy kisvárosi kórházból rúgták ki 2006-ban. A kórháznak elfogyott a pénze. Éváék úgy gondolkodtak, hogy minél messzebbre mennek, annál kisebb lesz a kísértés a visszatérésre. Melbourne-ben kötöttek ki. A nyelvet nem beszélték, de belerázódtak az ausztrál életbe. Papagájok, koalák és kenguruk között – ahogy írja – otthonra találtak. „Hálás vagyok, hogy a világ legélhetőbb városában élhetek, ahol több mint 250 nyelv tarkítja az élet mindennapjait. Az emberek vidámak, segítőkészek, és mindig kérdik, »hogy vagy?«. A fizetésből még spórolni is tudok. A szakmámban a minőséget adhatom a betegnek azáltal, hogy biztos, jól fizető, megbecsült munkám van. Nem tervezem a hazatérést (bocsánat érte), mert itt, ahol a papagáj ül a fán és a galambok a ketrecben, ahol a hattyúk feketék, ahol minden autó a rossz oldalon közlekedik, úgy érzem, itt van az otthonom. Befogadtak és megbecsülnek, ami mindennel többet ér. Ahogy mondani szokták, a haza ott van, ahol szeretnek, és nekem ez itt van.”
Menni vagy maradni
Judit, Györgyi és Éva ugyanakkor örül az itthoni mozgolódásoknak. Végre a kormány is láthatja, mennyire elfáradtak az emberek.
„Egyszer mi is betegek leszünk és öregek. Ki fog majd minket ápolni és gyógyítani? Milyen nyugdíjunk lesz, ha lesz egyáltalán?” – kérdezi Judit. Éva szerint addig semmi sem fog változni, amíg az ápolóképzés színvonala „zuhanórepülésben” tart a föld felé. „Úgy nehéz kiabálni, ha közben fuldokolsz. Én azért tudok nyíltan beszélni a gondokról, mert az orrom már kint van – írja Györgyi. – Nagyokat szippantok a friss türingiai levegőből, de nagyon szeretném már belélegezni azt a jó falusi levegőt, amit csak az én falumban, csak az én otthonomban érzek, amikor HAZA megyek!”
Összeszorul a szívem és libabőrös lesz a hátam, amikor látom ezt a nagy összetartást: igen, most lehet, most lesz valami! Jönnek-mennek az irodában a hátam mögött – fogalmuk nincs róla, hogy mi az a magánszféra. M. is bejön, látja, hogy nézem az ápolókat Magyarországon, feketében – tudják ők is, hogy mi ez, elmondtam nekik, én is abban dolgozok, és teljesen mellém/mellénk állnak. Hirtelen megölel hátulról, és a nyakamba csókol – ez nem fura itt, mindenki mindenkit puszilgat: az ápolók a gondozottakat, kollégák a kollégákat –, majd azt súgja a fülembe: „Ugye, te nem hagysz itt minket soha?” Csak megrázom a fejem, de nem tudok megszólalni, akkora gombóc van a torkomban, és nézem tovább a fekete pólós képeket. Mindig szerettem itt dolgozni, imádom a kollégáimat, soha nem is jutott eszembe az a szó, hogy HONVÁGY. Eddig a pillanatig.
(Részlet a Folytassa, Nővér Külföldiában! Facebook-csoport bejegyzéséből. A zárt csoportnak már több mint 11 ezer aktív tagja van.)
Az elmúlt nyolc évben csaknem tízezer orvos és valamivel több mint háromezer ápoló, szülésznő ment külföldre dolgozni. Ennyien kértek hatósági bizonyítványt a végzettségükről és a szakmai gyakorlatukról. A szám ennél valószínűleg magasabb.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!