Egy mondás szerint a legkevesebb, amit egy szobortól elvárhatunk az, hogy ne mozogjon. Ám abban a pillanatban megmozdul, amint kikerül egy köztérre – alighanem éppen ebben rejlik a művészet ereje. Magyarországon most a Szabadság térre tervezett, az 1944-es német megszállás áldozatainak emlékműve generál komoly vitákat. Politikusok és akadémikus is megszólaltak már, civilek és közéleti szereplők – de mit mond vajon a szakma?
Bűnös művészet – mondja Jovánovics György Kossuth-díjas szobrászművész, mondván, sokak szemében ilyennek látszik a köztéri szobrászat helye és szerepe a történelemben. Merthogy többnyire kiszolgáltatott helyzetben voltak – és vannak – a szobrászok: azt kell gyúrniuk, amit a megrendelő látni szeretne, s amiért fizet. Az elkészült szobrot pedig a szakma szokta megítélni, az uralkodók és politikusok többnyire nem értenek a művészethez – annál inkább ahhoz, hogyan magyarázzák művészi értékeit.
A primitív politikai felfogás szerint a szobor maga a figura – magyarázza Jovánovics György. A Képzőművészeti Egyetem professzora szerint a hatalom irányítói többnyire a vérengzőknek, a gyilkos ösztönöknek állítanak emlékművet. Európa legszebb tereit teleszórták hadvezérek, tábornokok szobraival, a császárok sokszor önmagukat ábrázolták a győztes vezér szerepében – ám mindeközben csak kevés művészi alkotás született. Jovánovics György a kivételek között tartja számon Donatello Gattamelata zsoldosvezér lovas szobrát (Padova) és Verocchio Colleoni-szobrát (Velence).
Az egyházi megrendelések során már számos olyan vallási témájú, az emberi lélekhez közel álló szobor született, amely ember és isten viszonyát boncolgatva társadalmi üzenetet is hordoz magában – ebből a szempontból egységes képet mutatnak az Európa keleti peremén felállított Szentháromságszobrok is, amelyek egykor az iszlámtól való elkülönülés szimbólumainak számítottak. Megfelelő szobrász nélkül ugyanakkor a legnemesebb alkotói szándék sem mutatja meg értékeit. Hiszen amíg például Brunelleschi, Michelangelo, Bernini vagy éppen Rodin alkot, szinte garantált a minőség is.
A diktátoroknak azonban nincs mindig művészettörténeti jelentőségű alkotójuk. Jovánovics szerint így volt ez Sztálin és Hitler esetében is. Vera Muchina Munkás és kolhozparasztnő című alkotásának értéke mind- össze monumentalitásában mérhető, ezáltal lehetett a szovjet birodalom szimbóluma, művészi értéke azonban csekély. Ugyancsak monumentális szobrokat alkotott Hitler kedvenc szobrásza, Arno Breker is, akit a náci ideológiát istenítő emberábrázolásai miatt sokan eleve bűnösnek tartanak. A háború utáni Németország demokratikus társadalma ezért egyszerűen kiközösítette őt.
Jovánovics szerint nem jellemző, hogy egy művész önmagától jelentkezne szoborötletével – akad azért ilyen is. Szőke Gábor Miklós – visszanyúlva a Ferencváros 1926-os címeréhez – az új Fradi-stadion elé így építheti meg Európa legnagyobb, 16 méter szárnyfesztávolságú fémsasát –, de ennek oka az is, hogy a 20. század elején az autonóm modern szobrászat mintegy kivonult a hivatalok világából és új színtereket keresett művei bemutatásához: nyitott műtermekben, magángyűjtők házaiban, galériákban, múzeumokban és főleg a kiállításokon találja meg önmagát. Ismét reneszánszát élte ekkor a szobrászat, fontossá vált a művészi érték, az igazság ábrázolása. A politikai szobrászat ezzel párhuzamosan elgiccsesedett.
Ám a szabad alkotás kiteljesedése magában hordozta a megítélés veszélyét. Példa erre az a történet, amikor Rodin – a francia főváros kérésére – elkészítette Balzac szobrát, csakhogy – mondván „Balzac terhes volt a világgal” – meztelenül, egy szál köpenyben ábrázolta, így csak több évtizedes késéssel, 1939-ben került végső helyére Párizsban.
A szobrászok ma sincsenek könnyű helyzetben. Kiszolgáltatottak térnek és időnek. Politikának és időjárásnak. Művészetük költséges, minimum öt méter magas műteremre van szükségük, amit fűteni kell.
A szobrászok térde állandóan beteg, ízületük gyulladt. Jovánovics György is ezért mondja ironikusan tanítványainak, hogy tervezzenek inkább bélyeget, így egyetlen albumban elfér a portfóliójuk és az életművük is. Nem beszélve arról, hogy a közönség csak a legritkább esetben ismeri a szobrász nevét, s ha valakinek mégis sikerül maradandót alkotnia, annak többnyire az utókor állít emléktáblát.
Jovánovics György tanítványa volt Párkányi Raab Péter, kinek megszállási emlékműve jelentős társadalmi vita középpontjává vált. A mester szerint tanítványa tehetséges diák volt, diplomamunkájára jelest adott. A Szabadság térre tervezett szobrát ugyanakkor elhibázottnak tartja. Egyrészt azért, mert rossz, ha a politika szűk elitje akarja megmondani, mi számít művészetnek, másrészt az emlékművet úgy meg kellett volna megalkotni, hogy 21. századi feleletet adjon egy 20. századi tragédiára. Szerinte az allegorikus angyal-sas ábrázolás egy már nagyon régen időszerűtlen, érvénytelen ábrázolási formához nyúl vissza, amely századunkban inkább nevetséges, mint tragikus hatást fog kiváltani a szemlélőben. „Az nem lehet, hogy háborús seb éktelenkedjen Budapest testén békeidőben” – mondja a Kossuth-díjas művész, aki szerint az angyalábrázolás ilyen módja a Biblia megsértését is jelenti: „Míg Isten örök, egy ország sosem az, ahogyan egyetlen angyal sem marad a Földön csak azért, hogy miniszterelnök legyen.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
