A maszatolás szinonimái - Dés Mihály író szerint lapít a magyar értelmiség

– „Pitiségben, klikkesedésben, hatalmi harcokban, sznobériában vagy provincializmusban nincs különbség az irodalmi életek között” – mondta egy interjúban pár hónappal ezelőtt. Most, hogy a Szépírók Társasága egy olyan „vádnak” teret adva, hogy népszerű könyve, a Pesti barokk egy nőgyűlölő regény, elutasította a tagkérelmét, szóval, most is ilyen elnéző a magyar irodalmi élettel? Vagy egyszerűen nem azonosítja ezt az eseményt vele?

– Nagyon is azonosítom a magyar irodalmi életet ezzel az eseménnyel, de azért ebben is vannak általános érvényű dolgok. Aki olvasta Balzac Elveszett illúziók című regényét, annak nem lehet sok illúziója az irodalmi élettel kapcsolatban: nagyravágyó, megsebzett egók harca az elismerésért, a hírnévért, a befolyásért. Nyilván én sem vagyok kivétel, de azt hiszem, ezúttal jogosan neheztelek. Egy negyvenéves magyar és spanyol irodalmi teljesítménnyel jelentkeztem felvételre. Olyan sok ellenvetés nem merülhetett fel ellenem, különös tekintettel arra, hogy Esterházy Péter és Konrád György álltak jót értem. És mégis, valaki azzal támadott meg, hogy Pesti barokk című regényem nőgyűlöletet áraszt. Tekintve, hogy ez egy fiktív szereplő egyes szám első személyben elbeszélt története, csak a főhősömet lehetne hímsovinizmussal vádolni, ami viszont egy komplett elmebaj. Végtére írhattam volna egy sorozatgyilkosról is. Tudtommal az emberi gonoszság és tévelygés feltárása az irodalom egyik legfőbb feladata.

– A vitától függetlenül is fölmerülhet a kérdés, hogy valóban nőgyűlölő a főhőse?

– Az olvasók szerint nem, pedig közöttük szokás szerint a nők vannak többségben. De mondom, akár lehetne nőgyűlölő is, azzal sincsen semmi baj. Mozart Don Giovannija tényleg cudarul bánik a nőkkel, mégsem jut eszébe senkinek, hogy betiltsa. De mindez nem számít, mert a felvételemről szavazók legtöbbje nem is olvasta a regényem.

– Akkor bemondásra hitték el, hogy ez egy nőalázó könyv? Ennyire befolyásolhatóak lennének a kollégák?

– Ennél azért összetettebb ez az ügy. Szinte senki nem értett egyet azzal a felvetéssel, hogy egy szereplő világnézete alapján ítéljenek meg egy irodalmi művet. Jóval többen szavaztak mellettem, mint ellenem. A legtöbbjük viszont tartózkodott, és mivel a Szépíróknál a tartózkodás „nem” szavazatnak számít, e tartózkodásoknak köszönhetően kirostáltak. És ez itt az igazán érdekes: az a mechanizmus, amely modellezi a progresszív értelmiségünk csődjét.

– Ezt hogy érti? Kicsit messzemenő következtetésnek tűnik.

– Nagyon egyszerű. Azt ugye kizárhatjuk, hogy szakmai alapon utasítottak el. Az abszurd vádakkal sem értettek egyet, többen fel is szólaltak mellettem. Aztán a végén mégis leszavazódtam. A kulcs a szenvedő igealakban van. A tartózkodásban. A valami mellett való kiállás kerülésében.

– De hát miért tették volna ezt?

– Nyilván volt olyan, aki nem akart konfrontálódni a megbélyegzőmmel. Lehet, hogy olyan is akadt, akit zavart a könyvem erotizmusa, plebejus humora. Mást talán a sikere irritált. De akármik is az egyes egyedek egyéni indítékai, a mechanizmus ugyanaz, ami a közéletünket is működteti: ilyen vagy olyan okból érdemdús értelmiségiek kreálnak vagy elfogadnak egy helyzetet, amivel nem értenek egyet. Olyan ez, mint Karinthy novellájában, amelyben mindenki azt kiabálja, hogy Jézust engedjék szabadon, de amikor az egyéni kiáltások összeállnak, az hallatszik, hogy „Barabbás”. Csak nálunk kevesen kiabálnak, a szándékkal ellentétes eredmény leginkább „tartózkodásból” jön össze.

– Ennyire rossz a véleménye a magyar értelmiségről?

– Nem. És főleg nem általánosítok. Persze, hogy vannak nagyon karakán értelmiségiek. De a többség még a saját érdekei mellett sem képes kiállni. Nem tiltakozott az újságírószakma a sajtószabadság elleni merényletek miatt; nem állt ki a humán értelmiség a legjobb filozófusaink elleni rágalomhadjárat idején; hallgattak a színháziak és a filmesek az Új Színház szakmailag is, politikailag is megalázó botrányakor; nem fogtak össze alkotóink a minden egyes művészeti ág intézményeit, finanszírozását és függetlenségét ledaráló hatalomátvételkor. Még a Városliget tönkretétele ellen is inkább csak civilek tiltakoztak. Sőt van olyan baloldali vátesz, aki minden renoméveszteség nélkül egyenesen beszállt a busás buliba, ami pedig messze nem csak urbanisztikai skandalum.

– Mi lehet a mentségük?

– A saját dekázásuk, lapításuk, mellébeszélésük kompenzálására sokan a „diszkrécióban” meg az „objektivitásban” keresnek menedéket. Csakhogy ezek a szavak ma már inkább a maszatolás szinonimái. Amikor többéves hivatalos és félhivatalos buzizás után Ungár Klárának elege lett, és megnevezett két meleg fideszest, progresszív értelmiségünk jó része a diszkréció és a fair play nevében elítélte ezt. De miért kéne nekünk az úriembert játszanunk, amikor ők nem azok? Kertész Imre is erre hivatkozva vette át a kormánykeresztet. De ki volt ott az úriember? Csak nem az a díjátadó politikus, akinek kormánya az orosz fronton és Auschwitzban odaveszett magyarok százezreinek az emlékét gyalázza meg nap mint nap?

– Csupán két éve debütált magyar íróként. Azóta három könyve jelent meg, írt színdarabot, rádiójátékot, mesét. Hogy bírta ki addig a „hallgatást”? Vagy miért nem bírta tovább?

– Amint azt a Prédikátor könyvéből is tudjuk: mindennek megvan a maga ideje. Bár egész életemben irodalommal foglalkoztam, az íróság ideje nekem most jött el. Igaz, ebbe egy jó évtized pszichoanalízis is besegített. Mármint abba, hogy vállaljam magam, hogy elhiggyem, hogy képes vagyok íróvá lenni. Olyan ez, mint egy földindulás: tódulnak elő az évtizedek óta halmozódó témák. Most éppen a művészeti élet sajátosságait térképezem fel, a kultúrharc és a kultúrkamu jellemzőit.

– Ahhoz remek megfigyeléseket tehet. A Fidesz egyik kedvenc, főként sértődött és másodvonalbeli művészeknek kiszervezett területe a kultúráé, amelyről Kerényi Imre nemrég közzétett nyilatkozata értelmében a börtönökbe száműzné az írókat.

– A dilettantizmus a Fidesz sikerének egyik kulcsa. Orbánéknak ugyanis három jelentős csoport frusztrációját sikerült mozgósítania, harci energiává, hatalmi ambícióvá változtatnia. Az egyik a dilettánsok, a kontárok, a középszerűek népes közössége, akik a tehetségesekre, a sikeresekre acsarogtak. Hatalmas pusztító erő ez. A második egy nemzedéki lázadás: a ma 40-50 évesek akarták elzavarni a húsosfazék mellől azokat, akik 1990 óta ott ücsörögtek körülötte. Úgy látom, ez sikerült nekik. A harmadik csoport a vidéki középosztály: értelmiség, szakembergárda, üzletemberek… Ők a pestiek túlsúlyát akarták a saját egyeduralmukká változtatni. Mindhárom frusztrációnak volt jogos valóságalapja, de ha az úgynevezett rendszerváltó elit nem lett volna olyan pökhendi, mohó és belterjes, a Fidesz nem tudta volna ezt kihasználni.

– A Pesti barokk utolsó fejezetében a külföldről hazaérkező egyik szereplő azt mondja: „Minden baj a szavakkal kezdődik, hogy a külföldiségem alkalmasabbá tesz meghallani a nyelv változásait, mint azokat, akik benne élnek?” Ön mit hallott, amikor hazaköltözött, és kit nem?

– Szembeszökő, ahogy jön viszsza a mélymagyar, a horthysta nyelvhasználat, de még furcsább, hogy a média és az értelmiség milyen készségesen veszi át ezt. Például egy fasisztoid paramilitáris bandát, a Betyársereget rendszeresen „betyárokként” emlegettek még az ellenzéki médiumokban is, holott tudtommal az egy becéző megnevezés. A cigányokat pedig lépten-nyomon nem magyarként határozzák meg, még olyanok is, akik éppen a kirekesztésük ellen szólalnak fel. Azt mondják például, hogy X faluban békésen élnek a romák és a magyarok. Ez azt sugallja, hogy a cigányok nem magyarok, bár az igaz, hogy egy magyar progreszszív még véletlenül sem mondaná ki azt a szót, hogy cigány. Arra azért vigyáz. Képzeljük csak el, mi lenne, ha Amerikában egy újságíró azt mondaná, hogy X városrészben ma már több fekete él, mint amerikai! A nyelv pontosan jelzi, hogy merrefelé tart egy társadalom. Mi errefelé. És ezt meg kéne állítani. Nyelvhasználattal, tettekkel, mindennel, ami a rendelkezésünkre áll.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!