A negyvenéves férfi normális életet élt a szíriai Midánban, nem messze Aleppótól, egy cég számviteli főnökeként dolgozott, amikor a polgárháború felforgatta az életét. A házát júliusban kisajátította a szír hadsereg, ami akkor éppen vesztes harcot vívott a kormányellenes felkelőkkel az Aleppót a török határral összekötő főútvonal nyitva tartásáért.

A hadsereg nemcsak a házába költözött be, de őt is letartóztatta. „Valaki beárult, hogy facebookozom, és mivel az egész forradalmat Facebookon szervezték, ez már gyanús volt” – mondja egy befejezetlen panelépület előtt állva El Babban, egy, a felkelők által ellenőrzött településen, ahol most menekültként él a családjával együtt, immár két hónapja. A Vasárnapi Hírek munkatársa Törökországból jutott be a felkelő kontroll alatt lévő területre.

„Mondták, hogy nyissam ki a laptopot, lássuk, mi van rajta. A tiszt azt mondta az embereinek, ha találnak rajta valamit, öljenek meg. Vérfagyasztó pillanat volt, mert a laptop jelszava az, hogy „Aszadegykutya” [Basár Aszad a szír elnök], de szerencsére hagyták, hogy én gépeljem be” – mondja. A laptopon végül nem találtak semmi terhelő bizonyítékot, de a katonaság mégis átadta a rettegett sabíhának, a félelmetes hírű, kormányhű milíciának. A sabíha egy épületben rendezkedett be nem messze a főúttól. A ház hátsó kertjében már két embert kivégeztek. A férfit berakták a két halott mellé egy gödörbe. Halebi ekkor már biztos volt benne, hogy őt is ott fogják lelőni. De órákig nem történt semmi, csak ült a lukban a két halottal együtt és fohászkodott. Végül az mentette meg, hogy a felkelők támadást indítottak a főúton, és a milicistáknak más dolga támadt.

„Egyszer csak odajött az egyikük, és megkérdezte, van-e valami a laptopon, ami miatt nekem itt kell lennem. Én meg esküdöztem, hogy semmi, és hogy teljesen ártatlan vagyok. Ő pedig azt mondta, hogy akkor kapjam össze magam és tűnjek el” – hadarva idézi fel a vele történteket. Halebi történetét teljes bizonyossággal nem lehet ellenőrizni, de jellegét tekintve egyáltalán nem lóg ki a sok más szír polgárháborús történet közül, amit az országban hallani.

Halebi most a feleségével és két kis gyerekével El Babban lakik, egy berendezetlen panelépületben, amit a városi forradalmi kormányzat bocsátott a menekültek rendelkezésére. Az egyetlen bútor egy matrac, amin a gyerekek alszanak, meg egy tévé. „Nem olyan rossz. Van áram, van víz, van mit ennünk. Kölcsön tudtam kérni egy kis pénzt is. A Vörösfélholdnál nem jelentkeztem be, mert a két bátyám a kormány által ellenőrzött részeken van, és félek, hogy bajba kerülnek, ha kiderül, hogy én felkelő területen vagyok” – mondja.

Mi lesz vele ezután? „Nem tudom. Ha ezt a helyet is lebombázzák, akkor továbbmegyünk Törökországba. Az a baj, hogy nincs útlevelem, próbáltam szerezni valakin keresztül Aleppóban, de azóta ott is harcolnak” – mondja. El Bab elég biztonságos, bár átlagosan naponta egyszer megjelenik egy repülőgép és bombát dob valahova. Törökországban sem volna egyébként sokkal jobb dolga: a török menekülttáborok megteltek, úgyhogy több ezer szír menekültnek a határon kell várakoznia, amíg a török hatóságok építenek nekik egy új tábort. 350 ezer szír menekült van a környező országokban, és ez a szám napi 2-3 ezerrel nő. Az országon belül 1,2 millió menekült van.

Minden menekültnek van egy ilyen története, ahogy a felkelők és a kormányerők közti egyéves háború egyre vadabbra fordul Damaszkuszban, Aleppóban és az ország más részein. A 36 éves Abdul Rahmán Nadzsar Aleppóból menekült el augusztusban. „A környék, ahol lakom, szinte teljesen elpusztult a bombázásban, igaz, az én házam pont megmenekült” – mondja. „A gyerekek és a feleségem nagyon féltek. Volt egy család, akiket teljesen maga alá temetett a házuk, amikor eltalálta egy bomba. Láttam egy ötemeletes házat, ami teljesen összeomlott.”

Hogy kit vádol? „A kormányt. A kormány művelte ezt mind. Ők lövik a lakónegyedeket. A civilek nem tehetnek semmiről. Ha a felkelők és a kormány harcolnak is, minket miért büntetnek?” – tárja szét a kezét Nadzsar. „Még itt sem hagynak minket békén” – teszi hozzá, a mecsetre mutatva, ami a lakótelep szélén áll, és két héttel korábban eltalálta egy rakéta, amit egy repülőgépről lőttek ki. Nadzsar a feleségével és két gyermekével van itt, és még viszonylag jó a helyzete, mert rengeteg ennivalót hozott magával otthonról.

A menekülteket részben a Vörösfélhold látja el, bár El Babban már annyian vannak – összesen húszezren –, hogy az eredetileg tíz napra szánt élelmiszercsomagot most már csak havonta egyszer adják ki. A városi tanács is próbál besegíteni, de alig van pénzük. Igaz, nemrég kaptak húsz tonna búzát, tojást és 100 ezer eurót az isztambuli francia nagykövetségtől. De ez szinte semmire nem elég, ennyi menekülttel, ráadásul minden nap többen érkeznek, ahogy a húsz kilométerre lévő Aleppóban folytatódnak a harcok.

„Kezdünk kifogyni a gyógyszerből, és nincs bébitápszer sem” – mondja Ibrahim Maula, a helyi Vörösfélhold- képviselő. A Vörösfélhold háromezer emberről gondoskodik El Babban, és nem teljesen világos, hogy a maradék 17 ezret ki látja el ennivalóval. A városban nincs rendes kórház, csak elsősegély-ellátás, a komoly sérülteket el kell vinni Törökországba. Nincs elég orvos sem, a városi tanács és a felkelők a külföldi újságírót kérlelik, nem tudja-e elintézni, hogy jöjjenek orvosok és nővérek kívülről. Az iskolákat a bombázás miatt bezárták, és bár a tanács tervezi, hogy nyitnak egy újat egy pincében, a gyerekek egyelőre az utcán játszanak vagy otthon ülnek.

A felnőttek szintén. „Nincs semmi tervünk” – mondja Nadzsar. „Reméljük, minél hamarabb vége lesz a háborúnak, és visszatérhetünk az életünkhöz.” Egy harmadik menekült férfi, Hasszán Dzsneíd – aki az ország másik végén fekvő Homszból menekült Aleppóba, majd onnan El Babba, amikor a háború ott is elérte – harciasabb. „Fegyvereket akarunk, küldjenek fegyvereket a felkelőknek. Akkor véget vethetünk ennek a háborúnak. Ez a legfontosabb, még az ennivalónál is fontosabb!”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!