Édesbús Elvis-dalra mozdul a szék. Kereke előre-hátra fordul, aprókat csak, majd pördül a világ. Egy kerekes széknek két négyzetméter is elegendő a tánchoz. „Minden fejben dől el – mondja a székben ülő, harmincas éveiben járó nő. Bal kezével a kereket fogja, másikkal a magasba nyúl, aztán hadd szóljon a rock and roll. – Ugye, milyen egyszerű…”

Pedig nem az. Ha ugyanis úgy volna, ahogyan ez a betegsége miatt kerekes székbe kényszerült anyuka is mondja, nem kapná fel a fejét senki arra, hogy Brandt Viktor trolivezető hetente-havonta programokat szervez azoknak, akik kerekes székben élik életüket. Akkor senkinek nem kellene zsebből fizetnie az éttermet, röpke két órára azoknak, akik már soha nem állnak két lábra, és nem lépnek oda senkihez azzal, hogy szabad egy táncra…

Mintha füstölne, úgy gőzölög a troli szélvédője. Pedig csak a forró víz párolog róla, amivel leöntötték. Ragyog a jármű a kora esti fényben. Törlik, suviszkolják, az abroncsot is, kétszer, s amikor már úgy néz ki, mintha most gördült volna le a futószalagról, jöhet a díszítés. Mikulásfejek, lufik, szalagok.

„Újkorában sem volt ilyen tiszta” – nézi Viktor elégedetten az eredményt, de nem marad idő gyönyörködésre. A troli mellett álló furgonhoz lép, szemügyre veszi az ajándékokat. December elején két napig állt a Nyugati téri óra alatt, miután a Facebookon meghirdette Mikulás-gyűjtő akcióját. „Csupán egy csokit vártunk mindenkitől, erre tessék, tele a furgon ajándékkal. Van itt minden: mandarin, szaloncukor, tábla csoki, piros alma, mogyoró. Jövőre teherautóra lesz szükség.”

Elvis a trolin

S míg Viktor rendezget és szervez, a troliban már próbál a zenekar. Alkalmi társulat, de nevük is van: TomCats Band. Egy dob, két gitár, egy nagybőgő és egy edzett férfihang. Négy bandából gyűltek egybe kedden, Dóka Tamás hívta őket, miután Viktor szólt neki, jó volna banda a hétvégére, buli lesz a Thökölyben. „Annyira megy ez nekünk, hogy együtt is maradhatnánk” – mondja Tamás, aki nem csak fazonra néz ki úgy, mint aki itt maradt a hatvanas-hetvenes évekből. Vannak ugyanis zenészek, akik egyidősek a stílussal, amit énekelnek vagy játszanak, s bár idővel másfajta dallam lesz már divatos, ők megmaradnak örök fiatalnak. Tamás az első kérésére bólintott és szervezett. Neki ez nem úgy jótékonykodás, mint azt a kívülálló elsőre gondolná. Mert, persze, neki is szívügye, hogy segítse Viktort missziójában, de a lehetőség még izgalmasabb a ténytől, hogy a fővárosban újra szól a rock and roll, ráadásul egy troli viszi történelmi utakon.

Összeállt hát a TomCats Band vasárnapra, s mindössze két próbával a háta mögött berendezte alkalmi színpadát a troliban. A fiúk középen, a csuklóban állnak, ülnek, onnan mindenfelé árad a hang, és hallgatva az élő próbát, míg a trolivezetők odakint az ablakot mossák, óhatatlanul felmerül a kérdés: nem volna haszontalan élőzenét játszani az összes, s nem csak ünnepi járaton? Indíthatna a főváros popbuszt, esetleg beatvillamost, a földalattin barokk zene szólna, a trolié meg lehetne rock and roll. Mennyivel mosolygósabb volna minden reggel, az éjszakát meg mambó rázná, és lassú swing ringatná a hajnalt. De más a transzport, más a szórakozás, nem beszélve a jótékonykodásról. Ezt a trolit most a BKK engedte át Viktornak, ami nagy szó, hiszen munkaeszköz, de sofőrjének missziója nekik is fontos. Viktor ugyanis megtölti élettel a járatot, de ezúttal kizárólag olyanok szállnak fel rá, akik székmagasból szemlélik a világot, vagy akiknek segédeszközzel is csak nehezen megy a járás.

Mikulás-gyerek

S míg a TomCats Band gyakorol, hátul Mikulás-ruhába bújik Dragan. Nála boldogabb embert most aligha találni a Földön. Karácsony napján megkéri Nicole kezét. Több mint húsz éve találkoztak, ám a lány férjezett volt. De hogy az égben valaki mégiscsak látja a szívek dolgait, arra éppen az ő szerelmük a bizonyíték; és az sem baj, ha sokat kell várni arra, hogy teljesüljenek vágyaink. A ma már izraeli állampolgár, szabadkai Dragan és a New Yorkban született Nicole Budapesten, a Csanád utcában találkozott még a rendszerváltás hajnalán, most pedig a Viktor troliján készülődnek a nagy estére. Nicole fia oxigénhiánnyal született, így életét székhez kötötten éli. Ha nincs Viktor, most Dragan sem öltözne Mikulásnak. Egyszer ugyanis, amikor Nicole feladott már minden reményt, hogy felszálljon valamelyik trolijáratra – abban az időben nem voltak még rámpák vagy süllyeszthető fellépők –, megállt az egyik járat. A sofőr kiszállt, és feltette Bencét székestül a trolira. Nicole így ismerte meg Viktort, Viktor pedig így kapott évek múlva egy igazi Mikulást, aki ráadásul a magyart is kissé törve beszéli, de legalább simán el tudja hitetni a gyerekekkel, hogy most érkezett az Északi-sarkról.

„Ma délután hanuka van, most kellene meggyújtanom az első gyertyát, de inkább itt vagyok – magyarázza Dragan nevetve, miközben könnyű csuklóval megigazítja körszakállát. Aztán Nicole-ra mutat csillogó szemmel. – Nagy tanulság, de mélyen igaz: ha elveszel egy nőt, vele együtt kapod a múltját és a jövőjét is. Ezt is, amit most teszek, érte teszem, Bencéért, és az összes többi gyerekért.”

Nicole átöleli Mikulását, derekán megköti a ruha övét, majd gyöngéden megpaskolja Dragan arcát. „Mint egy gyerek – mondja az alkalmi fehér szakállat hordó jövendőbelijének. – De mi tényleg egymásért, a másikért élünk. Most, hogy együtt vagyunk, péntekenként zsinagógába, vasárnap templomba járunk.”

Vágyak autója

Aztán elmeséli, milyen nagy fába vágta a fejszéjét Viktor, s hogy Dragan, aki amúgy a logisztika és a kereskedelemtudomány doktora, ebben próbál segíteni neki. Autóra gyűjtenek ugyanis. A fejükbe vették, hogy addig nem nyugszanak, amíg meg nem találják a módját annak, hogyan vehetnének egy olyan kisbuszt, amit átalakíthatnának a kerekes székesek szállítására. Szinte minden követ megmozgatnak, de Magyarországon mintha sziklák volnának csak, nem pedig kavicsok. Nehezen mozdulnak. És nemcsak azért, mert nehéz olyan befektetőt találni, aki beállna Brandt Viktor és az Álomszállító missziója mögé, hanem mert szólamokból sok van, rámpából annál kevesebb, és a legnagyobb akadályok még mindig a fejekben vannak. Viselkedésben, hozzáállásban. A két lábon járók pedig mindaddig csak lenéznek a kerekes székesekre, amíg rá nem jönnek arra, hogy nem a nézőpont számít, hanem a képesség. Annak felismerése, hogy vannak helyzetek, amikor nem azért nem teszünk meg valamit, mert ne volnánk rá képesek, hanem azért, mert esélyt sem kapunk arra, hogy hozzáférjünk.
 

Álmokat szállít

Brandt Viktor még gyerekként, nagyanyja helyhez kötött életmódjának példáján látta meg a korlátokat. De azt is megfigyelte, hogy a tehetetlenséget leggyakrabban a szándék és elhatározás győzi le. Persze vannak helyzetek és esetek, amikor a legnemesebb hozzájárulás is kevés, amikor nemhogy a jó szándék, de a legőszintébb segítség sem elegendő. Viktor gyerekként nem tudott segíteni nagyanyján, egyedül érezte magát és tehetetlennek, de az álma az volt, hogy a kerekes székes, segítségre szoruló emberek is élményekben gazdag életet élhessenek. Mára pedig már segítői is vannak.

Csak a Facebookon négyezren követik az Álomszállítót, és hamarosan bejegyzik az Álomszállító Alapítványt is, ami, reményei szerint, még több lehetőséghez juttatja azokat, akik tudják, hogy az álmokat valóra lehet váltani. Viktor ugyanis a legegyszerűbb feltételezésből indult ki úgy évekkel ezelőtt, miért ne vezethetne versenyautót egy kerekes székes; miért ne ugorhatna ki egy repülőből ejtőernyővel, vagy merülhetne a víz alá, ha búvárkodni támadna kedve.

S bár tény, meglehetősen időigényes – és olykor költséges – foglalatosság megszervezni egy-egy álmot, de ez csakis szándék kérdése. Ám ha belevágtál, muszáj folytatnod. De nem azért, mert akiken segítesz, azok elvárnák tőled, hanem azért, mert számítanak rád. Mert bíznak abban, hogy elkezdődött végre valami, ami leginkább abban segít, mások is észrevegyék, hogy a kiszolgáltatottság ott kezdődik, ahol véget ér a figyelem.

Telt ház a csuklóson

A város résre húzott troliablakon át szívja magába a rock and rollt. Az utakon még az is felkapja a fejét egy-egy melódiára, aki talán soha nem hallotta például a „Blue Moon of Centukcky”-t, az „It’s Now Or Never”-t vagy az „I Need Your Love Tonight”-ot. Akármerre fordul is a troli, a járdán sétálók előkapják telefonjaikat és fotózzák, filmezik a Solaris SST18-ast, a feldíszített csuklós Mikulás-járatot.

A Nyugati téri posta sarkánál kisebb tömeg várakozik. Viktor a fejét vakarja. Elsőre úgy tűnik, fel sem fér ennyi ember a trolira. Meg aztán, az előzetes visszajelzések alapján hetven üdítőt rendelt az étteremben. A megállóban azonban száznál is többen vannak. Alighanem osztani-szorozni kell majd a csomagok szétosztásakor, hogy mindenkinek jusson ajándék. Végül mind a 113 utas és 13 kerekes székes felfér a trolira, és indulhat a városnéző járat: el az Arany János utcáig, majd irány a Városliget, amit megkerül Viktor.

Vidékiek is vannak a buszon, olyanok, akik először látják a Hősök terét, az állatkertet, a Széchenyi fürdőt és a nagycirkuszt. S bár sötét lesz, mire az étterem elé áll a troli, az ünnepi fénybe öltöztetett város látványa alighanem örök emlék marad annak is, aki naponta elgurul a nevezetességek előtt.

„Arra kérek mindenkit, hogy ne szedjük szét a házat!” – Viktor így vezeti fel az estét odabent, majd egy kis tánc következik, amíg megérkeznek a Mikulás-csomagok, és Dragan ügyes krampusz segítőivel szétosztja az ajándékokat. A fiatalok versekkel és dalokkal kedveskednek a Mikulásnak, majd felhangzik a „Here comes Santa Claus” dallama, és a kerekes székesek összeállnak még egy táncra. Édesbús dalra mozdul a szék. Kereke előre-hátra fordul, aprókat csak, majd pördül a világ…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!