Álmos vasárnap reggel Barcson. A Dráva menti kisváros főutcája kihalt, a Máltai Szeretetszolgálat Nemzetközi Missziós Orvoscsoportjának kisbusza lépésben bandukol, míg egy magányos járókelőnek feltűnik a sofőr tétovasága.
– Kit keresnek? – kérdezi.
– A művelődési központot.
– Micsodát?
– A kultúrházat.
– Ja, a következő saroknál forduljanak jobbra!
A kultúrház mögött van egy nagy, háromszögletű rét, annak a közepére zötyög a kisbusz. Utasai épp hogy csak kinyújtóztatják a tagjaikat a hosszú út után és már kezdik is a kipakolást. Két perc múlva áll a narancsszínű sátor.
Összecsukható asztalok, székek, ágyak, nagy ládákban orvosi felszerelés kerül elő a kisbusz feneketlen csomagtartójából.
Tíz perc elteltével bevetésre kész az orvoscsoport.
A doktorok összeszokott mozgásán látszik a hét éve tartó közös munka rutinja. 2005-től vannak együtt. Fiatal szakorvosok, akik szabadidejükben, térítésmentesen dolgoznak a misszióban. Összesen tizenhatan vannak, de egy-egy akcióban általában öten-hatan vesznek részt. Első küldetéseiket a szumátrai szökőár, a pakisztáni földrengés, a jávai vulkánkitörés és a libanoni háború sújtotta területen teljesítették. Később azonban rájöttek, hogy segítségnyújtásért nem szükséges földrészeken át utazgatni. Katasztrofális helyzet itt is van épp elég. 2009-től a missziót kiterjesztették a magyarországi nyomortelepekre. Egy-egy alkalommal 120-150 szűrővizsgálatot végeznek el.
Barcsra úgy kerültek, hogy két évvel ezelőtt a helyi halmozottan hátrányos helyzetű kistérség 62 millió forint vissza nem térítendő támogatást nyert. A program lezajlott, ma van az utolsó napja, amikorra nagyszabású egészségnapot szerveztek a projekt vezetői.
A nagyszabás egyelőre nem látszik. Egy-két gyerek téblábol tisztes távolságban a sátortól. Az orvosok, akik ahhoz szoktak hozzá, hogy a páciensek ilyenkor már hosszú sorokban gyülekeznek az ingyenvizsgálatra, nem igazán értik a helyzetet.
Aztán megjelenik a tisztifőorvos asszony. Néhány szót váltanak dr. Szalai Lászlóval, az orvoscsoport vezetőjével. Az arcok feszültségről árulkodnak. Csak a beszélgetés végét sikerül elkapnom:
– Tudom, nehéz kenyér ez – mondja a tisztifőorvos.
– Nekünk nem nehéz és nem is kenyér – válaszolja a misszió vezetője.
Este, a buszban hazafelé felidézem ezt a beszélgetést. – Úgy tűnt, hogy nem igazán örül nekünk a főorvos asszony – emlékezett vissza Szalai doktor. – Nagyon ritkán, de előfordul a praxisunkban ilyesmi is. A helyi egészségügyi vezetők úgy érzik, hogy megfelelően kézben tartják a dolgokat, nincs szükségük külső segítségre. A saját munkájuk kritikájaként élik meg, ha feltűnünk a körzetükben segíteni. Pedig Barcsra és környékére igencsak ráfér a segítség. A lakosság egészségügyi helyzete tragikus, különösen, ami a gyerekeket illeti. Barcs 2300 kiskorújára összesen három gyermekorvos jut, mindnyájan túl a nyugdíjkorhatáron. A kistérséghez 26 település tartozik, közöttük olyan zsákfalvak, ahol százszázalékos a munkanélküliség, csak romák lakják, akik irtózatos szegénységben élnek.
Ezen a napon a nyomortelepekről egyetlen gyerek sem jutott el a máltaiak sátráig. Pedig a legközelebbi telep alig 400 méterre van a kultúrháztól.
A nyomortelepek lakói azonban maguktól nem találnak el a narancsszínű sátorig. Ezt helyben meg kellett volna szervezni...
A máltai sátor közelében közben felfújtak egy ugrálóvárat, ennek ifjú közönsége képezi a tíz óra felé már teljes kapacitással üzemelő sátor pacientúráját. Négy doki és egy optikus osztja meg egymással a helyet ügyelve arra, hogy egyszerre három páciensnél több ne tartózkodjon a sátorban. A belépőket először dr. Nagy Katalin bőrgyógyász vizsgálja. Eztán a gyerekek dr. Szalai László szemorvos elé kerülnek, majd dr. Kasza Krisztián gyermekorvos vizsgál, végül dr. Szeverényi Csenge ortopéd szakorvos mond ítéletet lúdtalpról és gerincferdülésről.
Ma az összes gyerek egészséges, de hosszú évek tapasztalata azt mutatja, hogy a nyomortelepeken katasztrofális az egészségügyi helyzet. A gyerekek nagy része még életében nem találkozott orvossal. Dr. Nagy Katalin, aki rohammentősként sok tragédiát megélt már, még most is megindultan idézi fel annak a kislánynak a csodálkozó arcát, aki megkérdezte tőle: Doktor néni, mi az a sóhajtás?
Dr. Szalai László szerint a nyomortelepek kis lakóinak körülbelül 25 százaléka szorulna látáskorrekcióra. A szülők és a pedagógusok sem jönnek rá sokszor, hogy a rossztanuló gyerek nem értelmi fogyatékos, hanem egészen egyszerűen nem lát el a tábláig. Dr. Kasza Krisztián gyermekorvos arra a keserű igazságra hívja fel a figyelmet, hogy a nyomortelepek gyermekeit nem fenyegetik a civilizációs betegségek. Például nem híznak el, legalábbis a kamaszkor kezdetéig. Akkor aztán ők is elkezdenek chipsen és kólán élni és elformátlanodnak. A nyomortelepeken a higiénia hiánya miatt gyorsabban fut végig egy-egy járvány, viszont ritkábbak az allergiás betegségek.
Hazafelé a dokik a jól végzett munka elégedettségével társalognak. Megvizsgáltak harminc gyereket és vagy harminc felnőttet. Ez csak a fele a szokásosnak, meg a nyomortelepi gyerekek se jutottak el hozzájuk, a mai napra ők mégis megtették a magukét. Szeverényi doktornő Paksnál elbóbiskol.
Ő Debrecenből jött, hajnali háromkor kelt és éjfél is elmúlik majd, mire hazaér.
– Pszt! Hagyjuk aludni! Holnap reggel már operál.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
