Borítékolt börtön? – Zűrzavar a hálapénz körül

Bemegy a páciens városának egyik kórházába, a vizsgálat után pedig zsebbe csúsztatja a borítékot az orvosnak, ahogy szokta. Jó esetben még meg is köszönik neki. Aztán átugrik ugyanezen város másik kórházába, egy másik vizsgálatra, annak végeztével csúsztatná a borítékot – ahogy szokta –, ám ekkor fedett nyomozók törnek rá, kattan a bilincs az orvos kezén, és talán az övén is. Abszurd? Az. Pedig Magyarországon akár ez is megtörténhet. Van rá törvény. Bár jó eséllyel megjósolható: a fenti akciójelenet sehol nem fog megtörténni. Marad a hálapénz és marad a lepusztult magyar egészségügy. Csak az a kérdés: meddig még?

Tíz-, harminc- vagy ötvenezer? Mennyit kell, mennyit illik adni? Indul azonnal a körtelefon, ha kiderül: orvoshoz, kórházba készülünk. Félünk, ha nem adunk eleget, vajon megkapjuk-e azt az ellátást, ami a gyógyulásunkhoz elengedhetetlen. A hálapénz, úgy tűnik, igazi paraszolvencia. A félelem megváltója. Félni pedig július elsejétől még inkább oka van betegnek és orvosnak is: a törvény szigorától.

Jó apropója volt a friss hálapénzbotrány az állami szigor megerősítésének. A budapesti Péterffy utcai kórház egyik, amúgy neves, orvosát jelentették fel amiatt, hogy kikövetelte magának a minimum 10 ezer forintos paraszolvenciát. A kórház, eddig példátlan módon, kirúgta az orvost, pedig az ügyben páciensek állítása állt szemben az orvos tagadásával, vagyis az eset bizonyítottnak semmiképpen nem tekinthető. A bizonyítás lesz a legnehezebb, ha nem éppen lehetetlen a büntető törvénykönyv múlt héten hatályba lépett módosítása ügyében is: a kormánytöbbség által elfogadott módosítás tovább kriminalizálja a paraszolvenciát. Már „a jogtalan előny ígéretének elfogadása”, vagyis a hálapénzért cserébe felajánlott előny is bűntettnek minősül, ami három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Csakhogy, ha a kórház belső szabályzata megengedi a paraszolvencia elfogadását, akkor az továbbra sem minősül vesztegetésnek – ez áll egy másik jogszabályban, a Munka Törvénykönyvében. Az aktuális magyar jogrendben tehát a törvényi szigort egy kórházi főigazgató bármikor felülírhatja. Körkérdésben érdeklődtünk korábban a kórházaknál, rábólintanak- e a vezetők a hálapénz elfogadására. Csak az egyházi fenntartású intézményektől kaptunk nemleges választ, mondván, számukra ez lelkiismereti kérdés. Az önkormányzati és az állami fenntartású intézmények is úgy feleltek: ott szabad a szabályozott paraszolvencia. Némileg ellentmond a korábbi nyilatkozatoknak a Magyar Kórházszövetség friss válasza ugyanarra a kérdésre. Ők állítják: a hozzájuk tartozó mintegy 114 intézményben engedélyezték a hálapénzt. „A működőképesség fenntartása érdekében csaknem mindenütt bekerült a szervezeti és működési szabályzatba a paraszolvencia” – válaszolták.

Működőképesség – valószínűleg ez a kulcsszó a hálapénz kapcsán. A hálapénz ugyanis nem történelmi hagyomány, nem magyar átok, semmi köze sincs a Btk.-hoz, ahogy a tényleges „hálához” sem. Valójában ez egy közgazdasági kategória: holt költség. Ez épp olyan, mint anno a ’70-es évek autóvásárlása volt, amikor azt gondoltuk, hittük, majd az előre befizetett Trabant, Wartburg vagy éppen Lada, akkor lesz a garázsunkban biztosan, ha „jattolunk”. Mindez addig tartott, amíg ki nem egyenlítődött kereslet és kínálat, majd a kínálat túl nem nőtte az igényeket. Az egészségügyben ugyanez a helyzet: egészen addig marad fenn ez a szokásrend, amíg a megfelelő ellátás a megfelelő mennyiségben nem áll a lakosság rendelkezésére, illetve, ha csökken a kereslet, vagyis kevesebb lesz a beteg. Az egészségügyre évtizedek óra maradékelven jut pénz a költségvetésben, s ma már ott tartunk, hogy még GDP-arányosan is messze a környező országok értékei alatt jutnak csak forrásokhoz a magyar gyógyítók. Olyan hiányterületté vált a magyar egészségügy, ahol a betegek versenyeznek, sorban állnak a szolgáltatásokért. Ebbe a versenyfutásban pedig alapjában tisztességtelen, persze nem annak gondolt, eszközzel próbálnak előnyöket szerezni. A pénz mellé ugyanis jön az elvárás. Hogy a beteg milyen vizsgálatokat szeretne, amikhez ő ragaszkodik. Csakhogy azt valójában senki sem tudja: mit is veszünk?

Baji Petra és Gulácsi László, a Corvinus Egyetem közgazdász kutatói végezték a legutolsó kutatást a kérdésben. A magyar lakosság még mindig meglehetősen toleráns a hálapénzzel szemben: több mint 60 százaléka a megkérdezetteknek egyetértett azzal az állítással, miszerint az egészségügyi dolgozóknak fizetett hálapénz elkerülhetetlen az egészségügy alulfinanszírozottsága miatt. Az emberek hajlandók fizetni a több vagy jobb ellátás reményében, vagy ha úgy érzik, nem kapják meg azt az ellátást, ami várakozásaiknak megfelel. A „mi jár”, valamint az „extra, több vagy jobb” azonban Magyarországon továbbra is homályos fogalmak. Ez pedig teret ad a hálapénz elterjedésének.

Vagyis az újabb nekirugaszkodás, a büntető törvénykönyv szigorítása aligha megoldás. Az ágazatban dolgozók szerint azzal, ha kriminalizálják az évtizedek alatt rögzült szokásokat, több kárt okozunk, mint amennyi hasznot remélhetünk. Tettes lesz a magyar egészségügyben mindenki: nemcsak a „megvett” orvos, szakdolgozó, de a beteg is, aki a hálapénzt adja – ugyanúgy bűncselekményt követ el. Ráadásul felverheti a tarifákat, ugyanis a büntethetőség árnyékában mindenki nagyobb kockázatot vállal, és ennek rendszerint az ára is nagyobb. És ami a legsúlyosabb, hogy sokakat elriaszthat ez a még zavarosabbá tett helyzet az itthoni rendszertől. Ha pedig még kevesebb lesz az orvos, akkor még nagyobb lesz a verseny a betegek körében az elvárt ellátásért, ezért még többen akarnak majd egyéni elbánást, vagyis a hálapénz nem csökken, hanem valószínűleg tovább nő majd. Egyelőre ennyi, ami borítékolható.

Füstbe ment tervek

Egészségügyi miniszterek – amikor még volt ilyen poszt a kormányban – főleg egy-egy kormányzati ciklus vége felé, mindig nekifutottak a hálapénzhelyzet rendezésének. Kökény Mihály, Mikola István, Molnár Lajos és Rácz Jenő miniszterségéhez is fűződnek próbálkozások. Kökény Mihály hat pontból álló „hálapénz elleni csomaggal” készült. A program egyebek mellett tartalmazta a térítési díjért igénybe vehető szolgáltatások körét, hogy a kórházi kezelőorvos megválasztása egészségszámláról vagy közvetlen hozzájárulással legálisan legyen fizethető. Rácz Jenő állt elő azzal, hogy hivatalosan is meg akarta fizettetni a szabad orvosválasztást. Vagyis, ha egy beteg/kismama ragaszkodik egy-egy orvoshoz, avagy szeretne a választott orvosa osztályán feküdni, azt külön díjtételekhez kellett volna kötnie a szakmának.

Aztán Mikola István ment neki már kevésbé kesztyűs kézzel a rendszernek. Ő példát statuálva készített feljelentést egy nőgyógyász ellen: törvénytelenül kiszabott orvosi díj kikényszerítése miatt, miután egy vidéken élő várandós anyának, aki már több tízezer forintot összegyűjtött a szülésre, az orvos azt mondta: gyűjtsön még hozzá. Molnár Lajos a vizitdíj bevezetésével, ha nem is kimondottan ez ellen találta ki, de áttételesen harcot indított a hálapénzzel szemben is: Dél-Európa több országában a lakosság kis összegű hozzájárulásával sikerült visszaszorítani a hálapénz jelenségét. Ezt a kísérletet azonban a Fidesz által kezdeményezett népszavazás söpörte el. Próbálkoztak a kórházak is. 2005-ben a veszprémi kórház próbálta legalizálni a szülés körüli viszonyokat. Háromoldalú szerződést kötöttek a kórház, a szülő nő és a kívülről érkező választott orvos között. A szülő nőnek akkor a fogadott orvosért – hangsúlyozottan számla ellenében – 100 ezer forintot kellett fizetnie. Szombathelyen 2006-ban rendelkeztek arról: munkaidőn kívül tilos a kórházi munka a nőgyógyászoknak, a kismamák csak munkaidőben szülhettek saját orvosuknál. A Markusovszky Kórházban a főigazgató megtiltotta orvosainak, hogy a hivatalos munkabeosztásukon túl is fogadják betegeiket. Ezt még akkor sem tehették meg, ha éppen szült a páciensük. Az egyik fővárosi szülészeten több tucat orvos és szülésznő döntött úgy, önkéntes segítőként dolgozik, így tudták levezetni a szülést privát betegeiknél. Bár a kórház az önkéntes orvosoknak nem fizet semmit, az OEP-től megkapják a szülés költségeit fedező finanszírozást. Az orvosok a betegektől hálapénzt kaptak volna vagy számlára fizetnek.

Viseljen zöld keresztet az az orvos, aki nem fogad el hálapénzt! – ezzel a kezdeményezéssel pedig a Magyar Rezidens Szövetség állt elő két éve. Feltételül szabták, hogy az egészségügyi kormányzat cserébe duplázza meg a fizetésüket. A most „becsődölt” Telki magánkórházban például egyenesen betiltották a hálapénzt valamennyi orvosuknak. Végül egyfajta „népi” kezdeményezés indult, amely során honlapon gyűjtötték névvel, címmel, ki, hol mennyit fizetett a nőgyógyászának. Ezt végül személyiségi okokra hivatkozva betiltották.

Ki így, ki úgy

Az egyik vidéki egyetemi intézet főigazgatója részletesen mesélt nekünk arról, hogyan is működik, működött ez a rendszer már az ő pályakezdő korától. Nevét és a várost csak azért nem írjuk ide, mert meg szeretnénk kímélni akár a hozzászólók sokszor gátlástalan kommentjeitől, vagy a kollégák, pályatársak rosszallásától. Elég azt tudni, hogy a főorvos szakterületének meghatározó, nemzetközileg elismert tekintélye. Olyan professzor, akinek személyéhez ragaszkodnak a betegek. Ő végigélte a hálapénzrendszer elmúlt négy évtizedét. Kezdő orvosként, magánorvosként és elismert vezetőként. A ’70-es években természetes volt, hogy elfogadja, fizetésének többszörösével hálálkodtak a betegek a rájuk szánt időért.

„Akkor 2800 forintos havi fizetés mellé úgy 10 ezer gyűlt össze, nem is tudtam volna megélni enélkül. Ez teljesen elfogadott dolog volt, persze nem mindenki ugyanolyan módszerekkel csinálta. Pontosan tudtuk, hogy kinél van »három- vagy ötezres protokoll«, vagyis a pénz függvényében kapják a betegek a vizsgálatokat. Az egyikben az akkor még ritkaság számba menő CT is benne volt… Én ebben nem voltam partner. Előre sosem fogadtam el, pláne nem kértem. Az emberek tényleg hálából adták, vagy csak azért, hogy megnyugodjanak. Volt, hogy egy férfi a kezünk között halt meg, a felesége hetekkel később hozott egy borítékot, mert úgy érezte: ezzel tartozik azért a munkáért, amit a férjéért tettünk” – emlékszik a neurológus professzor. „Amikor láttam, hogy valaki szegény, hogy mekkora teher neki a »hála«, mindig találtam magyarázatot, miért nem tudom elfogadni. Hogy babonából nem tehetem, vagy bármit. Nehéz volt persze, hogy ne bántsam meg. Ha tudtam, hogy jómódú az illető, vagy például hozzátartozóként, mondjuk aggódó apaként a pénzzel tudta oldani saját szorongását a lányáért, nem volt nehéz elfogadni. Aztán ’94-ben osztályvezető főorvos lettem, innentől pedig egyre kevésbé jutott el hozzám bármilyen boríték. Mindenkit odaküldtem ahhoz az orvoshoz, aki kezelte. Hiszen őt illette a »hála«, az pedig, hogy ők ezt végül hogyan rendezték, kettőjük ügye maradt” – folytatja az orvos, aki különböző gyógyszervizsgálatokkal egészítette ki a jövedelmét. Legálisan, fix szerződéssel jutott pénzhez ő is és kollégái is. „Az akkori úgy negyvenezer forintos fizetésem mellé nagyjából ennyit hoztak a vizsgálatok is, ez egyébként ma is munkás, de lehetséges útja a kiegészítésnek. Közben magánpraxist nyitottam, ez volt a legjobb megoldása annak, hogy aki tud, és úgy érzi, az időt és a figyelmet meg kell vennie, megtegye. Akit tudtam és főleg, akin láttam, hogy ez az erejét meghaladja, lebeszéltem arról, hogy privát beteg legyen. De tény, hogy itt többet tudtam foglalkozni a páciensekkel, délután öt és kilenc között 5-6 beteget fogadtam, átlagosan fél óra jutott egy-egy páciensre, ez biztosan több, amit egy túlzsúfolt viziten kaphatnak – teszi még hozzá a ma már klinika vezetővé kinevezett professzor. – A kinevezéssel felszámoltam a praxist, most körülbelül bruttó 500 ezer forintot keresek és a hálapénzek töredéke jut el itt hozzám. Van olyan helyzet, amikor valaki ragaszkodik a személyemhez és ezért fizetni akar. Persze a pénzt mindig vissza lehet utasítani, de sokszor rettenetesen nehéz. Amikor valaki órákat, akár egy fél napot is vár, vagy vissza-visszajön, csakhogy kifejezze a »háláját«, még, ha az ember pontosan tudja és ki is fejezi, ez nem szükséges” – állítja az intézet vezetője.

Dr. Bors László harminc éve praktizál. Pályakezdőként olyan kellemetlen élményeket gyűjtött, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogad el pénzt. Már ha a tipikus jeleket látja, leállítja az „adakozásra” készülőt. „Amikor a vizsgálat előtt mondja, hogy ő hálás lenne vagy teljesen indokolatlan helyzetben a táskájába kotorászik, tudom, mire készül és szólók is: ne gondoljon semmi ilyesmire” – mondja a főorvos, aki megdöbbentő módon sokkal inkább az árnyoldalát látja annak, hogy visszautasítja a hálapénzt. „Zalaegerszegen kezdtem a pályámat, ahol egy nagyon súlyos állapotban lévő fiú, nagyon-nagyon szerény körülmények között élő édesanyja hordta folyamatosan a mindenféle ajándékokat. Azt gondolta, ezen múlik a fia élete. Iszonyú nehezen éltem meg, ahogy ez a szerencsétlen asszony így küzd a gyereke életéért, a tudat pedig, hogy azt gondolja, majd én emiatt állok másként a beteghez, elrettentő volt. Hosszú-hosszú évekre teljességgel ki is zártam bármilyen borítékot. Aztán, amikor Pécsre kerültem, egy ideig csapatmunkában dolgoztunk, öt orvos együtt, ahol mindenki összedobta, amit kapott, nem volt más választásom a többiekkel szemben. Amint újra egyéni orvosként folytattam be is fejeztem ezt a mindkét fél számára megalázó gyakorlatot” – folytatja Bors doktor, aki szerint picit sem pozitív hősként él ő az emberek, kollégák, vagy a család, barátok szemében. Sőt. „A betegek egy része lényegében el is fordul tőlem, amint kiderül, mit gondolok erről. Egyszerűen nem bíznak bennem. Nem tudnak »megfizetni«, ergo nem is érzik biztosítva, hogy megfelelően ellátom majd őket. Nincs meg a bizalom. Aztán az ismerőseim leginkább balféknek látnak, de otthon is sokszor volt ebből feszültség. Hogy legalább a gyerekeimre gondoljak, meg persze jó lenne nyaralni, nem hitelekkel a fejünk fölött élni máról holnapra és azon imádkozni, hogy ne romoljon el a mosógép, mert az már felborítja a családi költségvetést. De túl nagy ár ehhez, hogy elfogadjam a pénzt. Egyszerűen az orvos-beteg kapcsolat már nem is lehet olyan, ha becsúszik közé a boríték. Én vagyok a legidősebb és nyilván a legszegényebb a klinikán, de ez van. Nem éhezünk, hét éve költöztünk a másfél szobásból egy 70 négyzetméteres panelba, a gyerekek egyetemre járnak. Ugyan nincs semmink, de nem is volt soha. Így nőttünk fel mindketten a feleségemmel, még sincs elveszett életünk. Nem csúsztunk félre, nem ezen múlik a boldogság” – teszi hozzá Bors László, aki ma 30 éves szakmai múlttal, főorvosként bruttó 220 ezer forintot keres, vagyis 140 ezret visz haza. Ügyeleteket vállal, amiért óránként 800-1000 forintot is megkap, illetve angol és német nyelven oktatja az egyetem orvostanhallgatóit. Bankszámlája mindig mínuszban van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!