Schilling Árpád legalább olyan aktív, mint azokban az években, amikor Magyarország egyik legradikálisabb, legizgalmasabb és legtöbbet emlegetett színházi csoportját vezette. Schilling a 2008-as évad végén feloszlatta társulatát, lezárt egy korszakot, s valami újba vágott bele. A színházi nevelésbe. Erről beszélgetett a rendezővel Váradi Júlia.
– A Káva Kulturális Műhely tizenöt éve azzal foglalkozik, hogy egy jól bevált angolszász módszert alkalmazva a színház eszközeinek segítségével különböző pedagógiai programokat valósítson meg. Ez hagyományosan úgy zajlik, hogy a háromórás foglalkozás első órájában színházi előadást mutatnak be a színészek és drámatanárok, majd a darabban felvetett problémákba különféle gyakorlati technikák segítségével bevonják a diákokat. Az „Akadályverseny” című program, amelyben részt vettünk – azért többes számban, mert Szeder Katával, Gáspár Mátéval és Terhes Sándorral együtt képviseltük a Krétakört – a szabadság témája köré épült. Olyan dramatikus játékba vittük bele a 14-15 éves diákokat, amelyben csapdahelyzeteket alakítottunk ki a számukra, s ezekben kellett döntéseket hozniuk. Az általunk teremtett konfliktushelyzeteket nekik kellett megoldaniuk, felismerve a szabadság felelősségét. Hogy ki hogyan képes élni a saját és a másik szabadságával? Egyáltalán ki mer-e, ki tud-e állni a saját igazáért, jogaiért? Azt is igyekeztünk megvilágítani, hogy a szabadság abban az értelemben, hogy „mindent szabad” működésképtelen, s hogy ez nem is fedi le a valódi szabadság fogalmát. Igyekeztünk megismertetni velük a határokat, az akadályokat, amelyekhez adott esetben – például az iskolában – alkalmazkodniuk kell ahhoz, hogy egyébként élhessenek a szabadság jogával.
– Mi volt még az elmúlt két év repertoárján?
– Izgalmas felkérést kaptunk az egyik Magyarországra települt sörgyártó cégtől, amely egy olyan kutatás anyagára alapozva kívánt mértékletes alkoholfogyasztásra buzdító társadalmi kampányt lebonyolítani, amely az itthoni 16-24 éves fiatalok alkoholfogyasztási szokásait vizsgálta még 2009-ben. Több videoanyagot is készítettünk a témában. Akit érdekel, keressen rá a YouTube-on, vagy a holahatar.hu honlapon.
– A nyarat két Borsod megyei faluban töltötték. Munkájuk lenyomatai most a Műcsarnokban láthatóak. Mi volt ez pontosan?
– Két hátrányos helyzetű faluban, Ároktőn és Szomolyán, különféle műfajokat vegyítő társadalmi kísérletbe fogtunk. A cél az volt, hogy a két faluban élő emberek közötti párbeszédet erősítsük. A két falu egyikében fele-fele arányban laktak cigányok és nem cigányok, a másikban a cigányok kisebbségben voltak. Ároktőn, ahol a kétféle népességnek van közös múltja, volt közös munkája, s ahol az arány nagyjából egyensúlyban van, ott sokkal könnyebben kommunikálnak és alakítják ki közös kereteiket a faluban élők. Még akkor is, amikor rendkívül nehéz helyzetbe kerültek a közmunka program szűkítésével, és a munkahelyteremtő pályázatok – remélhetőleg csak átmeneti – befagyasztásával, hiszen a falu környékén gyakorlatilag semmilyen munkalehetőség nincs. A másik faluban, ahol a munkához jutás a nem cigányok számára lényegesen könnyebb, a cigány lakosság pedig nagyon nehezen mozdul ki a saját szűk környezetéből, és a polgármester sem kezeli konstruktívan a felmerülő problémákat, ott a két csoport között alig áll fenn kapcsolat.
– És az önök módszere segített ezen?
– Többrétegű megközelítéssel jutottunk el a célunkig. Munkatársaim egy része a médiaművészet pedagógiai alkalmazását, míg másik része a Káva Kulturális Műhely munkatársaival közösen a különféle színházi és pedagógiai bevonási módszereket kutatta. A társadalomkutatók pedig mindehhez szolgáltatták az információkat a falvak belső viszonyairól, hasonló nemzetközi projektekről. Kitaláltunk egy történetet egy házaspárról, akik leköltöznek a faluba, ott egyre több problémával kell szembenézniük, mert elszegényednek, és mert számtalan váratlan nehézséggel találkoznak. Az alaptörténetbe szép lassan beágyazódnak a bevont lakók saját történetei, élethelyzetei, amelyeket ők maguk fogalmaznak meg a hosszú beszélgetések és játék során, s az ezekre adott válaszokból és az újonnan alakuló helyzetekből jön aztán létre egy közös nagy előadás, amelyben már maguk a nézők is játszók.
– Az a lelkesedés, amellyel minderről beszél, azt jelzi, hogy jó lóra tett azután is, hogy lezárta a Krétakör-korszakot. Jól látom?
– Sok új tapasztalatra tettem szert. Ezeket is beépíthetem majd azokba az új előadó-művészeti és médiaművészeti projektekbe, amelyeket a jövőben tervezek megvalósítani.
Schilling Árpád 1974-ben született Cegléden. A Krétakör Színházat 1995-ben alapította, amikor felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakára. Kezdetben a Krétakörnek állandó társulata sem volt, Schilling minden új előadáshoz felkért színészeket, és maga rendezte a darabokat. 2008-ban Schilling döntése nyomán a színtársulat alkotóműhelyként üzemel tovább. Színházi munkái mellett olyan filmeket jegyez, mint a Nexxt, a FEKETEország vagy a Jött egy busz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
