Levelező tagjává választotta a Francia Orvosi Akadémia Illés Tamás gerincsebész-professzort. Ő a negyedik magyar, akit ez a megtiszteltetés ért. Teljesítményére Magyarország nem tartott igényt: Illés professzor nem akarta elhagyni az országot, de itthon hiába keresett munkát. Most Brüsszelben dolgozik és tanít. Úgy érzi, a Molnár Lajos-féle egészségügyi reform megbuktatásával történelmi esélyt szalasztott el az ország. Amikor beszélgettünk, már csak az akadémiai tagság miatti büszkeség érződött a hangjában.
– Meglepetésként érte, hogy a Francia Orvosi Akadémia tagjává választották? Hány éves munka ért be ezzel a megtiszteltetéssel?
– Harmincévnyi orvosi, ezen belül huszonöt éves gerincsebészeti tevékenység alapján választottak a Francia Orvosi Akadémia levelező tagjának. Annyi előjele volt, hogy még Pécsett dolgoztam, amikor magyar orvosként felterjesztettek a külföldi levelező tagságra. Ez 2011-ben történt. Mivel az akadémikusi létszám pontosan meghatározott és limitált, négy évet vett igénybe, amíg végül beválasztottak.
– Hogy az olvasók is pontosan értsék: mi a jelentősége ennek a tagságnak. Ön eddig is nagyon intenzíven részt vett a nemzetközi tudományos életben.
– Ez elsősorban annak a munkának az elismerése, ami egy gerincsebészeti eljáráshoz, illetve egy gerincsebészeti filozófiához kötődik. A nyolcvanas évek végén másfél évig Párizsban voltam ösztöndíjas. Ott tanultam meg egy eljárást, ami a gerincferdülések térbeli kezelésére szolgál, beleértve mindenféle gyerek- és időskori gerincdeformitást. Utána hazajöttem és elkezdtem ezt a technikát bevezetni. Akkor még nem volt lehetőség Magyarországon ilyen beavatkozásokat végezni.
– Az eszközrendszer hiányosságai miatt?
– Egyrészt az eszközrendszer is hiányos volt, másrészt az ortopédia vezető körei akkor úgy ítélték meg, hogy a már használt sebészi technika elegendő és nem a háromdimenziós gerinckorrekcióé a jövő. Az biztos, hogy az akkori minisztériumi vezetés, mindenekelőtt Jávor András egészségügyi államtitkár – aki felfedezte az új technikában rejlő terápiás lehetőségeket, melyek az anatómiai viszonyok pontosabb helyreállítása, a kisebb gerincvelői sérülés veszélye, a sokkal gyorsabb felépülés – nagyon sokat segített abban, hogy végül megvalósulhatott a program. 1991- től gerincsebészeti központ épült fel Pécsett, aminek kimondatlanul én voltam a vezetője.
– Meddig tartott a pécsi időszak?
– 2012 áprilisában kutatói szabadságra mentem, és 2013 júliusában mondtam fel a Pécsi Tudományegyetemen.
– Szűknek érezte a teret Magyarországon?
– Nem Magyarországon. A Pécsi Tudományegyetemen olyan környezet alakult ki, hogy úgy éreztem, nem tudok maradni.
– Ez összefüggésben állt azzal a pénzkivonással, amely azokban az években a felsőoktatást sújtotta?
– Nem. A gerincsebészetet az OEP célzott támogatással finanszírozta. Finanszírozási probléma akkor még nem volt. Egyszerűen olyan állapotot teremtettek körülöttem, hogy azt éreztem, el kell jönnöm Pécsről. Nagyon sokáig kerestem Magyarországon helyet. Aztán az az érzés alakult ki bennem, hogy egyáltalán nincs szükség rám Magyarországon. Sehol nem kaptam munkát. Végül elmentem külföldre.
– A szakma nem támogatta azt a filozófiát, amit a gerincsebészetben képvisel? Vagy ez az elutasítás másról szólhatott?
– Pécsett intézetvezető egyetemi tanárként dolgoztam. Az volt az elképzelésem, hogy egy európai méretekben is jelentős ortopédiát építünk fel. Nagyon sokat dolgoztam ezért, de egy idő után egyedül találtam magam ezzel a céllal.
– Nem hittek benne a kollégái?
– Nem tudom megmondani. Az tény, hogy a terv megvalósítása sokkal több munkát igényelt volna, mint amennyit belefektettünk.
– Ezen a szakterületen is tapasztalható orvoshiány?
– Nem ismerem a jelenlegi helyzetet. De az biztos, hogy nagyon sokan elmentek külföldre.
– Ahogy ön is…
– Korábban is többször megkerestek, hogy ha van kedvem, menjek külföldre dolgozni. Mindig visszautasítottam. A feleségemmel, aki nem magyar, egyszer már döntöttünk, amikor 1990-ben visszajöttünk Magyarországra. Akkor is választási helyzetben voltunk. Maradhattunk volna Párizsban. A feleségem nagyon jól beilleszkedett Magyarországon, szerette ezt az országot.
– Fájdalmas volt az a döntés, hogy elhagyják az országot?
– Igen, kifejezetten az volt. Egyáltalán nem akartunk elmenni. A körülmények miatt kellett feladni az addigi életünket.
– Olyan önéletrajzzal, amilyen önnek van, azt gondolná az ember, hogy mindenhol tárt karokkal várják.
– Nem minden egyetemi vezetőnek van intézményi koncepciója. Nem tudja minden vezető meghatározni, hogy az egyetem milyen irányba fejlődjön, mivel a vezetést néha a hatalom egy formájának tekintik, nem pedig szolgálatnak. Emiatt előfordul, hogy az egyéni ambíciók felülírják az intézményi célokat. A régi munkahelyemen is voltak nagyon szép jelszavak, ezeknek azonban a mindennapi gyakorlatban semmiféle realitásuk nem volt. Ilyen jelszó volt például, hogy „meg kell becsülni a szaktudást”. Aztán olyan emberek kerültek pozíciókba, akiknél sokkal fontosabb volt a lojalitás.
– Mesélne egy kicsit arról, hogy az orvoslásban miért pont a gerincsebészetet választotta? Egyáltalán: miként választotta az orvosi pályát?
– A családomban nem volt orvos. Középiskolás koromban egy biológiaórán eléggé kikészítettük idegileg a tanárt, aki válaszul próbára akart tenni minket azzal, hogy egy boncolásra hívta a rebelliseket. Én is köztük voltam.
– Egy középiskolában?
– A gimnáziumom egészségügyi szakközépiskola is volt. A szakközépiskolások rendszeresen jártak boncolásokra. Egy ilyen alkalommal „ajánlotta” fel a tanárunk, hogy tartsunk velük. A boncolás végére csak én maradtam a boncteremben a patológus orvossal együtt. Nagyon érdekes dolgokat hallottam tőle az emberi test működéséről. Ez volt az első találkozóm az orvostudománnyal. Ezt követően rendszeresen jártam boncolásokra. Fokozatosan érlelődött bennem, hogy orvos akarok lenni. Az első szakterületem a patológia volt, kórboncnokként dolgoztam négy évig. E minőségemben pályáztam meg egy franciaországi ösztöndíjat. Ebben az időben gyerekkori csonttumorokon végeztem speciális hisztokémiai vizsgálatokat, amelyeket nagy esetszámon is el szerettem volna végezni. Jean Dubousset professzor, akihez Párizsba mentem, főleg gyermekkori csonttumorokat és gerincdeformitásokat operált. Ő volt a világ egyik leghíresebb gerincsebésze. És mivel ő nem nagyon értett a csonttumorok hisztokémiai vizsgálatához, rögtön a gerincsebészetet ajánlotta megtanulásra.
– Akkor az egész egy véletlennek köszönhető?
– Igen. Dubousset professzorhoz nagyon sok orvos jött tanulni az egész világból. Emiatt aztán nehezen fértem a műtőasztalhoz. Egy másik véletlen, hogy a francia rezidens hallgatók 1990 januárjától sztrájkot hirdettek. A professzor behívott a szobájába és megkérdezte tőlem, én is sztrájkolok-e. Azt feleltem, nem sztrájkolok, mert a francia kormány ösztöndíjasa vagyok és tanulni jöttem. Ettől a naptól kezdve minden egyes gerincműtétnél én asszisztáltam neki több mint nyolc hónapon keresztül. Ekkor tanultam meg a gerincsebészetet. Utána négy-öt alkalommal eljött velem Magyarországra is operálni.
– Kialakult egy szakmai barátság önök között, ha lehet így fogalmazni?
– Inkább egy második apa-fiú kapcsolat. Ő éppen annyi idős, mint édesapám. Állandóan követte a pályámat, segített mindenben. Közösen vezettünk be műtéteket Magyarországon. Máig tartó jó kapcsolatot ápolok vele. Legutóbb a dél-dániai orvostudományi egyetemre történt címzetes professzori kinevezésem székfoglaló előadására jött velem Odensébe december elején.
– Pontosan mi az a technika a gerincsebészetben, ami az ön nevéhez köthető?
– A gerincferdülés a tér mindhárom síkjában kialakuló deformitás. Az addigi műtéti technikák mindig csak két síkban tudtak korrigálni. A professzor által kidolgozott technika volt a világon az első, ami mindhárom síkban lehetővé tette a deformitások korrigálását. Ezt a filozófiát és technikát tanultam meg.
– Ez nemcsak orvosi ismeretet igényel, hanem nagy kézügyességet is?
– Úgy gondolom, hogy igen.
– Vezet arról statisztikát, hogy hány páciens került ki a kezei közül gyógyultan?
– Tavaly januárban publikáltam az összes általam operált magyarországi gerincműtétet. Ha jól emlékszem, 1986 beteget operáltam gerincének kóros elferdülése miatt.
– Követi a páciensei sorsát a műtét után is?
– Amíg Magyarországon voltam, rendszeresen tartottam a betegeimmel a kapcsolatot. Nagyon sok betegem van, aki mind a mai napig karácsonyi, húsvéti üdvözlőlapot küld, családi eseményekre meghív. Természetesen, mint mindenkinek, nekem is voltak olyan eseteim, amik nem úgy sikerültek, ahogy szerettem volna. Aki orvoslással foglalkozik, kénytelen ezzel is számolni. Ebből a szempontból a gerincsebészet kifejezetten nehéz, mert a műtétek során károsodhat a gerincvelő. És ha károsodik, akkor az bénuláshoz vezethet. Nekem az 1986 műtétemből egyetlenegy végződött így.
– Hogy kezeli ezt a stresszt? Van valamilyen technikája, amivel ki tud kapcsolni?
– Igen, a családom. Nagyon szerencsés vagyok, mert a feleségem és a gyermekeim mindig nyugodt, stabil hátteret biztosítottak számomra. Van egy napi rituálénk. A munkám befejeztével egy-másfél órát beszélgetünk a feleségemmel arról, mi is történt aznap. Ez lehetőséget ad a feszültségek feloldására.
– Valamilyen speciális hobbi?
– A kortárs, illetve a 20. századi magyar festészetet nagyon szeretem. Ezenkívül szeretek operákat hallgatni és vitorlázni.
– Brüsszelből nézve jobban látni, miért ennyire rossz a magyar egészségügy? Az elmúlt 25 évben próbálkoztak reformokkal, de az egészségügy máig nem tudta a Kádár-rendszerből örökölt bajait kinőni. Ennek mi az oka?
– Két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban mondani. A Kádár-rendszerben jobb volt az egészségügy szervezettsége Magyarországon, jobb volt az emberek hozzáférési lehetősége az egészségügyi szolgáltatásokhoz, mint most. Ami azonban nagyon megkülönbözteti Magyarországot Európától, az a nyitottság. Nyugat-Európában az emberek sokkal nyitottabbak, és ez minden szinten megmutatkozik. Az orvoslásban is. Ott nehéz elképzelni, hogy egy szakmai döntés hierarchikus alapon szülessen. Az ember intézetvezetőként elmondja a véleményét az esetről, de a gyakornok is elmondja a véleményét. A kezelés sokkal inkább közösségi döntés eredménye, még akkor is, ha a felelősség az intézetvezetőé. A hierarchia jóval kisebb, ami közvetlenebb emberi kapcsolatokat eredményez.
– Kicsit meglep, amit a Kádár-rendszerről mondott, mert az mindennek az ellentéte. A hálapénz, ami a magyar egészségügy legrombolóbb jelensége, éppen a Kádár-rendszerből jön. A hálapénz a hozzáférésben is egyenlőtlenséget hozott létre. Ráadásul az elvtársaknak ott volt a Kútvölgyi, ahol más körülmények voltak, mint egy átlagkórházban.
– Igen, de a Kútvölgyi mellett ott volt a Semmelweis is, és a színvonaluk kizárólag a hotelszolgáltatásokban különbözött, az ellátás minőségében nem. Viszont ma sokkal nagyobb a különbség az Állami Egészségügyi Központban kialakított elit kórház és egy vidéki kórház között. Amióta elmentem, nem találkoztam hálapénzzel, ami nagy megkönnyebbülés. Ahol dolgozom, megfizetik az ember tudását és azt a munkát, amit elvégez. Nem kell azon gondolkodnom, hogy miből fogom továbbképezni magam, megvegyek-e egy orvosi könyvet vagy elutazzak egy kongresszusra, mert ki tudom fizetni.
– Az utolsó nagyobb reformmal 2006-ban próbálkoztak Magyarországon. Elképesztő ellenállás alakult ki.
– Az orvoslás szolgáltatás. Mint minden szolgáltatásnak, ennek is ára van. Magyarországon az az alapvető probléma, hogy ezt az emberek nem ismerik fel. Talán ez a leghátrányosabb hozadéka a Kádár-rendszernek. Ott ugyanis minden ingyen volt. Az egészségügy pénzbe kerül – amíg ezt a döntéshozók nem fogják kimondani, addig nem fog változni a helyzet. Jelenleg részben a hálapénz működteti a magyar egészségügyet.
– És rombolja egyben: a fiatal orvosok nemcsak az alacsony fizetés miatt hagyják el az országot, hanem azért is, mert a hálapénz miatt az idősebb kollégáik nem engedik őket műtétek közelébe, ami akadályozza a szakmai fejlődésüket.
– Ez így van. Ezen minden magyar orvos keresztülmegy.
– Ön szerint is hibás volt az az elképzelés, amely versengő biztosítókra bízta volna az ellátások szervezését?
– Szerintem ez volt az egyetlen járható út az egészségügy megreformálásában, amit sajnos az ismert okok miatt fel kellett adni.
– A magyar orvostársadalom kézzel-lábbal tiltakozott.
– Több biztosító esetén a biztosító eldönti, hogy melyik intézménnyel vagy orvossal köt szerződést, így nem a hierarchikus elemek számítanak, hanem a szakmai teljesítmény. Egy több-biztosítós rendszer sokkal jobban szervezett és jobban működik, mint a hierarchikus. Az egy nagyon jól felépített egészségügyi program lett volna. Sajnos nem volt megfelelő a szakma felé való kommunikációja, és ismert az a tény is, hogy a résztvevők ellenében nem lehet semmiféle programot megvalósítani. Azóta sem látok azonban más megoldást. 2006-ban történelmi esélyt szalasztott el az ország egy abszurd kampány után. Véleményem szerint nem tartana ma itt az egészségügy, ha akkor végigviszik a reformot, de a demagógia nyert.
– Azt mondták, az egészségügy nem üzlet.
– Magyarországon a kormány – egyes esetektől eltekintve – sosem finanszírozta árán az egészségügyet. A saját szakmámban ez úgy jelent meg, hogy a protézisekre biztosított ár körülbelül nyolcvan százaléka volt a protézisek tényleges árának. Közben a döntéshozók azt kommunikálták, hogy az ellátás teljes költségét megtérítik. A betegek joggal kérdezték, akkor miért nem operálják meg őket, hiszen a híradókban azt hallották, hogy az állam mindent kifizet. Orvosként nehéz az ebből az ellentmondásból fakadó frusztrációt hosszú távon elviselni.
– Milyen kihívások izgatják most a tudományos munkában?
– Még a pécsi munkásságom során kezdtem el egy kollégámmal kidolgozni egy teljesen új módszert, amivel a tér mindhárom síkjában külön-külön megjeleníthetők a gerinc ferdülései. Ez a módszer lehetőséget biztosít a gerinc különféle deformitásainak matematikai leírására is. Ezt szabadalmaztattuk a világban. Ezen a szabadalmon dolgozom, tökéletesítem. Most új megközelítéseket próbálok a matematikai leírásban megfogalmazni. A térbeli megjelenítés és a matematikai leírás lehetőséget teremt a betegség új osztályozásának kidolgozására, a műtéti terv precíz meghatározására, valamint a kezelés eredményességének objektív mérésére. Ez az, ami a mindennapos munka mellett a tudományos életemet kitölti. Tanítok az Université Libre de Bruxelles-en, vezetem a Brugmann egyetemi kórház ortopéd-traumatológiai intézetét. A graduális és posztgraduális képzésben is megvan a szerepem, ahogy anno Magyarországon.
– Csak az országhatár.
– Csak az országhatár.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!