Ki volt az ükapád, hol élt a dédapád, mit csinált a nagyanyád? – összeállításunk a családfakutatás rejtelmeiről.
- Összeomlik a rendszer, és senki nem tudja igazolni magát.
- A családi história fontosabb a politikatörténetnél.
- Titkokat rejt a nagyapa bőröndje.

 
Jobbról balra Hefter Estilla, Fernezelyi Nóra és Seres Flóra

A legtöbbünk ismeri a nagyszüleit, ugyanakkor hiába nőtt az emberi átlagéletkor, a dédszüleinkről jószerivel csak úgy és akkor értesülünk, ha a családi legendárium megőrizte egyik-másik személyükhöz kapcsolható történetüket. Ük-, szép- és ősszüleikről pedig jobbára csak azok bírnak több-kevesebb tudással, akik nemesi családból származnak.

Egy kamasz a legtöbbször ódzkodik attól, hogy alakuló személyiségét agyonnyomja a szülők, nagyszülők mesélte régmúlt – már, ha van mit mesélni, és valóban mesélik –: ki kire hasonlít, „ezért vagy te ilyen!”, „apád is paraszt volt, te sem vagy különb”… vagy éppen: „te vagy az, aki új útra téríted a családot”…

Mindezt elutasítva megpróbálja önmaga kialakítani mozgásterét. Pedig egy izgalmas identitáskereső, nagyon is komoly és felelősségteljes, akár történészi, archeológiai, nyomozati módszereket igénybe vevő játék során talán a mozgástere válik éppen komfortosabbá. Ezt igazolják a budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG) diákjainak a tapasztalatai is. Ők ugyanis szembesülhetnek családjuk történetével a 10. évfolyamban.

Csináljunk történelmet!

„A családtörténet-készítésnek az a célja, hogy a gyerekek megtanulják, hogyan »csinálódik« a történelem. Amit ugyanis a történelemkönyvekből meg az órákon korábban megismertek, az nem egy kész, lezárt dolog, hanem konstrukció, egy fikció, ami azt a viszonyt fejezi ki, ami köztünk és múltunk között most éppen fennáll” – mesél a feladat  fontosságáról Lőrinc László, az AKG történelemtanára.

Alapvetőnek tartja, hogy a gyerekek megtanulják a források kezelését, és azt hogyan lehet tisztességgel, objektivitásra törekedve elkészíteni a saját verziójukat egy eseménysorról. „Aki »csinált « már történelmet, jobban tudja tanulni, értékelni, felülbírálni, megítélni a másokét” – mutat rá a feladat lényeges hozadékára Lőrinc László.

A diákoknak választaniuk kell, hogy egyes felmenőik (rész)történetét vagy családjuk ágas-bogát akarják vázolni – mindezt azért, hogy a történelemórán tanított történelmi események és az emberek mindennapi történetei közt megteremthessék a kapcsolatokat, lássák az összefüggéseket, miként hatott családtagjaik életének alakulására a NAGY TÖRTÉNELEM. Például a 20. századi magyar történelem során a világháborúk, Trianon, ’56, a kommunizmus hogyan alakította dédapáik, nagymamáik sorsát.

Mi lapul a bőröndben?

„Olyan vagy, mint a nagyapád – csak lányban” – hányszor, de hányszor hallotta ezt a párhuzamba állítást Hefter Estilla (képünkön jobb szélén) az általa soha nem ismert anyai nagyapjával. Nem volt hát számára kérdés, kinek eredjen a nyomába a családban. S nem hiába zargatta a rokonokat, túrta föl könyvkupacokat, lelt rá nagyapja naplójára. Nemcsak a történelemhez és saját őséhez került közelebb a kutakodás által, de egyfajta egyesítő erővé vált a világba szanaszét széledő család számára is. „Nem volt könnyű dolgom, mert a nagymamámon kívül már mindenki meghalt abból a nemzedékből, így az ’56-ban az országot elhagyó testvérek leszármazottait, a másod- unokatestvéreimet faggattam, az általuk mesélteket jegyeztem le. S hiába élnek Svédországban vagy Angliában, mindenki készségesen válaszolt, örültek, hogy körbejárnak a történetek, így ők is sok újdonságot megtudtak a család egyes ágairól” – meséli Estilla, aki a kutatása által igazolva látta a hasonlítgatásokat: nemcsak a lovak szeretetét örökölte, de a sci-fi irodalom kedvelésében is nagyfokú azonosságokat talált, mikor nagyapja jegyzetekkel teli könyveit forgatta.

„Azt találtam a legérdekesebbnek, milyen különböző társadalmi rétegekből kikerülő embereknek vagyok a leszármazottja” – mondja Fernezelyi Nóra (képünkön középen), akinek munkáját nemcsak az könnyítette meg, hogy apai nagyapja már korábban érdeklődést mutatott a család múltja iránt. A polcán tudhatta a felmenők születési anyakönyvi kivonatait, mindjárt az ükapa és a dédmama önéletrajza mellett, de a nyolc dédszülő közül öttel személyes kapcsolata is volt. „Hét nemzedéknyire, kétszáz évvel korábbra tudtam visszavezetni a családtörténetet, a 19. század elejéig, a személyes történetek olvashatósága nagy segítség volt számomra” – foglalja össze eredményeit Nóra, akinek családi ágazataiból kirajzolható lenne Kelet-Közép-Európa elmúlt időszakának különös története.

„Én inkább egy családregény alapanyagául használnám” – reflektál fölvetésünkre Nóra, akinek bekötött dolgozatát látva és olvasva, elhisszük, hogy ez az elgondolás a későbbiekben nem marad beváltatlan.

„Az anyukám ága kevésbé földolgozott, mivel jobbára munkáscsalád, akik szlovák, cseh, lengyel és felvidéki területekről származnak. Az apai oldalon a nagyanyám felmenői zsidók voltak, rabbik sorával a rokonságban, a dédszülők ugyanakkor nagyon eltérő társadalmi háttérrel rendelkeztek. Az ükapám híres budapesti gyermekorvos volt, Weiss Manfréd családját is ő látta el, sőt egyes rokonait ’44-ben rövid ideig bújtatta is, mielőtt kijutottak Magyarországról. Asszimiláns neológ hitűek voltak, Szolnokon kastélyuk állt, benne francia nyelvet okító svájci nevelőkisasszonnyal.”

Ezzel szemben a dédmama szegény haszid zsidó családja egy lengyel tengerparti városban lakott egészen addig, amíg jó részük ki nem kényszerült vándorolni Izraelbe. Ám Nóra németül és jiddisül beszélő, óvónő dédanyja egy szál bőröndjével inkább Budapestre vette az irányt a munka reményében. Így került a gazdag ükapa zugligeti, tüdőbeteg gyermekeknek fenntartott szanatóriumába némettanárnak, s itt találkozott Nóra építésznek tanuló dédapjával. Persze zsidónak lenni  Magyarországon sem volt fenékig tejfel, ahogy a kommunizmus éveiben romossá államosították a szanatóriumot is, amelynek épülete még ma is áll – részletezi családtörténeti kutatásait a másik ágán hajdúkapitánnyal is büszkélkedhető Nóra, akinek családneve viszont osztrák–német ősökre mutat, akik mérnökként érkeztek az országba.

Seres Flóra református lelkipásztor apai dédapja élettörténete II. világháború és ’56 közötti időszakára fókuszált, méghozzá egy rokontól kapott levélköteget felhasználva kiindulásként. Ez a mintegy kétszáz papíros a dédapa és barátja közti levélváltást foglalja egybe. Flóra egészen Bécsig utazott, hogy találkozhasson dédanyja még élő testvérével, akitől megtudhatta a levelek hátterét, s világosabb képet kapott a Vöröskeresztnek is dolgozó, az országba ide-oda helyezett, Budapesten, a Csaba utcában saját gyülekezetet alapító őséről.

Csontváz a szekrényből

Gyakran előfordul, hogy a diákok olyasmire is rábukkannak, amit addig nem is sejtettek a családjukról. „Előfordult, hogy egy erősen jobboldali szemléletű diák kutatása során kiderült, hogy a nagypapa a Rákosi-rendszer egyik helyi támasza volt. Ez nagy hatással volt rá, sokkal kevésbé látta sematikusan onnantól a világot” – meséli Lőrinc László. Lehet, hogy az ilyen eshetőségektől való félelem vezérli  azokat a szülőket, akik nem egyeznek bele a gyerek családtörténet-kutatásába, bár mint a tanár említi, általában éppen ezekben az esetekben nem derül ki semmi meglepő. „Nem azért új, amit megtudnak, mert titok volt, hanem mert egyszerűen nem volt róla szó, nem beszéltek róla, a gyerek pedignem kérdezett, mert nem volt erre motiválva.

A családtörténet-kutatásra végül mégis azért kapnak rá, mert saját magukat értik meg jobban általa.” Az ifjú hölgyek állítása szerint a családkutatás nem hozott változást a saját önazonosságuk tekintetében.

„Az enyémben semmiképp, de a családomban igen, összehozta őket!” – ecseteli Estilla dolgozatának következményeit. Nórát magát is meglepte saját távolságtartása, míg Flóra nagyon is közel érezte magához vizsgálódásának alanyait. Abban mindhárman egyetértenek, hogy evés közben jött meg az étvágyuk, eleinte csupán feladatnak tekintették a családtörténet-kutatást, menet közben viszont már magával ragadta őket a munka érdekes, izgalmas mivolta. „Mégis csak a mi családunkról van szó – nevet Flóra –, eddig a rokoni beszélgetések jórészt érthetetlenek voltak számomra, most már én is tudom, miről folyik a szó. Ráadásul, ha történelemórán egy-egy téma előkerül, rögtön eszembe jutnak róla a családi vonatkozások.”

„Elképesztő dolgokra világíthat rá egy kutatás, például hallottam olyan diákról, akinek egy családi ágán belül akadt német katona és deportált zsidó is, akik Auschwitzban akár találkozhattak is” – jegyzi meg Nóra, akit saját gyökereinek feltárása óta sokkal jobban dühítenek az antiszemita szólamok. „Ez sokkal érdekesebb számunkra az ókori Róma társadalmának taglalásánál, ehhez közünk van, ez a saját személyes történetünk” – teszi hozzá.

Címkék: családfa, Fókusz

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!