Erdős Virág: Gyakorlatilag bevégeztetett

– Legújabb kötetével is közéleti szerepre pályázik, ahogy a híressé vált „Ezt is elviszem magammal”, vagy a „Van egy ország” című verseivel? Kilépett a „költői körből”?

– Az Adjon az Isten című, most karácsonyra megjelenő kis kiadvány tulajdonképp egy 2014-es naptár, ami egyetlen verset és sok kis saját rajzot tartalmaz. Közéleti szerepre nem vágyom, soha nem is vágytam, és ezután sem fogok. Már sokan kérdezték tőlem ugyanezt, de ettől függetlenül szomorúnak tartom, hogy ez az ötlet egyáltalán felmerül.

– Miért, nem adott rá alapot?

– Én azt gondolom, hogy az írás nem csak néhány speciális esetben, de bizonyos értelemben mindig, minden körülmények közt valamiféle „közéleti szerepvállalás”. Azzal, hogy megjelentetem, azzal a szó szoros értelmében „közzé” teszem a szövegem, tehát potenciálisan épp annyi ember számára teszem hozzáférhetővé, ahányan magyar nyelven olvasnak. Márpedig azáltal, hogy egy közösséggel úgymond „köz”-löm a mondandómat, óhatatlanul is állást foglalok. Még akkor is, ha történetesen a szerelmi bánatomról írok. Mert akkor ezzel azt állítom, hogy itt és most, a világnak ezen a pontján, ebben az időpillanatban ez az egyetlen és legfontosabb közlendőm felétek. Ebben az értelemben az én szövegeim semmivel sem „közéletibbek”, mint azoknak a szövegei, akik a saját privát dolgaikról írnak. A korszak, amiben most élünk, sajnos olyan kritikus korszaka a magyar történelemnek, amelyben minden művészi megszólalás óhatatlanul is felértékelődik. Nem tudunk „úgy mozdulni”, hogy az ne legyen ilyen értelemben „jelentéses”. Minden közzétett szavunk bizonyos értelemben színvallás.

– Mennyire érhető tetten a népszerűség-növekedés a nyáron megjelent ezt is el című kötet és a korábbiak között?

– A 2011-ben megjelent A Trabantfejű Nő című kötetem is megért egy második kiadást, de a korábbi kötetekhez képest igen, abszolút érzékelhető a különbség. Az ezt is elt most novemberben negyedszerre nyomták újra. A népszerűség persze se nem érdem, se nem cél, egyszerűen csak egy „járulékos nyereség”, lehet neki örülni, nyilván kell is, de semmiféle messzemenő következtetést nem érdemes belőle levonni. Ezek a versek nem lesznek értékesebbek attól, hogy sokan olvassák őket, viszont – és ez azért engedtessék meg nekem – értéktelenebbek se.

– Próbálták politikai pártok, csoportosulások magukhoz rántani, kisajátítani?

– Ha volt is ilyenre kísérlet, ezeket, azt hiszem, sikerült békésen és minden különösebb sértődöttség nélkül lerendezni.

– Volt, hogy megbánta már, hogy kiállt a tüntetésekre verset szavalni, vagy hogy nyílt leveleket küldött a lapoknak, bizottságoknak?

– Összesen négy tüntetés volt idáig, amin egyáltalán verset olvastam. Ez azért nem olyan döbbenetesen nagy szám, hogy túl sok mellényúlás beleférne, úgyhogy nem, ezek közül egyet se bántam meg, főleg, mert kettő ebből közvetlenül is A Város Mindenkiéhez kötődött. Úgynevezett „nyílt levelet” pedig egyetlenegy alkalommal írtam életemben, mégpedig a Magyar Hírlapnak, mert ott egy uszító jellegű mondat alátámasztására az én egyik versemből vett idézetet használtak. Az már persze más kérdés, hogy ha az ember a saját, személyes Fb-oldalára feltesz egy posztot, akkor az hogy a csudába jelenhet meg fél órán belül „nyílt levélként” egyes internetes hírportálokon, mint ahogy ez az NKA-ösztöndíjról való lemondó nyilatkozatom esetében történt. És ami miatt mára, mint notórius „nyílt levél”-írogató híresültem el. De ilyesféle furcsaságokkal, azt hiszem, már végképp nem érdemes foglalkozni.

– Nem fél amúgy? Nem félti a gyermekeit, a családját? Hogy a szerepvállalása miatt valami retorzió éri őket?

– Nem.

– Az értelmiségi szerepvállalásba mi fér bele, mi nem?

– Nagyságrendekkel több dolognak kéne beleférnie, mint amit én teszek.

– Baráti vonalról milyen véleményeket kapott a szerepléseire?

– Ilyet is, olyat is. Sokkal többen szeretnek és persze még annál is többen utálnak, mint korábban, de az igazán fontos döntéseknél nyilván se ez, se az nem lehet szempont.

– Ha támogatják, vissza szokott kérdezni, ők miért nem állnak ki harcosabban?

– Mondom, inkább nekem van lelkiismeret- furdalásom amiatt, hogy milyen kevés dologra futja az erőmből, mintsem hogy eszembe jutna bárkit is kioktatni. Egyébként meggyőződésem, hogy sokkal többen keresik a lehetőséget a tiltakozásra, mint ahányan módot találnak rá. Viszont azzal is számolni kell, hogy ez a fajta szerepvállalás egy művész számára mindenképp jóval problematikusabb dolog, mint akár a civilek, akár a politikusok számára.

– Hadd legyek az ördög ügyvédje! Három évvel ezelőtt sem néztek jó szemmel a hajléktalanokra, miért mostanában megy ki a hidegbe verset olvasni az érdekükben is? Mi változott?

– Egy jogállamban a törvényeknek éppen az lenne az egyik kitüntetetten fontos feladata, hogy megvédelmezzék azokat az amúgy vétlen embereket, akikre egyesek bármilyen másodlagos okból (például kényelmi, vagy ad abszurdum „esztétikai” indokok alapján) úgymond „rossz szemmel néznek”. Ehhez képest a magyar parlament az Alkotmánybíróság tavalyi állásfoglalását kijátszva (lásd negyedik alkotmánymódosítás) immáron alkotmányos felhatalmazással egyenesen törvénybe foglalta, hogy ezek a közmegvetés által már amúgy is sújtott emberek a cselekedeteiktől függetlenül, pusztán és kizárólag a helyzetük miatt még büntethetőek is legyenek. Ez az én saját, nyilván abszolút kezdetleges jogértelmezésem szerint a törvény előtti egyenlőség elvének durva megsértése, és egyben az alkotmányos demokrácia megcsúfolása. Sőt, szerintem ott, ahol az emberek egy csoportjára a státuszukból kifolyólag más törvények vonatkoznak, mint mindenki másra, ott többé már egyáltalán nem is beszélhetünk demokráciáról. Ilyen értelemben a hajléktalanságban élő emberek hatósági üldözését lehetővé tevő, és egy hosszú folyamat eredményeképp épp a napokban hatályba lépett törvény véleményem szerint a demokratikus társadalmi berendezkedéstől az autokratikus berendezkedés felé tett első szimbolikus lépés. Ez azért szerintem egy elég jelentős változás.

– Idén ősszel mintha kevesebb lett volna már a tüntetés, vajon miért?

– Egy tüntetés általában a társadalom és a hatalom közti kommunikáció végső, kétségbeesett formája. Ez a mostani viszont már réges-rég a kampány időszaka, ilyenkor már gyakorlatilag semmiféle kommunikációra nincsen mód, sőt, minden létező kijelentés az egymással gyürkőző kampánystratégiák voltaképp tökéletesen elvtelen küzdelmének rendelődik alá. Íróként külön is rossz látni, hogy ebben a küzdelemben a kimondott szó milyen fontos stratégiai szerepet játszik, és maga a nyelv milyen készséggel és odaadással képes szolgálni és egyben szentesíteni a pillanatnyi status quót. A főpolgármester novemberben benyújtott és azóta minden tiltakozás ellenére elfogadott előterjesztésének indoklása a Budapest egyes területeiről kitiltott hajléktalan embereket már magától értetődő természetességgel nevezi „elkövetőknek”. Akinek füle van, hallja, és akinek szíve van, nyilván érzi, hogy ennek a szónak itt és most szimbolikus értelemben is milyen szomorú súlya van. Gyakorlatilag bevégeztetett. Még ki lehet állni a tankok elé, de vitába bocsátkozni és barátságos beszélgetéseket kezdeményezni velük – pláne versikéket olvasni a kedvükért – már valószínűleg nem érdemes.



ERDŐS VIRÁG József Attila-díjas költő, író, drámaíró. Első (próza)kötete 1993-ban jelent meg Udvarok címmel. Mindhárom műnemben alkot; drámaírói tehetségét Szép Ernő- és Vilmos-díjjal jutalmazták. Idén októberben megkapta a Szabó Magda és férje, Szobotka Tibor emlékéért alapított, a kortárs irodalom népszerűségéért sokat tévő, fiatal tehetségeknek járó díjat. Kötetben is napvilágot látott Pimpáré és Vakvarjúcska című verses mesejátékát a veszprémi Kabóca Bábszínház fölkérésére írta (2011). Prózáról drámára, majd lírára „váltott”: legutóbbi két kötete: A Trabantfejű Nő (2011); ezt is el (2013). Rendszeres résztvevője a Rájátszás című koncerteknek, ahol a magyar pop-rock legismertebb alakjai és kortárs költők írják újra és játsszák el egymás műveit.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!