Alig hét kilométer a távolság a két település között, mégis hatalmas szakadék választja el Bélapátfalvát és Szilvásváradot. Sikeres program és uniós szabály az egyik oldalon, egy község félelmei és közösnek látszó akarata a másikon. Hitek és tévhitek, érvek és előítéletek szorításában vergődnek az álmok. Fogyatékos emberek álmai egy önálló életről.
„Úgy szeretnék élni, mint egy normális ember” – mondja reménykedő mosollyal István, és nem is kíván túl sokat: munka után a kertben (a sajátban!) bográcsgulyást főzni a barátainak és a szerelmének, Terikének. Ennyi kell a normális élethez neki. Lehet, másfél év múlva már ilyen, normális életet élhet, de addig még neki is, segítőinek is sokat kell tenniük. István, középsúlyos értelmi sérült, a bélapátfalvi fogyatékos ellátó intézmény 150 lakójának egyike, aki várományosa a szilvásváradi lakóotthonok egyik önálló élettel kecsegtető helyének. Arra a normális életre ott, Szilvásváradon nyílna lehetősége. De finoman szólva sem látják őt és társait szívesen.
Múlt heti a hír: Bélapátfalváról fogyatékos embereket költöztetnek Szilvásváradra, hogy ott – az uniós irányelveknek megfelelően – képességeikhez mérten önálló életet kezdhessenek. Ennek az önálló életnek szerves része a helyiekkel való „vegyülés”: a település teljes értékű lakóivá válnak. A szilvásváradiak viszont tiltakoznak és aláírást gyűjtenek a döntés ellen. De mi baja a szilvásváradiaknak Istvánnal, a társaival és az ő normális életükkel?
Szilvásváradon nehezen találunk valakit, aki szívesen nyilatkozna a témáról. A bizalmatlanság velünk szemben szinte tapintható, az okait pedig értjük: többen a megyei médiában megjelent korábbi cikkeket okolják, amiért a múlt hét óta Szilvásvárad gyakorlatilag pellengérre van állítva: a hely, ahol nem látják szívesen a fogyatékosokat. Érzik, hogy rosszat tesz ez a településnek, ahol a csaknem kétezer lakos mintegy 90 százaléka a turizmusból él. Ők pedig félnek. Ha elutasítják a fogyatékosok befogadását, csökkenhet a turisták száma, mert rossz híre lesz Szilvásváradnak. Ha viszont befogadják őket, az is távol tarthat sokakat, legalábbis azok szerint, akik nevüket nem, csak véleményüket adták kérdéseinkre. Néhány azok közül a megjegyzések közül, amelyekkel az utcán találkozunk: „Ki jön ide, ha dühöngő őrültek lepik el az utcákat?”, „Ezek közveszélyesek!”, „Így is nehéz megélni, mi lesz ezután?”, „Én fizetem az adót, neki meg házat vesznek?” – sorolhatnánk még, de igazából minek. Ezek csak félvállról, halkan odavetett vélemények, amelyeket láthatóan inkább az indulatok táplálnak, és amiket mintha maguk is szégyenkezve mondanák ki. Többször is elhangzik a mondat: „Nekem nincs bajom a fogyatékosokkal, ismerek is néhányat, de hogy ilyen veszélyesek jöjjenek ide…” Országos méretű összeesküvésről is hallunk, kormányzati megfontolású döntésekről, Szilvásvárad renoméjának szándékos lerombolásáról.
Megkeressük azt az asszonyt, aki az aláírásgyűjtés élére állt, hogy elsődleges forrásból tájékozódjunk arról, mi aggasztja a szilvásváradiakat. Bár felkészülünk rá, hogy itt is a fent ismertetett érvekkel találkozunk majd, hamar kiderül, hogy nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Toldi Mónika maga is dolgozott fejlesztő pedagógusként, érveit – mint hangsúlyozza – tapasztalatai támasztják alá. Vitára készültünk, de többször azon kaptuk magunkat, hogy bólintással nyugtázzuk mondatait. Ő, a maga részéről – mondja – inkább a fogyatékos embereket félti. Azokat, akik évtizedekig éltek egy biztonságos környezetben, ám most majd az eddiginél önállóbban kell boldogulniuk. Mert váratlan helyzetek bármikor adódhatnak, és egy ilyen eset még a hétköznapi embert is kényelmetlen helyzetbe hozza, nemhogy egy olyat, aki a megszokások mentén képes eligazodni. Jó lenne tudni azt is, kik, milyen súlyos fogyatékkal élők költöznek a környezetükbe. Óriási a különbség még két enyhén fogyatékos ember között is. Csak a feltétlen bizalom az, ami mindannyiukban közös – de mi garantálja azt, hogy ez a bizalom minden esetben megtérül? Mónika sorolja és sorolja az érveket, amelyek egészen más jellegűek, mint az utcán hallottak.
A lakóotthonok kialakításának fontos része, hogy a környezet megfelelően legyen tájékoztatva, és fel legyen készülve mindarra, ami egy ilyen élethelyzettel jár. Érzékenyítés – így hívják ezt a szakzsargonban, kivételesen találó kifejezés. De vajon érzékenyíthető-e egy olyan turistaközpont, mint Szilvásvárad? Lehetnek a helyiek kellőképp érzékenyek (bár ennek épp az ellenkezőjét tapasztalni még mostanság), de mi a garancia arra, hogy az a félmillió turista is az lesz, akik szezonról szezonra ellátogatnak a településre? Az biztos, hogy Toldi Mónikának vannak megfontolandó érvei, az azonban aligha letagadható: a szilvásváradi tiltakozók többségének fejében komoly tévképzetek élnek a fogyatékosokkal kapcsolatban. Az olyan kifejezések, mint a „dühöngő, nyálcsorgató őrült” egyáltalán nem adnak valós képet a helyzetről. Azt viszont jól mutatják, mennyit tudunk mi arról a világról, amely a fogyatékos embereknek sajátja.
Nem kell sokat utazni, hogy lássuk Szilvásvárad reménybeli új lakóinak világát. Alig hét kilométer az út Bélapátfalvára, ahol 25 éve üzemel a fogyatékosokat ellátó intézmény. Tóth Erzsébet, az otthon igazgatónője vezet körbe minket, közben pedig arról is beszél nekünk, hogy milyen fejlesztő módszerekkel igyekeznek felkészíteni a lakókat az önállóságra. Az intézmény falai között az idősek otthonában 180-an élnek, emellett 150 enyhe, súlyos és középsúlyos fokban értelmi fogyatékos vagy halmozottan sérült embert látnak itt el.
A hatalmas kertben rengeteg a virág, hátul még üvegház is van, a kora őszi napsütésben többen üldögélnek a padokon vagy az ágyások közt kertészkednek. Az otthonban fel-alá járkálva üres folyosókat találunk. Nem csoda: hiszen a napnak ebben a szakában mindenki dolgozik, ezért járunk teremről teremre: van, ahol párnák tömésével, máshol hintalovak vagy éppen kaspók készítésével vannak elfoglalva a lakók. Nem is nagyon szakadnak el a munkától, néhány percig figyelnek csak ránk. Bárhová lépünk be, örömmel fogadnak, nem egy kéz lendül integetésre, többen körénk állnak, hogy jobban figyeljünk rájuk. Ha kérdezzük, szívesen mesélnek arról, hogyan készülnek az új életre. Van, aki már azt is tudja, kivel szeretne egy szobában lakni. Barátságok, szerelmek kerülnek terítékre, körvonalazódni látjuk a házimunkarendet, azt, hogy ki szeret mosogatni és ki az, aki inkább a főzésben teljesedne ki. Nehéz nem lelkesedni, látva az ő lelkesedésüket. Bizony, ezek a lakók készülnek már a 18 hónap múlva esedékes költözésre.
Uniós normák és kormánystratégia is előírja: a tömegintézmények helyett lakóotthonok, kisebb létszámú helyek jöjjenek létre megfelelő ápoló-gondozói felügyelet mellett. Ez viszont nem megy egyik pillanatról a másikra, nem véletlen, hogy a kormány 30 éves távlatokban gondolkodott, amikor a tömegintézmények megszüntetésének végleges időpontját meghatározta.
A bélapátfalvai lakók számára másfél év múlva esedékes a költözés, sok addig még a tennivaló: a kiköltöző lakókat meg kell tanítani mindarra, ami a kinti világban várhat rájuk. A számlák feladásától a fogmosásig. Azoknak, akik akár évtizedekig bent éltek egy intézményben, mindaz, ami számunkra természetes, az újdonság erejével hat. Épp ezért folyamatosan fejlesztik őket, egészen addig, amíg alkalmasak nem lesznek az önálló életre. A hiedelmekkel ellentétben csak és kizárólag olyan emberek válhatnak egy ilyen program részévé, akik alkalmasak erre. De ha már a tévhiteknél tartunk: a lakóotthonokban, amennyiben ez szükséges, akár 24 órás felügyelet is folyhat és folyik is majd. Ahol erre nincs szükség, ott sem maradnak teljesen magukra a fogyatékos emberek, ha kell, lesz, aki meglátogassa, segítse őket. Hogy mindennek milyen pozitív hatásai lehetnek, azt a több évtizedes nemzetközi tapasztalatok (például Németországban, Olaszországban, Svédországban) már igazolták. De nem kell ilyen messzire mennünk, ha jó példákat keresünk: Tapolcán néhány évvel ezelőtt költözött be első saját otthonába az a három fogyatékos férfi, akik a mai napig boldogan, problémák nélkül élik ott az életüket. A kitagolást – megint egy szakszó: így hívják, amikor a fogyatékos embereket a zárt tömegintézményekből lakóotthonokba költöztetik – minden esetben, így Bélapátfalva lakóinál is, komplex szükségletfelmérés előzi meg, ez alapján biztosítja az intézmény az egyénre szabott támogatást. A felmérést évente megismétlik, hogy az adott személy állapotát folyamatosan megfigyeljék – ezt már Benedek Istvántól, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Heves Megyei Kirendeltségének vezetőjétől tudjuk meg. Ő egyáltalán nem fél attól, hogy a fogyatékosok megzavarják Szilvásvárad turizmusát. „A lakók – a korábbi országos tapasztalatok alapján – szinte észrevétlenül fognak beilleszkedni a település napi életébe” – fogalmaz. Szerinte a beköltözésig hátralévő 18 hónap elegendő idő, hogy a szilvásváradiakat a befogadásra, a bélapátfalvi intézmény lakóit pedig a beilleszkedésre felkészítsék. Hogy sikerül- e, az komolyan befolyásolja a harminc évre tervezett program sikerét és mintegy 15 ezer fogyatékos ember esélyét arra a bizonyos normális életre. Az elutasítás veszélyes precedens lenne.
Szilvásváradon azonban még ezt a másfél évet sem akarják kivárni: összegyűlt már annyi aláírás, amelynek birtokában véleménynyilvánító népszavazást akarnak a helyiek. Ha rajtuk múlna, nem épülne fogyatékos-lakóotthon a településen. A helyi képviselő-testület holnap dönt álláspontjáról, bár az önkormányzat véleménye sem több, mint egy a sokból. A lakóotthonokká alakítható házakat ugyanis magánszemélyektől vásárolhatja meg a fogyatékosokat gondozó intézmény fenntartója, vagyis a magyar állam, uniós forrásból. A szilvásváradiak máris tudni vélik, melyek lesznek azok az épületek: lesz olyan, ami a falu szélén áll, de olyan is, ami a központban található majd – legalábbis így szólnak a pletykák.
Hogy hol lesznek majd ténylegesen ezek a lakóotthonok, azt majd az idő eldönti. Az viszont biztos, hogy sokan már most álmodoznak arról, milyen lesz bennük az élet. István például egy íróasztalról álmodik, egy új szekrénysorról, és persze Terikéről, akivel együtt élheti le az életét. Gyurinak az volt a vágya, hogy legyen egy színes tévéje. Már megvan, csak be kell majd állítani az új lakásba, még felvenni is lehet vele. Szabolcs olyan boldogan mesél arról, hogy porszívózni fog meg ablakot pucolni, hogy gyakorló háziasszonyok is csak ámulnának a lelkesedésétől. És persze vannak félelmek. Ki gondozza majd a virágokat, ki hogyan segít a másiknak esténként, lesz-e vacsora időben? Hogy hogyan telnek majd a mindennapok? Mindenki visszajár majd az otthonba, dolgozni. Ez ugyanis egy értelmes, tevékeny, izgalmas élet. Olyan, amit mindannyian megérdemlünk. Olyan, amit egy fogyatékostól sem szabad elvenni.
A probléma alapköveit még a Rákosi-rendszerben fektették le. Akkor az „amit nem látunk, az valójában nincs is”-elv alapján létesültek gyors iramban, nagyvárosoktól távol, főként határterületek mentén a fogyatékos embereket begyűjtő tömegintézmények. Amelyek a mai napig – néhol igazán méltatlan körülmények közt – üzemelnek. Az uniós elvek alapján azonban (nem kifejezetten belátható időn belül) meg kell szünteti őket. Jelenleg hazánkban mintegy 15 ezer ember él ilyen intézményekben, nem ritkán elképesztő zsúfoltságban. A rendszer működésének abszurditását mutatja az is: béremelés ebben a szektorban évek óta nem volt, de szó sem esik arról, hogy mikor várható.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!