„Nagyon örülök, hogy a fényképe alapján nem voltak kíváncsiak Rikára, mert ha élőben találkoztak volna vele, akkor beleszeretnek, és most nem lehetne az én kislányom” – mutat Gabi egy rongyosra nézegetett fénymásolatot, amit akkor kapott, amikor jelezték neki a gyámügytől, hogy találtak számára egy gyereket, aki Szabolcsban nem kellett egy családnak sem.
A képen egy élettel teli, kreol bőrű kislány mosolyog. Gabi egyedülálló nő, és bár tavaly a 351. helyre került az örökbe fogadható gyereket várók Pest megyei abszolút listáján, másfél év múlva már hazavihette az akkor két és fél éves kislányt.
„Én nem írtam le, hogy fogadok roma gyereket, de nem támasztottam megkötést sem. Azt gondoltam, hogy majd úgyis a gyerektől függ, és reméltem, hogy jön majd az isteni sugallat, amikor találkozunk.” Gabinak virágnyelven mondták el, hogy van egy vidéki kislány, aki nagyon passzolhat az ő nyitott személyiségéhez. A szakemberek jól ráéreztek: anya és lánya hamar egymásba szerettek, ahogy Gabi mondja: „sorsszerű volt a találkozásuk”.
Egyre több egyesület és civil szervezet foglal állás amellett, hogy a gyerekek származását tekintve igenis szükség van nyílt kommunikációra az örökbe fogadó szülőkkel. Mórucz Lajosné, a Gólyahír Egyesület elnöke elmondta, hogy az ő adatlapjukon szerepel az a kérdés, hogy vállalnak-e más nemzetiségű gyereket, ha igen, milyet. „Annak ellenére, hogy nagyon kevesen nyitottak arra, hogy roma gyereket fogadjanak örökbe, még soha nem maradt itt nálunk csecsemő. Minden gyereknek megtaláljuk a szüleit, a neki legmegfelelőbbet. Az őszinteség hiánya nehezítené a keresést.”
„Mi nem roma vagy nem roma származású gyerekeket adunk örökbe, hanem egyszerűen: gyerekeket” – mondja ezzel szemben Radoszáv Miklós, a TEGYESZ (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat) gyermekvédelmi szakértője. Szerinte pár évtizede még volt jelentősége annak, hogy egy örökbefogadásra váró gyermek milyen származású, de ma már megváltozott a hozzáállás. „A gyermekvédelem egyfajta lakmuszpapírja a társadalomnak. A társadalom egésze elfogadóbb, mint pár évtizede. 30 évvel ezelőtt évek teltek el anélkül, hogy roma gyereket örökbe adtunk volna, ma évente sok roma származásúnak vélt gyereknek találunk szülőt. Tévhit az, hogy egy gyerek pusztán a valós vagy vélt származása miatt a rendszerben marad.” Radoszáv szerint a tájékoztatás hiánya és a tabusítás korábban sok gyereket zárt el az örökbefogadás megvalósulásától. Pár évtizede még szinte lehetetlen volt például egy Down-kóros vagy lyukas szívvel született kisbabát örökbe adni, ma már ők is jó eséllyel családba kerülnek.
Azt a felvetést, miszerint azok, akik a személyes elbeszélgetések során jelzik, hogy bármilyen etnikumú gyereket szívesen fogadnak, előbb jutnak gyerekhez, a szakértő visszautasítja. Szerinte a szakszolgálatok és intézmények nem tarthatják nyilván egy gyermek származását, hiszen ez szenzitív adat, csak abban az esetben kerülhet rá egy adatlapra, ha erről az édesszülő nyilatkozik.
„Az örökbefogadóknak valóban van arra lehetőségük, hogy mindenféle elvárást megfogalmazhassanak a gyerek életkorára, egészségi állapotára vonatkozóan, nagy ritkán előfordul, hogy megjegyeznek bőrszint, de szerintem ez ma már egyre ritkább és semmiképpen sem igaz az a rémhír, hogy erre a szakember kérdez rá, vagy hogy azt sugallja: erről nyilatkozni kell! Az más kérdés, hogy amikor egy gyereket felajánlunk, akkor bátran mondhatnak nemet, mondjuk egy fénykép alapján. Mi magunk is azt mondjuk az örökbefogadásra váró szülőknek, hogy ha ellenérzésük van, vagy úgy érzik, hogy nem tudnának ennek a gyereknek a szülőjévé válni, akkor mondják ezt ki, nem fogja őket joghátrány érni. Fontos megjegyezni, hogyha ilyenkor bármit megfogalmaznak ezzel kapcsolatban, az kizárólag arra irányul, hogy a környezetük vagy a társuk nem elég toleráns, nem pedig ők maguk.”
Melinda és Péter esete is ezt mutatja, akik hosszas tanakodás után jutottak arra a döntésre, hogy nem vállalnak roma gyereket. Melinda családjában egy személyes történet miatt volt meglehetősen mélyen gyökerező előítélet a cigánysággal szemben, úgy érezte, hogy nem tudna elfogadtatni egy roma kisgyereket a nagyszüleivel, számára viszont nagyon fontos volt az ő véleményük. „Ugyanakkor egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy Gergőben (az azóta örökbe fogadott kisfiúban – K. A.) nincs cigány vér, de nem érdekel minket” – mondja Melinda.
Több, roma gyereket örökbe fogadott család is beszámolt negatív reakciókról, ám ezek leginkább távoli ismerősöktől érkeztek. „Visszahallottam, hogy egy távoli ismerősöm úgy reagált az esetünkre, hogy ugyan hogy vállalhatok be egy cigánygyereket, okozhat még bajt a bűnöző vére. Volt még olyan a tágabb családban, aki fogalmazott meg félelmeket, de Rika elsodorta őket. Amikor megköszöntem a szűk családomnak, hogy rám való tekintettel ilyen szeretettel vannak iránta, nem értették, azt mondták, hogy nem lehet valakit más miatt szeretni, ők Rikát szeretik.”
És hogy hogyan lehet a társadalommal elfogadtatni azt, hogy egy sokat támadott kisebbségből választottunk magunknak gyereket? A válasz leginkább a hozzáállásból következik.
„Ki a cigány? – teszi fel a kérdést Krisztina, Bori és Rózi anyukája – Én is az vagyok. Annyira vagyok cigány, mint ők. Az ember a szüleitől vagy a gyerekeitől az, ami.” Krisztina és férje, Gábor azt mesélik, hogy igazából nem is tudják, csak sejtik, hogy testvéréhez, Borihoz hasonlóan Róza lányuk is roma származású, de ahogy annak idején az alapítványi beszélgetésen, most sem érzik semmilyen szinten fontosnak a kérdést. Azt mondják, ezért is kaphattak (valószínűleg) roma kislányokat, tapasztalataik szerint pedig, aki jelzi nyitottságát, az általában roma gyereket kap, elsőre és másodjára is.
Juli, a 7 éves Jakab anyukája azt gondolja, hogy fontos a cigány származás tudatosítása, a cigány kultúra megélése a gyerek számára. „Szerintem fontos, hogy már kiskorában kialakuljon a büszkesége, és a vérének érezze a cigányságot, éppen ezért járunk sokat romák közé, kulturális rendezvényekre is – mondja Juli. – Én zsidó vagyok, ő meg még cigány is, szokta is ezt mondogatni. Ugyanolyan fontos ezt kialakítani benne, mint azt tudatosítani, hogy őt örökbe fogadtam. Ő maga találta meg a mondatot a sztoriban: Anya, te pont ilyen kisfiút akartál!”
Dorottya azt mondja, azzal vértezhetik fel kisfiukat, ha megfelelően szocializálják, ha sokat foglalkoznak vele, ha növelik az önbizalmát. „Mi egy nagyon jó alapanyagot kaptunk, okos, ügyes, kedves gyerek, és azt gondolom, elsősorban ezt látja most és majd benne a legtöbb ember. Aki akarja, az meglátja benne a cigányt, a férjem például nem látja.” Szerinte mindenképpen tudatosítani kell majd kisfiában a származását, hogy ha egy nap esetleg bántják ezzel, kellőképpen tudjon védekezni.
Rika, Jakab, Bori, Rózi, a többi gyerek és örökbe fogadó szüleik története azonban mégsem azért érdekes, amiért megkerestük ezeket a családokat. A beszélgetések során kiderült, milyen lényegtelen, néha már-már ostobának tűnő dolog azt feszegetni, hogy hogyan birkóznak meg azzal, hogy roma gyermeket nevelnek. A leendő szülők évekig vártak ezekre a gyerekekre.
Juli közel egy év után kapta meg azt a kislányt, akit aztán csak 6 hétig nevelhetett, a türelmi idő utolsó napján visszavette az édesanyja. Jakabra újabb 2 évet várt. Bori szüleinek egy napja volt eldönteni, hogy vállalják-e a bántalmazás miatt kórházba került 9 hónapos kislányt, akiért később meg kellett harcolniuk. Rika 2 és fél évig nem találhatott családra a jogi procedúrák miatt, Dorottyáék és Melindáék is évekig vártak fiaikra.
Apás és apa nélküli sokat megélt, sokat szenvedett, de boldog családokat láttunk, és tökéletesen mindegy volt, hogy annak gyermekei romák vagy sem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
