Néhány lépés, ami más világba visz. Pontosabban, más országba. Nem is olyan kevés az a néhány: ezen a gazos, nádas csatornán nem könnyű átjutni. Hogy honnan tudjuk? Például az eldobált ruhadarabokból. Az átnedvesedett cipőket, nadrágokat gyakran cserélik le az illegális határátlépők, mihelyst lehet, egy száraz (és gyakran az utolsó) másikra. Szóval nem könnyű átjutni az uniós szigorral, schengeni előírások szerint őrzött magyar– szerb határon. Legalábbis azoknak nem, akik az illegális módot választják. Sokan vannak, egyre többen, ezért is vagyunk Röszkén. A nappali műszakot a határátkelőn szolgáló rendőrökkel kezdjük.

A határátkelőhelyen fiatal férfi kéri be a papírokat az autókban kuporgó emberektől, összevont szemöldökkel kukkant be az ablakon. Meglepni már nem sok mindennel lehet. „Láttam már műszerfalból előbújni kamasz fiút, de bőröndből közel kétméteres, meglett férfit is.” Ha az iratok rendben vannak, az autó továbbgördülhet. Ha nem, komoly vizsgálat következik. A számítógépes rendszerben a világ összes útlevelének fényképe és ismertetőjegyei fellelhetőek. Egy finn útlevél fotóján láthatjuk, hogy hogyan szűrik ki a hamisítványokat. „Azért ez már gyanús, nem?” – mutat a rendőr egy pontra az okmányon.

Mi pedig szakértő szemmel bólogatunk, de – mit tagadjuk – hibát képtelenek vagyunk felfedezni. Neki viszont sok rossz, kevesebb jó, de igazi remekműnek számító hamisítvány is átfutott már a kezei közt. A vizsgálatok sorából az ujjlenyomat-ellenőrzést mi is kipróbálhatjuk – meglepő módon, amíg a gép dolgozik, és az összes keresőbázison végigfuttatja ujjunk jellegzetes mintázatát, enyhe idegesség vesz rajtunk erőt. „Lassú egy kicsit” – mosolyog ránk az egyenruhás rendőr, de megnyugodni csak akkor tudunk, amikor megjelenik a képernyőn a felirat: nincs találat. Felszabadultan megyünk ki a szabadba, és megnézzük, hogyan vizsgálnak át egy buszt a többiek. Most ugyan nem találnak semmit, de bizony, előfordul, hogy meglepő helyekről nem odavaló dolgok (emberek, cigaretta, kávé) kerül elő. Nemrég egy cinkport szállító teherautóban fedeztek fel egy iraki apát, aki a fiával próbált átjutni a határon. „Egyre fifikásabbak. Nagy rajtunk a nyomás, mert sokan jönnek, sokféle módszerrel próbálkoznak” – tudjuk meg.

Van, amit viszont nem lehet kicselezni. Két stabil hőkamera is pásztázza a Csongrád megyei magyar–szerb határszakaszt, lefedve a terület kétharmadát. Ezekkel a műszerekkel könnyű észrevenni azokat, akik a tilosban járnak, a tavalyi évben csak ezen a szakaszon több mint 2000 „migránst” fogtak el, közel egy harmaduk gyermek, vagy fiatalkorú volt. Kiderül az is: az embercsempészet ettől függetlenül virágzó üzletág, a végeredmény viszont kétséges. Ha az illegális határátlépőt elfogják, akkor első alkalommal beutazási és tartózkodási tilalmat rendelnek el vele szemben, ha később ismét „horogra akad”, akkor viszont már bűncselekmény elkövetése miatt először általában felfüggesztett, másodszor pedig letöltendő börtönbüntetést kap. Aztán kitoloncolják, vissza oda, ahonnan érkezett. És akkor megpróbálják újra. „Otthonról eljöttek, nincs semmijük, csak az életük. Átvisszük őket a határon, rábízzuk a szerb hatóságokra, akik sokszor nem is tudnak mit kezdeni velük, mert mondjuk, náluk legálisan tartózkodhatnak. Ha elengedik őket, már jönnek is vissza, hozzánk. Volt, akit az egyik héten Tiszaszigeten fogtak meg, a következőn pedig már Mórahalmon kaptuk el” – mesélik rendőrök. Az embercsempészek pedig egyre motiváltabbak – régebben előre kérték a pénzt, és (jobb esetben) egyszer megpróbálták átcsempészni ügyfeleiket a határon. Adódtak ebből „vicces” esetek is – volt olyan „migráns”, aki boldogan kopogtatott be a határrendészekhez, hogy megtudja, tényleg Svájcban van-e már. Manapság változnak a módszerek, a módosabb illegális határátlépők már csak előleget fizetnek a kiindulási ponton, így a csempészeknek az az érdekük, hogy mindenáron átjuttassák őket a határon.

Annak, hogy megpróbálják, látható bizonyítékaival találkozunk. A csatorna két partján kitaposott ösvényeket fedezünk fel, amint kimegyünk a terepre. A gyakorlott rendőrszem azonban jóval többet lát a laikusnál – kísérőink olyan helyekre mutogatnak, amelyek számunkra semmit sem mondanak. „Itt ne nagyon lépjenek a homokra, mert akkor túl sok nyomot hagynak, aztán magyarázhatjuk a többieknek, hogy maguk jártak erre” – figyelmeztet kísérőink közül az egyik, miközben a füves területeken próbálunk botladozni. Mórahalomtól nem messze ugyan már tervezik a harmadik hőkamera felállítását, egyelőre azonban még a régi módszerekkel dolgoznak. A nappali szolgálattal felmérjük a helyszínt, megnézzük, hol próbálkoznak gyakran a határsértők, volt-e mostanában valami „esemény”, amiről tudniuk kell. Nyomokat olvasnak. „De nehogy azt írja, hogy Winnetou!” – figyelmeztet egyikük. Ámulva lessük, mit csinál, egy fűszál sem hajolhat el úgy, hogy ne venné észre. „Itt nemrég jártak” – mutat be az erdőbe, de azt már nem tudjuk meg, hogy miből vonta le a következtetést.

Hosszas rábeszélés után beadja a derekát, és megmutat egyet azok közül a csapdák közül, amelyekkel igyekeznek megnehezíteni a „migránsok” útját. Egy adott ponton bebök az ujjával a csatornába. „Látnak valamit?” Hát, nem látunk semmit, csak a nádast, valljuk be őszintén. „Na, van ott az a nád, amelyik úgy el van hajolva. Nem magától hajolt el…

Viszont a jó hír, hogy mi hagytuk így, nem jött erre mostanában senki” – magyarázza.

Azért belénk bújik egy percre a lázadó szellem az épülő határátkelőnél. A „mi részünk”, azaz a magyar oldal már készen áll, a határkőig húzódik a betonút, a túloldalon azonban van némi hiány, a szerbek még nem fejezték be az aszfaltozást. Akár át is léphetnénk a túloldalra. Ha mernénk. Mert ami itt csupán egy lépésnek tűnik, valójában szabálysértésnek minősül, és hiába nincs a közelben egy szerb rendőr sem, nem merjük megkockáztatni még azt a fél tyúklépést sem. Az aszfalton az eső után csiga araszol, nagy erőkkel igyekszik a szerb oldalra – igaza is van, ott beton helyett szép zöld fű fogadná. Ő átkóborolhat, nem lesz belőle gond. Átdobni viszont már nem szabad semmit, még egy kavicsot sem, legalábbis nekünk, szándékosan. Sőt, át sem szólhatnánk (már ha lenne kinek), ez a szabály.

Éjszaka már egy egészen más világ fogad, pedig ugyanott járunk. Sötét van, vihar készülődik, a baljós hangulat átragad ránk is. Az éjszakai szolgálat legnagyobb eseménye (legalábbis számunkra) nem várat magára sokáig. A határ mentén autózunk, amikor a túloldalon észreveszünk egy kocsit. Gyorsan megállunk, a rendőrök kiugranak az autóból, előveszik a kézi hőkamerát. A túloldalon is megáll a kocsi, lekapcsolja a világítást, így eltűnik a szemünk elől. Látja viszont őket a hőkamera, ketten vannak, két kicsi függőleges vonal, téblábolnak egy helyben, mintha tanakodnának. Aztán hirtelen visszaülnek a kocsiba, megfordulnak, és elrobognak. Kérdőn nézünk a határrendészekre. „Lehet, hogy csempészek voltak, és észrevették, hogy figyeljük őket. De az is lehet, hogy csak erre jártak. Ha maguknak úgy jobban tetszik, vegyük úgy, hogy megakadályoztunk egy akciót” – nevet egyikük. Nekünk jobban tetszik így. Tovább is állunk, hogy máshol is őrizzük a határt.

„Néha szörnyen nehéz. Megesik rajtuk a szívem. Amikor látom, hogy vizesen, koszosan, éhesen és fáradtan jönnek. Legutóbb egy kongói csoportot fogtunk el. Kisgyerek volt velük. Hogy ilyenkor mit lehet csinálni? A gyerekeknek két takarót viszünk, hogy ne fázzanak” – meséli egy fiatal határrendész. Megnézünk még egy elhagyatott házat, ahol gyakran meghúzzák magukat azok, akiknek sikerült átjönniük a határon. Óvatosan osonunk a düledező falak felé, az üveg nélküli ablakon bekukkantva (szerencsére) csak üres szobát látunk. Beóvakodunk az ajtón, a döngölt padlót vastagon borítja a por és a szemét. Egyértelmű, hogy gyakran „használt” hely. Üvegek hevernek szétszórva a földön, néhány csikk és egy törött szék társaságában. Ekkor bújik elő a kocsiból Jágó, a kutya. Ő állapítja meg végül azt, amit mi csak csöndben remélünk – nincs a közelben senki, akit érdemes lenne megfogni. Ennyi izgalom nekünk már elég, főleg mivel nemrég épp egy ilyen házban történt véres leszámolás. Igaz, nem nálunk, hanem a határ túloldalán, Szabadka környékén. A hírek szerint előbb pakisztániak támadtak meg afgánokat, majd utóbbiak megtorlásként támadtak rá a pakisztáni menekültekre. A tömegverekedésben egy pakisztáni állampolgárt meggyilkoltak, egy másiknak pedig életveszélyes sérüléseket okoztak. Az egymásra rontó csoportok tagjai napok vagy akár hetek óta az elhagyatott tanyákon bujkálhattak arra készülve, hogy Magyarországon keresztül Nyugat-Európába szökjenek.

Mi végül nem találkozunk illegális határátlépőkkel az este során, mégis mozgalmas őrjárat áll mögöttünk. A 12 kilométeres szakaszon, amelyet ezen az éjszakán „felügyeltünk”, sok bokor alá benéztünk, elkapott minket a vihar, és egyszer, talán, láttunk valakiket, akik valamit csináltak, amiről nem tudjuk, hogy micsoda. Ez sem kevés azért! A rendőrök azonban minden nap, minden órában odakint vannak, és figyelnek, hogy a zöldhatár érintetlen maradjon. A „bevándorlók” pedig egyre csak jönnek és jönnek – hiszen más választásuk nem maradt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!