Púposodik a szőnyeg - Szakmáról és magánéletről is őszintén vall most megjelenő könyvében. December elejétől egy démonikus öregasszonyt játszik a szombathelyi színházban, amelyet 2008 óta igazgat, és jövőre újból megpályázza a direktori széket. A hetvenhárom éves Jordán Tamással beszélgettünk.

 
Jordán Tamás - Fotó: Németh András Péter


– Milyen öregasszonynak lenni?

– Pályám során többször játszottam már nőt. Például Kaposváron, ahol Lázár Kati rendezte a Bernarda Alba háza című drámát, én voltam a címszereplő. Női ruhában, smink nélkül. Műsoron van a Budapesti Operettszínházban az Én és a kisöcsém, melyben Zolestyák nyomozót személyesítem meg, aki női ruhába bújva álcázza magát. És most Szombathelyen itt A Dédi. Roberto Cossa tragikomédiájában egy farkaséhségű matróna lehetek, aki szó szerint kieszi a vagyonából a családját.

– Kihívás nőt alakítani?

– Valló Péter rendezővel egyetértve nem csinálok semmi különöset. Bár női ruhát viselek, a hangomat, a gesztusaimat nem változtatom meg. A közönség így is elfogad. Máskülönben sok idős férfit látni, mintha öregasszony lenne, a hormonok ellenkező irányba dolgoznak. De hogy a színháznál maradjunk: Shakespeare idejében a női szerepeket is férfiak játszották.

– Szinte a premierrel egy időben jelenik meg a könyve, a Hátrametszés. Mi késztette írásra?

– Soha nem gondoltam rá. Matyi Dezső, az Alexandra tulajdonosa régi barátom, még a POSZT hőskorából ismerjük egymást. Idén tavasszal egy kávé mellett felvetette, hogy könyvet szeretnének kiadni rólam. Nagyon rövid határidőt szabott, ezért sem találtam külső szerzőt. Közben rájöttem, ha igazán őszinte hangot akarok megütni, az csak úgy lesz hiteles, ha magam írom le a történeteimet. Egyes szám harmadik személyben furcsán hangzott volna: Jordán Tamás művész úr nagy lelki válságba került, amikor otthagyta a két gyerekét. Visszagondolva a 73 évemre, eltűnődtem azon, hogy mennyi mindent a szőnyeg alá söpörtem. Szinte púposodik az a szőnyeg! Most elérkezettnek láttam az időt, hogy alánézzek és szembesüljek a problémáimmal. Legnagyobb próbatétel elé a magánéleti vonatkozású részletek állítottak. Három anyától van négy gyermekem, fontosnak tartottam, hogy írjak róluk, bár eléggé felkavartak a régi emlékek. Ami a színházművészetet illeti, véleményt alkotok például a POSZT-ról, a kritikusokról, és a politikát sem kerülöm ki, hiszen az tette megosztottá a mi szakmánkat is.

– Minden titkát elárulta?

– Vannak olyan tartományai az életemnek, amelyek nem tartoznak másokra. Nem emlegetem fel nőügyeimet, bulvárszintre nem akartam süllyedni. Ennél mélyebben vizsgáltam meg önmagamat: hogyan lettem félénk kisfiúból az, aki ma vagyok.

– Soha nem került tévútra?

– Egyik váltásomnál sem kínálkozott alternatíva. Ne feltétlenül csak a színészetre gondoljon. Mérnöknek készültem, közben az Egyetemi Színpadon amatőrködtem. Aztán diploma után minden további nélkül abbahagytam a színészetet. Már megszületett az első gyermekünk, készülődőben volt a második, volt mérnöki munkám is. Akkoriban alakult meg a 25. Színház, ahová hívtak. Némi vacillálás után igent mondtam, a munkakönyvembe is bekerült, hogy színész vagyok. Innentől kezdve egyenes lett az utam, és nem tértem le róla.

– Most a szombathelyi Weöres Sándor Színház direktora. Nem került túl messzire a tűztől?

– Ha a kilométereket nézzük, az valóban sok. Előfordult már, hogy valami fontos dolog miatt nem tudtam Pestre jönni. Egyébként nincsenek (nem lehetnek!) távolságok.

– Mennyire vált vidékivé?

– Kaposváron tizenegy évet töltöttem, Szombathelyen pedig már kilencedik éve vagyok. Szeretek itt élni. Jó a csapat, nagyszerűek az előadások, elismeréseket is kapunk. Nekem nincs szükségem rivaldafényre, de a társulat megérdemelné a figyelmet. Amióta én vagyok az igazgató, innen senkinek nem adtak állami díjat, pedig mindenkor felterjesztjük az arra érdemes kollégákat, sőt lobbizni is szoktam miattuk. De valamiért nem megy a dolog. Szomorú, hogy elfogytak a színházi újságok, nincsenek színházi közvetítések, ritkán járnak vidéken a kritikusok. A nyolcvanas években még többet tudtunk egymásról, mostanra alábbhagyott az érdeklődés, mindenki teszi a maga dolgát.

– Alföldi Róberttel viszont egyre szorosabbnak látszik a kapcsolata…

– Neki adtam át az igazgatói helyemet a Nemzeti Színházban. Részemről szerencsés volt, hogy másfél évvel a mandátumom lejárta előtt döntöttem a továbbiakról, miszerint Szombathelyen folytatom. Robival rokonszenveztünk egymással, de mélyebb barátság akkor alakult ki kettőnk között, amikor a Rózsavölgyi Szalonban együtt játszottunk Az utolsó óra című darabban, amiben én Sigmund Freudot alakítottam. Egyformán gondolkodunk a színházról, hozzátéve, hogy őt egy üstökösnek, vetélytárs nélküli tehetségnek tartom.

– Elég balhés volt a távozása a Nemzeti éléről. Beszéltek legalább telefonon?

– Nem, akkor ő vívta a maga harcát.

– A Nemzeti mindig a figyelem középpontjában áll. Jordán, Alföldi, Vidnyánszky, mindenki megszenvedi a magáét.

– Korlátokat jelent és kikezdhető az elnevezés: nemzeti. Olyan elvárások születnek, amelyek nem feltétlenül a színházzal kapcsolatban lennének fontosak. Én népszínháznak képzelem el, legyen színvonalas a társulat, játsszanak sokfélét, képviseljék a magyar kultúra csúcsát, és persze érdekelje az embereket, amit csinálnak. Máskülönben nekem már a startom sem volt zökkenőmentes. Jobbról is, balról is kaptam pofonokat. Támadták az épületet, a politikai környezetet és természetesen engem. Bántóan írtak a munkásságomról, elmarasztaló véleményeket közöltek az előadásokról. Mára ezeket elfelejtettem, de a könyvemben azért felemlegetem, ha már felhajtottam a szőnyeget.

– Miért Hátrametszés a könyv címe?

– Alföldi Robi javasolta, hogy egy geodéziában ismert műszaki kifejezést használjak. Hátrametszés akkor történik, amikor egy ismeretlen pont koordinátáját akarjuk meghatározni három ismert koordinátával rendelkező pont viszonyulása alapján. Az életben az egyes emberekhez, eseményekhez, ügyekhez való viszonyunk alapján lesznek ismertek a koordinátáink, vagyis az, hogy kik vagyunk valójában.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!