– Édesapja révén már gyerekként összefonódott a sorsa az István, a királlyal. Mekkora terhet ró önre immár rendezőként ez a folyamatos, 32 éves közelség?

– Inkább az előnyeit élvezem. Ha a táncos éveimet is ide számítom, ez lesz tán a nyolcadik interpretáció, amihez közöm van. Fejemben az egész darab, így óhatatlanul végiggondoltam az eltelt idő alatt, hogyan oldanám meg magam az egyes szituációkat. Noha büszke vagyok a szüleimre, szuverén alkotó emberek vagyunk, így a családi elvárások nem nyomasztanak.

– Jól gondolom, hogy egyéb elvárásnak azért ki van téve?

– Kétségtelen, hogy az István, a király kiemelt figyelmet kap a kezdetektől, de felelős rendezőként nem hagyhatom, hogy a közéleti, aktuálpolitikai vagy egyéb kihívások súlyként helyeződjenek a társulat tagjaira! Ha – ahogy manapság fogalmazzák – a politika a pillanat uralmának művészete, akkor – egy másik közhellyel élve – a drámairodalom az örökkévalóságra hajt… Ami pedig a közönséget illeti: soha nem lehet megfelelni… az elvárásainak, és nem is kell. E tekintetben végképp nem érzem magam nyomás alatt, mivel a közönségre sohasem ellenfélként, mindig partnerként tekintettem, mint a társulat egy tagjára – a színházat egy komplex közösségi élményként megélve –, aki velünk együtt gondolkodik.

– Maradjunk még a politikánál, akarva-akaratlanul is fölmerül manapság a nyomásgyakorlás lehetősége.

– Semmi ilyesmiről nem tudok… még a gazdasági vonatkozású kérdésekben is szeretem kijelölni a saját játékterem. Ha bármilyen politikai, pénzügyi kompromisszumot tapasztaltam volna, nem szállok be a produkcióba!

– A közönség hovatartozása, a jelenlegi politikai légkör azonban meghatározó lehet az előadás fogadtatásában. Nem csak hárítás, amikor az örökkévalóságra törekvést említi?

– Alkotóként mindenképp igyekszem leválasztani az aktuálpolitizálást minden színpadi munkámról… Szerintem nem ez lenne a színház funkciója, különösen nem egy olyan darab esetében, ami azért futhatott be ilyen karriert, mert a benne felmerülő konfliktushelyzetek és szituációk időtlenek, semmint történelmi aktualitásokhoz köthetők. Visszhangjai fontosak, mint minden jó drámánál. Hogy egy adott kor adott gondolkodásmódja ezt magára érvényesnek találja – rossz az, aki rosszra gondol…

– A 2013-as Alföldi Róbert-féle rendezés az odamondogatásba bukott bele?

– A három telt házas szegedi, valamint a szintén telt házas két budapesti arénás előadást, nem is beszélve a televíziós közvetítésről, amin keresztül milliókhoz eljutott, nem nevezném bukásnak.

– De folytathatónak sem mondható.

– Nem is kell folytatni. A színház nem lapra szerelt termék, nincs olyan műszaki leírás, ami megmondja, hogyan kell megrendezni az István, a királyt. Éppen azt szeretjük benne, hogy mindig más és más, ahogy számtalan Hamlet-értelmezést nézek meg én is évről évre, és nem egymáshoz hasonlítom őket, hanem az aktuális élethelyzetemhez igazítom a látottakat. Ilyen szempontból sincs jelentősége, hogy két évvel az Alföldi-féle színpadra állítás után itt az újabb. Megjegyzem: az István, a király a kőszínházak kedvelt repertoárdarabja is. És pont 2013-ban Zsuráfszky Zoltán koreográfusrendező mesterem verziója az Alföldi-rendezés közéleti porviharában méltatlanul elsikkadt. Ugyanakkor Alföldi Róberttel való közös vállalásunk inspirált arra, hogy ne történelmi tablóként értelmezzem a darabot! A rockopera színpadi karrierjében ő végezte el először az alapvető rendezői munkát, a részletező szövegelemzést, miszerint az énekesek tudták, miről is énekelnek, mi az elsődleges közlési szándék, mi a mögöttes tartalom, ami színházi gondolkodásunk alapja kéne, hogy legyen, ugyebár.

– Az inspiráció aztán miként teljesedett ki önben?

– A szerzők és a producer azzal kerestek meg, hogy ezúttal oratórikus formában kerüljön színpadra a mű. Ennek egészen mások a játékszabályai, sokkal szikárabb, sokkal letisztultabb előadásmódról van szó. Sem a szcenikai elemekben, sem a látványos tömegmozgatásokban nincsenek olyan lehetőségeim, mint a korábbi rendezőknek – képzelheti, táncosként milyen kihívás ez nekem! De tán ezért is fogadtam el a fölkérést, mert nézőként nagyon is szeretem az ilyen tiszta formákat. És én bizony nézőnek vagyok a legjobb! Ha akként érzem, mindenhogy! Miközben emocionálisan megérint a slágerekkel tűzdelt sodró lendület, marad hely a rációnak is: végiggondolhatom, mit látok – ennek a kettőnek az együttese optimális esetben klasszikus katarzis élmény.

– Innen pedig már csak egy ugrás az ön által beígért görög sorstragédia…

– De csak a befogadói aspektus tekintetében! Az ókori görög amfiteátrumokban mítoszokon, történelmi helyzeteken keresztül időről időre szembesítették a közösséget saját helyzetével, problémáival. Az István, a király története is fölvett olyan általános kérdéseket, amik ma is aktuálisak és érvényesek.

– Mik lennének ezek?

– Az állandó polaritás, kétosztatúság, amiben élünk, szüntelen. Ezek szerint nem átok, nem áldás, hanem… adottság – egy helyzet, amivel élni kell tudni. Azt hiszem, az általam rendezett előadásnak ez a legfontosabb üzenete: meg kell értenünk ezeket a kétpólusos pillanatokat! Nota bene, személy szerint azt a színházi alapelvet követem, hogy a produkció csak lehetőségeket mutat… dönteni a nézőnek kell.

– Akkor a darab nem ad választ arra sem, miként lehet ezzel az adottsággal nyerővé válni?

– Erre szerintem a történelem válaszol; bő ezer év históriáján végignézne láthatjuk, ha a kétosztatúság harmóniába került egymással, amikor látszólag ellentmondó értékrendek valamilyen platformon ki tudtak egymással egyezni, akkor zseniális dolgok születtek! Gondolok itt például a Kiegyezéstől az I. világháborúig tartó időszakra, amikor ez a soknemzetiségű, heterogenitásában is hihetetlen homogén államalakulat, az Osztrák–Magyar Monarchián belül csodákat hozott létre akár az ipar, akár a kultúra területén. Megértettük, hogy egy adott számú négyzetkilométeren sokan vagyunk sokfélék, ám ez a sokféle egymást segíti és építi.

– Említene más példát is?

– Hogy a kivétel erősítse a szabályt? Legyen. A saját pályámon látom, hogy ez egy működő recept. Mondjuk, én eleve ilyen kulturális közegben nőttem föl; mindig eklektikus voltam, mindig sokszínű környezetekben gondolkodtam. És ez minden alkalommal erőt ad, nem elvesz. De a darab maga is ilyen: 1983-ban 13 éves kissrácként az volt az első fölfedezésem, hogy a korábban összeegyeztethetetlennek hitt, az addig más-más dimenzióban megszólaló rockgitár, népi hangszer, tánc, film egy térbe összehozva milyen hihetetlenül izgalmas kifejezési formát alakít ki, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk színháznak.

– Görög drámai kórus, élőzene, LED-fal, képzőművészeti egyetemisták háttérvásznai – megérett a közönség a darab eklektikájára?

– Ezek a sok helyről jövő önkifejezési formák adnak majd egy értelmezést, és nem hiszem, hogy ezen egyidejű színpadi tevékenységek kiemelten szofisztikált, vájt fülű közönséget igényelnének. Az általam forszírozott primer üzenet sem menne át, ha a szekunder szinteken bonyolult szimbólumok sokaságát vonultatnám fel. Éppen az említett letisztult forma engedi meg, hogy ennyi helyről érkezzenek tartalmak – ha ezek jó arányban és ízléssel vannak adagolva, akkor a legszélesebb közösség elfogadására hivatott a produkció. De mára ez a sokeleműség a kultúrafogyasztási szokásainknak is tükre. Kétségtelen, hogy ebben a sokszínűségben rendet kell vágni, hogy a néző ne tévedjen el. Ha mégis, a zene és szöveg kapaszkodói maradnak – a koncertszínház elnevezés is erre utal.

– A Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámájából adaptált szövegek kiállják az idő próbáját?

– Legalább annyira bátor és nemes megfogalmazások vannak benne, mint amennyire a muzsika szövete is időtálló. Egy nemzet első konszenzusos időpillanatát fölidézni egyébként hatalmas szerzői ötlet! A magyar zenés színház történetében még egy ilyen, társadalomformáló és közösségépítő erejű mű nem született. Ne feledjük, pártállástól, értékrendtől függetlenül, ennek a darabnak a kedvéért 32 éve összegyűlünk valamiért, meg akarjuk nézni, tudni akarjuk, mit közvetít!

– Ideális esetben tehát egy kulturális aktus teremt konszenzust a nézőtéren, és talán azon túl is?

– Más időtálló konszenzust a kultúrán kívül nem ismerek – a kultúránk határoz meg minket. Ha csak az előadás idejére is, de az az értékrend és üzenet kap hangsúlyt, hogy az eltérő eszmerendszerek széles körű befogadása és az identitásunk (avagy a nemzeti önazonosság és a hagyomány) együttesen előre mozdítják világunkat, elkülönítésük pedig nem. Ennek kifejezése már önmagában óriási lehetőség!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!