Isten, haza, család – három olyan dolog, amellyel eddig azt gondoltam soha nem fogok egy lap hasábjain foglalkozni. Különösen egyszerre említve őket. Azon túl, hogy ők így együtt jó pár éve csak negatív asszociációkat keltenek bennem, senkinek semmi köze hozzá, mit jelentenek nekem.
Három számomra szent dolog, amit nem nevezünk mi otthon néven, „csak” bennük, velük élünk, olyan természetesen, ahogyan levegőt veszünk. Van persze, hogy némileg ritkul körülöttünk és szennyezik is olykor külső tényezők, de ahogy sem az esti mese után, sem a vasárnapi ebédnél nem boncolgatjuk a levegő összetételét, őket sem magyarázzuk állandóan. Számunkra Istennek, a hazának és a családnak sem képlete, sem definíciója nincs. Ezért sem valók osztályterembe, tankönyvbe, táblára.
Persze irodalom-, történelem- vagy művészettörténet órán fontos megtanulnunk, hogy mikor hogyan vélekedtek róluk, hogyan ábrázolták őket a különböző művészeti ágakban, és egy jó magyartanár felbecsülhetetlen szűrőt adhat a kezünkbe, amellyel válogatjuk és értelmezzük azokat a szépirodalmi alkotásokat, amelyek formálják a róluk való gondolkozásunkat.
Most viszont szülőként arról kell döntést hoznunk, hogy kislányunk, aki jövőre ötödik osztályos lesz, valamelyik nagy történelmi egyház képviselőjétől vagy egy 60 órás kurzust elvégzett erkölcstanoktatótól „világosul fel” ezen szent dolgok természetéről. Ha megfordítanánk a dolgot: vajon melyik akarná egy vallástalan hívő, hazafiatlan hazaszerető mozaikcsalád gyermekét tanítani? Hogyan kezdenek majd neki hitbéli, erkölcsi és hazafias okításához annak a zsidó-szláv-kun gyökerekkel rendelkező, esténként ökumenikus imát elmotyogó, a lélekvándorlást és Jóistenkét egyaránt elfogadó újlipótvárosi kislánynak, akinek a kedvenc városa Békés megyében van? Mit mondanak majd neki, az elvált szülők (boldog) gyermekének a házasság sérthetetlenségéről?
Kínosan hallgat majd a mi őszinte gyermekünk a számára zavarossá váló témáknál? Az elkülönülést, kiválasztódást addigra már megtapasztalja, hiszen bárhogy is döntünk mi, a szülei, lesznek a hittanosok (azon belül katolikusok, zsidók stb.) meg az erkölcstanosok. Szétszéled majd hetente egyszer az osztály vallási hovatartozás szerint, és ki tudja, a kegyetlen gyerekszáj kire aggat majd jelzőt. Az ateistákra és gyanús vallásúak gyülekezetére (hiszen aki erkölcstan órára jár majd, óhatatlanul ebbe a kategóriába sorolódik) vagy éppen a görög katolikusokra?
Hogy delegálhatnánk a gyermekünket bármelyik csoportba, amelyről nincs igazi tudásunk, amelynek tankönyvét nem láttuk, és a legfontosabb: amelynek pedagógusát nem is ismerjük? Mely ismeretlen terepre terelődik mindazon megfoghatatlan és mégis mindig jelen lévő fogalomhármas, amelynek megközelítése minden ember egyediségét, egyéniségét adja? Vagy talán nagyon is ismerősre: osztályteremre, tankönyvre, táblára, képletre és definícióra – hetente egy tisztázó-rendrakó órára.
Otthon pedig szülői feladattá válik az, ami eddig természetes létfunkció volt: a szabad gondolkodásra való nevelés. Istenről, hazáról, családról.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!