„Legyen szép a napod!” – el sem tudjuk képzelni, hogy mit jelenthet egy ilyen kézzel írott mondat az utcán élő ember számára. Különösen, ha tudja: egy gyerek írta neki a maga készítette szendvics mellé. Nem sok kell ahhoz, hogy egy ilyen gesztus megszülessen. Hogy egy kis hős megszülessen. „Csak” pár pedagógus, akiknek ez fontos.
„Ki hozott múlt csütörtökön dupla uzsonnát, hogy egy hajléktalan embernek legyen vacsorája?” – kérdezi Havasi Zoltán, a Budapest Bike Maffia alapítója a szigetszentmiklósi Batthyány Kázmér Gimnázium aulájában tartott iskolagyűlés egy pontján.
Felemelő a pillanat, ahogy 300 gyerekkéz a magasba lendül. Philip Zimbardo, a híres szociálpszichológus, amikor másfél éve Magyarországra álmodta a Hősök Tere programját, hogy felrázza ezt a közönyös országot, pont ilyesmit vizionálhatott. Zimbardo nagyívűnek gondolt terve, hogy az egész társadalmat érintő pozitív változást idézzen elő, mára már egyáltalán nem látszik megvalósíthatatlannak. Mert tudta, hol kell kezdeni: tanárok által, a gyerekekkel.
Ébredés a nappaliban
Egy budai társasházi lakás nappalijában „játszunk”. A Hősök Tere tanári tréningen a társaság legtöbb tagja pedagógus. Ez az egy a közös, no meg a szándék, hogy valamit tanuljunk magunkról és arról, miként lehet általunk jobb hely a világ. Hogy egyszerre váljunk hősjelöltté és hősképzővé – hiszen a lényeg, hogy a folyamat nem áll meg nálunk, továbbadjuk majd a ráébredést. Merthogy a legfontosabb, amit itt ez a sokféle ember – fiatal és idős, a vidéki tanítónőtől a drámapedagóguson át az iskolai pszichológusig – megtanul, az az, hogy felismerjük magunkban a segítés gátjait és ledöntsük azokat.
Megtudjuk például, hogy miért csak bámészkodunk, ha valakit baj ér az utcán, és miért nem segítünk. Hogy miként találhatunk magunknak feladatot és hogyan inspirálhatunk másokat is erre. Mindezt sok-sok őszinte kérdés feltevésével és őszinte válaszokkal.
Amikor pár héttel később egy osztály előtt állok, azért üt szíven egy nagylány mondata, mert látom, hogy miközben kimondja, egyszerre szégyelli magát és könnyebbül meg: „Azért nem magam viszem oda az ételt a hajléktalannak, mert féltem magam a találkozástól. Hogy mennyire bántana, hogy nem adhatok többet, vagy hogy mennyire tűnik ez leereszkedésnek, és hasonlók.”
A többiek is értik, mire gondol, jó, hogy kimondta, így lehet továbblépni. Ők a hőssé válás útjának már sokadik állomásán voltak túl, amikor a bevezetőben említett szendvicseket behozták az iskolába.
Köszönhetően az intézmény nyitott és segítésre ösztönző hozzáállásának és magyartanáruknak, Nagy Eleonórának, aki az elsők között végezte el a Hősök Tere tanári tréninget és azóta is a projekt egyik önkéntese.
Ő például kivitte Szigetszentmiklós centrumába az osztályát, hogy pár „hősképzős” gyakorlatot elvégezzenek: megfigyeljék, hogy segít-e nekik valaki, ha egy térképpel ténferegnek, átveszik-etőlük a dobozokat, ha nem bírják, vagy megkérdik-e, hogy mi a baj, ha sírva fakadnak a nyílt utcán. A kamaszok azt mondják, hogy a kísérletek talán nem adtak hiteles eredményt, mert egyrészt itt mindenki ismeri őket, másrészt egy kisvárosban amúgy is jobban odafordulnak egymáshoz az emberek, de többen megjegyzik: megérintette őket a másik oldalon állni. És egy lány azt is felidézi, hogy másnap valószínűleg nem állt volna meg egy virágágyásban fekvő ember mellett, ha nem tanulja meg a gyakorlatokkal: mindenkinek jár a segítség.
Segíteni a segítésben
A végzős osztály legerősebb közös élménye is az odafordulásról szól: ahogy az iskola minden tanulója, ők is ellátogattak tizedikes korukban Erdélybe, Böjte Csaba árvaházába. Most, két évvel később sem tudnak megindultság nélkül arról beszélni, hogy milyen nehéz volt otthagyni a gyerekeket a nap végén. Ha választhatnának maguknak segítő feladatot, legtöbben gyerekekkel foglalkoznának, de – újra elhangzik – féltik magukat a fájdalomtól, és ami még inkább megköti a kezüket: nem tudják, hogyan is fogjanak hozzá. Viszont szívesen csatlakoznak bármilyen kezdeményezéshez.
Ezért működhet remekül például az iskola kerítésébe épített adományláda: ha bárkinek plusz ennivalója akad, oda beteheti, a helybéli rászorulók pedig kiveszik belőle.
De volt már itt számtalan más akció is, tavaly például menhelyi kutyáknak gyűjtöttek takarókat, idén a gyerekek már maguktól kezdték szervezni az adakozást.
Nem véletlenül lett hát ilyen nagymértékű a szendvicses megmozdulás, amelyet két végzős lány, Nikolett és Petra indított el a gimnáziumban a szomszédos általános iskola egyik tanárának sugallatára. Takács Zoltán ugyanis meghirdette a gyűjtést a saját intézményében is, és szólt a lányoknak, ha van kedvük, csatlakozzanak a szervezéshez. Nikolett elmeséli, hogy ők ketten végigjárták az összes osztályt, hogy elmeséljék a kezdeményezés lényegét, és szórólapokat is osztottak. A gyerekek aztán túl is teljesítették a feladatot: üzeneteket is írtak az ételekhez.
A visszajelzések szerint ezeknek a szendvicseknél is nagyobb sikerük volt, sokan az adományozottak közül a batyujukba rejtették a kedves mondatokat. Nikolettnél olyannyira „betaláltak” ezek a feladatok és az ötven óra kötelező önkénteskedés, amit több segítő szervezet között „osztott szét”, hogy a jelentkezési lapot szociológia szakra adja be, és felnőttként másokért akar majd dolgozni.
A legjobb kattanás
„Én már rájöttem, hogy tényleg az vagy, amit teszel – idézi a Hősök Tere jelmondatát Havasi Zoltán a mikrofonba a Batthyány összegyűlt diákjainak. – Én is csak dumáltam régen, és nem tettem semmit. Aztán egy karácsonykor megváltozott az életem.”
Kell-e jobb példa és inspiráció egy gyerek számára annál, hogy a pódiumon beszélő vagány bringás grafikus arról beszél, hogy egy nagy buli keretében főznek és gyűjtenek ételeket a barátaival, majd biciklivel hordják szét az ételeket az utcán élő embereknek. „A segítés menő – erősíti meg aztán a „maffiavezér” a gyűlésen mondottakat immáron a tanáriban beszélgetve. – És teljesen rá lehet kattanni. De ez a legjobb és leghasznosabb kattanás.”
Egyetért vele Takács Zoltán tanár úr is, aki megkereste őt az ötlettel, hogy a gyerekek beszervezésével elindítaná a szigetszentmiklósi gyűjtést, amelyet aztán rendszeresíteni szeretne.
A tanár úrnak, saját bevallása szerint, egy kórházi benntartózkodáskor jött a sugallat, a rádióban hallott a Bike Maffiáról. És hogy a segítő szándékú emberek egy csapat, jól mutatja, hogy itt a gimiben örömmel fogadta a kezdeményezést a már emlegetett Nagy Eleonóra, aki viszont nemrég egy színpadon szerepelt Havasi Zoltánnal a Hősök Tere konferencián…
„Én ezt csinálom portfólióírás helyett – mondja félig viccesen a tanárnő. – Segítek és segítek segíteni a gyerekeknek. És ettől remekül érzem magam. De nézzen itt körül, mindenhol mosolygós arcokat lát. Ez egy ilyen iskola. A kollégáim nagy része szintén elvégezte a Hősök Tere tréninget. Nekünk fontos, hogy adjunk. Így élünk, ezt tanítjuk, és lassan már nélkülünk is ezt csinálják a gyerekek.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
