Hol a pártok utánpótlása? Ki vezet a végén?

Az utóbbi évek két legnagyobb, nem kormánypárti (értsd: Békemenet) megmozdulása nyilvánvalóvá tette, hogy igenis létezik látható, sőt mozgósítható ellenzéki erő – csakhogy ehhez az ellenzéki pártoknak az égegyadta világon semmi közük nincsen. A netadó, majd a korrupció vádjával illetett adóhivatali vezetők ellen utcára vonuló tízezrek – ha csak rövid időre is – bizakodással tölthették el a változást akarókat. Aki ott volt a tömegben vagy csak a tévében látta az utcákon végigvonuló tüntetőket, könnyen gondolhatta: a nép végre a saját kezébe vette az irányítást; amire a politika képtelen volt éveken át, azt a „kritikus tömeg” most megoldja. Az elmúlt héten is volt tüntetés (a Szolidaritás aktivistái rendeztek újabb figyelemfelhívó autós demonstrációt a Belvárosban); és hétfőn járt le a Vida Ildikó leváltására adott ultimátum, amit megint csak tömegdemonstrációkkal tett emlékezetessé a… Tényleg, kicsoda is? A nép? Az ellenzék? A civilek?

Jó embereink

Egy nemrég készült felmérés szerint a mostani tüntetéssorozat bázisát egy körülbelül százezres, jól körülhatárolható, főleg az interneten szerveződő csoport adja. Nem véletlen, hogy éppen az internet megadóztatása volt az az utolsó csepp, ami mozgósította ezt az erőt. (Hogy százezernél azért többen kívánják egyre erőteljesebben a kormány távozását, azt az elmúlt hetek időközi választásai éppúgy bizonyították, mint a friss közvélemény-kutatási adatok. A Fidesz tábora egyre szűkül, de a manipulált választási rendszer és a baloldal töketlenkedése egyelőre még így is masszív többséget biztosít nekik.)

Az imént hivatkozott utolsó három választás egyébként mást is bizonyított. Azt tudniillik, hogy a jelenlegi politikusi garnitúrán kívül nincs másik. A baloldal olyan „új” neveket termelt ki az elmúlt években, mint a két választást elbukó Mesterházy Attila, a komplett ellenzéket csapdába ejtő miskolci exkapitány Pásztor Albert vagy az önmagát konzervatív liberálisnak tartó Bokros Lajos. A baloldal pártjai nemcsak egymással képtelenek szót érteni, de saját magukkal sem képesek (lásd az országos és a budapesti MSZP nyűglődését a főpolgármesteri casting ügyében, vagy éppen az Együtt és a PM minapi szakítását).

Ebben a helyzetben nem véletlen, hogy az emelvényekről szónoklók és a tömegben vonulók többsége hallani sem akar a pártokról. „Nem pártot és nem ernyőszervezetet kell csinálni, hanem single issue (egy ügyre koncentráló) mozgalmak hálózatát létrehozni, amiben ezek a mozgalmak segítik egymást, és saját területükön áttörést tudnak elérni.” Ezt Vágó Gábor, a korrupció elleni tüntetés egyik szónoka mondta. Vágó karrierje abból a szempontból is különleges, hogy civilként kezdte, pártpolitikusként (LMP, PM) folytatta, most pedig újra civil. Látszólag nem hisz abban, hogy a politikát politikusoknak kell megváltoztatniuk. Talán saját próbálkozásainak, mondjuk így, korlátos sikerei miatt? Vágó a már idézett interjúban azt mondja, azért jó a sokarcú mozgalom, mert ha nincs vezető, nincs kit levadásznia a hatalomnak. Kérdés persze, hogy mire jut egy sokarcú mozgalom egy nagyon is egyarcú, monolit politikai hatalom ellenében.

A netadós és korrupcióellenes tüntetések „arcai” közül Gulyás Balázst máris levadászták. A jobboldali sajtó azonnal kiderítette róla (amit egyébként bárki megtudhatott, aki kérdezte), hogy Gulyás valaha az MSZP tagja volt, és édesanyja Gurmai Zita, az MSZP elnökségének tagja. Az MSZP említésének ebben a világban, úgy látszik, toxikus jellege van. Gulyás a Százezren Az Internetadó Ellen nevű Facebook-csoport alapítójaként az első nagy tüntetés után összeveszett két másik civillel, akik A Nem Némulunk El nevű oldalt működtették. Kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy tagokat és jelszavakat loptak a másiktól. Gulyás, akit a közvélemény már éppen kezdett megismerni, most épp kiszorulni látszik.

Ciki a politika

„Nagy divat minden politikust lehülyézni, cikizni a politikát, de olyan nincs, hogy kiviszünk tízezreket az utcára tüntetni, majd azt mondjuk, hogy nem akarunk politizálni.” Ezt már Székely Sándor, a Szolidaritás társelnöke mondja, aki a fővárosi közgyűlésben az Együtt- PM képviselőjeként foglal helyet. „Egyszerűen élvezik, hogy tüntetéseket szerveznek és ezreket mozgatnak, és úgy gondolják, ha nem jön be, majd elmennek egy multihoz dolgozni. Tüntetést szervezni valóban jó, de nem elég, utána folytatni kell, nem csak passzióból szervezkedni, az egortipen kívül elhivatottság is szükséges. Azt hirdetik, hogy civilnek lenni, vagy legalább annak látszani, érték – míg politizálni ciki. Ezzel viszont magukat teszik nevetségessé, és elérik, hogy sokan nem mennek el szavazni. Holott a demokráciában pártokkal lehet politizálni. A civilségüket hangsúlyozó fiatalok, ha nem változtatnak ezen a mentalitáson, ugyanúgy el fognak tűnni, ahogy az Egymillióan A Sajtószabadságért (Milla) is, aminek egykori tagjai jószerivel szóba sem állnak egymással – fakadt ki Székely, akinek véleményét alátámasztja, hogy ő maga is az utcáról érkezett a politikába.

A Milla Székely által hivatkozott példája valóban azt mutatja, hogy a különböző „ügyekből” vagy a kizárólag a fennálló rend ellenében létrejövő alakulatoknak csak ritkán sikerül megvetniük a lábukat a politikai térben. Nálunk legalábbis így volt eddig. A tisztán civil mozgalomból életre kelő politikai párt azonban mégsem csak mítosz. Spanyolországban a 2011-ben az utcákat elfoglaló Indignados (Felháborodva) mozgalomból (az angolszász Occupy mintájára) idén januárban párttá alakult, az erősen balos Podemos (Megcsináljuk) fél év alatt az ország egyik legerősebb politikai ereje lett. Az eredetileg a korrupt pártok – bal- és jobboldaliak egyformán –, valamint a fiatalokat fenyegető munkanélküliség ellen alakult Podemos taglétszáma mára eléri a 300 ezret; a tavaszi európai parlamenti választáson öt képviselői helyet szereztek. Vezetőjük, a 36 éves, lófarkas egyetemi professzor, Pablo Iglesias valóságos szupersztár: nincs olyan politikai show-műsor, amelybe ne hívnák meg, és nincs olyan téma, amelyben ne hallgatnák meg a véleményét. A Podemos a jövő évi parlamenti választások egyik nagy esélyese.

Hasonló utat járt be a görög Syriza. A szélsőbaloldali párt – ellentétben a Podemosszal – több kisebb alakulatból szerveződött, és ma az egyik legerősebb Görögországban. Szavazói főleg az egykori görög polgárháború kisemmizett veteránjai és huszonéves fiatalok.

Olaszországban egy komikus színész, az éjszakai talkshow-k sztárja, Beppe Grillo az a figura, aki a politikán kívülről érkezve valódi politikai hatalomra tett szert. Az általa alakított 5 Csillag Mozgalom a maga 25,5%-ával jelenleg a legnagyobb parlamenti párt. A Movimento 5 Stelle előképe Grillo interneten szervezett tüntetéssorozata volt. A „V” Napnak („V” = Vaffanculo, ami nagyjából annyit jelent: b...tok meg!) nevezett menetelésen több mint kétmillióan tüntettek a korrupt olasz politikusok és az adócsaló oligarchák ellen.

Szlovéniában egy fiatal jogászprofesszor, Miro Cerar a róla elnevezett párt élén idén májusban robbant be a politikába. A balközép, liberális nézeteket valló Cerar korábban nem volt hivatásos politikus, bár egy ideje jogi tanácsadóként dolgozott a ljubljanai parlamentben. Programja főleg az ország gazdaságának rendbetételéről szól, és alig hat hónap alatt jókora népszerűségre tett szert. Ma ő Szlovénia miniszterelnöke.

Ami sikerült az olaszoknak, görögöknek, spanyoloknak és a szlovénoknak, miért nem sikerült nekünk? A sikerhez több tényező együttállása kellett: a „jó” ügy, a kritikus tömeg, a mozgósító erő, a jó időzítés és egy (vagy több) karizmatikus vezető. Vagyis nem elég, ha van hol, van mivel, de nincs kivel.

Bálvány vagy vezető?

„Még mindig azt hisszük, hogy a politikába csak úgy be lehet lépni. Ezt gondolta Gyurcsány, Kóka, Bajnai, és legutóbb Falus Ferenc is. De tévedtek” – mondja Bruck Gábor. Az ismert kommunikációs szakember, a Sawyer-Miller Group vezetője szerint a vezetésre nem születni kell, hanem készülni. A politikában nincs különösebb misztérium, zseninek sem kell lenni, a politikát tanulni kell, ugyanúgy, mint bármely szakmát. Kinevezett politikus lehet bárkiből, de vezető nem. A vezetőnek hitele van és autoritása. Gondolatainak formatív hatása van, és emiatt követői vannak. „Jelenleg egyetlen vezetőt sem látok a baloldalon. A jobboldalon sincs. Szerintem Orbán sem vezető, hanem bálvány, a bálványimádat tartja hatalmon” – teszi hozzá Bruck.

Azt, hogy szükség van jól képzett fiatalokra a politikában, senki sem vitatja. Amikor erről beszélgetünk gyakorló politikusokkal, mindenki előszeretettel emlegeti a német példát, ahol hagyományosan a pártokhoz kötődő ifjúsági szervezetek és alapítványok végzik el a képzés és utánpótlás-nevelés munkáját. Nálunk elsősorban az egyetemek hallgatói önkormányzatai (lásd keretes írásunkat) és a Fidesz ifjúsági szervezete, a Fidelitas hasonlít, vagy inkább próbál hasonlítani leginkább a német mintára. Utóbbiból olyan „nagyágyúk” kerültek be a nagypolitikába, mint Rogán Antal, Szijjártó Péter, Gyürk András vagy Zsiga Marcell.

A jobboldalon már a kilencvenes években megindult a képzés. A Századvég Politikai Iskolát Stumpf István szervezte meg – amerikai mintára. A Bibó Kollégium egykori vezető tanára akkoriban érkezett vissza az Egyesült Államokból, és nagy hatással voltak rá a Harvardon, valamint a George Washington Egyetemen látottak. A túlsó térfélen először a 2000-es évek közepén merült fel, hogy szükség volna szervezett utánpótlásképzésre. A Dessewffy Tibor nevével fémjelzett progresszív, baloldali Delta Politikai Iskola nem volt hosszú életű. Mindössze három évfolyamot ért meg. Kimúlása után az MSZP pártalapítványa körül szerveződött meg a Táncsics Akadémia. „2010-ben elkezdtünk gondolkodni a baloldal újjáépítésén. Ennek egyik eleme volt az oktatás – meséli Sebián-Petrovszki László, az Akadémia alapítója. Négyszázan jelentkeztek, harmincötöt vettek fel. Köztük volt például Gulyás Balázs is. „A saját vélemény, az önálló gondolkodás fontosabb felvételi követelmény volt, mint a baloldaliság, elég volt nyitottnak lenni. Gondolkodó embereket akartunk képezni, olyanokat, akikre később az MSZP-ben számíthattunk volna” – mondja. A terv az volt, hogy a végzősök egy részét a brüsszeli szocialista képviselők mellett helyezik el gyakornokként, a többieket az itthoni politikusok stábjaiban. „Egy évet ért meg a képzés, az egész történet belehullott az MSZP-n belüli politikai harcokba.”

Fő az integritás

Sanyó Ádám egyike volt a Táncsicson végzetteknek. A legtöbb csoporttársához hasonlóan ő sem a magyar politikát választotta. Szakfordítóként dolgozik Londonban. „Huszonhárom évesen úgy éreztem, fontosabb, hogy a szakmámban menjek előre. A politika még várhat.” Akkor így gondolta, aztán mégis elkezdte a gyakorlati politizálást – Londonban. Belépett a Liberális Pártba, és önkormányzati képviselőjelölt lett a májusi önkormányzati választásokon. „Harmincéves kor alatt csak akkor érdemes belefolyni a magyar politikába, ha valakinek van türelme kivárni azt, hogy komolyan vegyék. Pedig gyanítom, sok fiatal van, aki szívesen vállalna vezető szerepet, és segítene megreformálni a jelenlegi pártberendezkedést. Csak ebben persze a jelenlegi vezetés – akár bal-, akár jobboldalon – nem érdekelt” – mondja némi keserűséggel. Az egykori Táncsics-akadémistának nincs jó véleménye a magyar baloldalról. „Ma nincs olyan párt Magyarországon, amelyik hitelesen tudná képviselni a progresszív baloldaliságot. Úgy érzem, a Fidesz és a Jobbik által kreált politikai narratívára rossz választ adott a baloldal; ahelyett, hogy saját üzenetet építettek volna fel, egy afféle »muszáj beállnunk a sorba« hozzáállásra váltott át. Saját programmal kellett volna előállni, fókuszban az oktatással, a kutatás-fejlesztéssel és mindazokkal a szakmai érvekkel, amelyek előrevinnék Magyarországot a 21. században. Egy ilyen jellegű program biztos vonzóbb lenne a fiataloknak, legalábbis számomra biztosan” – teszi hozzá.

„A fiatalokat először rá kell ébreszteni, hogy kik ők valójában, aztán pedig olyan alternatívát kell kínálni nekik, ami versenyképes a Fidesz által kínált lehetőségekkel.” Ezt már Kósáné Kovács Magda, a néhai Táncsics Akadémia másik alapítója mondja. Az egykori országgyűlési és európai parlamenti képviselő szerint egyáltalán nem csoda, ha a fiatalok ma nem a baloldalhoz akarnak csatlakozni. „Az önálló értékrendet ki nem épített emberek többsége mindig a hatalom kegyeit keresi. Különösen igaz ez azokra a diktatúrákra, amelyeknek nem látszik a vége.”

A baloldal viszont nem akar vagy nem képes reális alternatívát adni. Több, a baloldal körül mozgolódó fiatalember személyes élménye, hogy az „öregek” lenyomják, nem hagyják kibontakozni őket. „Kívülről nézve egy ilyen acsarkodó, önmagával meghasonlott társasághoz tartozni nem vonzó” – erősíti meg tapasztalatunkat Kósáné. „És belülről nézve is ez a helyzet – teszi hozzá. – Ráadásul ez a baloldal egy egyetemet végzett embernek nem tud megélhetést biztosítani. Miből is tudna? Következésképpen a PhD-s fiatal inkább külföldre megy, és ott próbál szerencsét.” „Ha a modern kort nézzük, Churchill azért tudott vezetni, mert negyven évig gyakorolta, és mert előtte kiváló katona volt. Margaret Thatcher lassan, 31 évig araszolt felfelé, mire Anglia miniszterelnöke lett. A német Adenauer 43 éve, Willy Brandt pedig 39 éve politizált, mire kancellár lett. És persze Gandhi, Roosevelt, Golda Meir vagy De Gaulle tábornok is évtizedeket szántak arra, hogy felkészüljenek a vezetésre” – egészíti ki mindezt Bruck Gábor. Keserédes humorral mondja: ha valaki baloldali politikus akar lenni, akkor elég, ha részt vesz a balatonszárszói találkozókon, ha viszont vezető akar lenni, egy pártot, országot érdemben akar vezetni, akkor tanulnia kell. De mit is kell tanulnia, tudni egy politikusnak? Bruck szerint, amíg a baloldalon nem értik, hogy a vezető karaktere, morális integritása a legfontosabb, addig semmit sem értenek a politikából. Amerikában úgy mondják: „leadership starts from within”, a vezetés belülről kezdődik. Okos tanácsadót vehetünk a piacon, de bátorságot, tisztességet nem árulnak pénzért. Morált és tartást nem lehet bérelni. Ezt a vezető hozza magával. Szóval, a karakter maga a sors. A becsület a legfontosabb szempont, amikor eldöntjük, hogy egy vezetőt követünk-e vagy sem. A bizalom kiérdemléséhez pedig erős karakter kell. Ez olyan tapasztalat, amelyben a magyar politikusok nem hisznek. Nem hiszik el, hogy a modern kor szavazója nehezen viseli az őszintétlenséget. Dühös és indulatos lesz, amikor rájön, hogy becsapják. Bruck úgy véli, a képlet végül is egyszerű, úgy van, ahogy Alan Simpson szenátor mondta: „Ha van integritásod, semmi más nem számít. Ha nincs integritásod, akkor semmi más nem számít.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!