Szíve minden energiájával drukkol Enyedi Ildikó filmjének - Morcsányi Géza elárulta nekünk, miért vállalta a filmszerepet

– Talált hasonlóságot a könyvkiadás és a filmkészítés között?

– Csak távolit, de lényegeset: kreatív emberek küzdenek egymással, becsvágyuknak, érvényesülési szándékuknak, kultúrájuknak megfelelően, különböző eszközökkel, többé vagy kevésbé ügyelve a civilizációs mázra. Ugyan mindkettő művészet és iparág is egyben, de a mi országunkban a filmipar csakis állami finanszírozással képes működni.

– Milyen nehézségeket okozott, hogy civilként csöppent egy nagyjátékfilmbe?

– Nem vagyok teljesen civil: dramaturgként ismerős a színpad, a filmforgatás és a színészek világa is. Sőt filmben is „szerepeltem” már statisztaként: a Jadviga párnájának egy báli jelenetében a feleségemmel ültünk egy étteremben. Amikor Enyedi Ildikó felkért és igent mondtam, onnantól nem izgultam, hála a rendezőnek, a színészeknek és a remek stábnak. Néha nagyon fárasztó volt, megterhelő a felvételek közötti várakozás, de sosem éreztem, hogy rossz döntés volt elvállalni a szerepet. Egy jelenet okozott nehézséget: el kellett botlanom egy teli tálcával a kezemben. A próbán sikerült, utána viszont egyszer sem. Pedig mi sem egyszerűbb feladat, gondolná az ember. Röstelltem és dühös voltam magamra.

– Igényelt bármilyen speciális felkészülést a forgatás?

– Csak annyi volt a kérés, ne vágassam le a hajam. Mindenben Ildikóra hagyatkoztam, bíztam benne. Nem tengett túl az elemzés, az instruálás. Két próbafelvétel után eldőlt, hogy én leszek Szabó Endre gazdasági igazgató, a többi próba már azon színészek kiválasztásáról szólt, akikkel kapcsolatba kerültem a filmben.

– Mit tanult magáról a forgatás alatt?

– Jó kérdés, talán ez volt az egyik önkéntelen mozgatórugó, amiért elvállaltam. De nem döbbentem meg semmin magammal kapcsolatban. Örömmel konstatáltam, hogy az a néhány jó tulajdonságom, ami szerintem megvan, az jól működött: tudtam odaadó, szolgálatkész, kitartó lenni. Olyan színészóriások nyomában, mint Ildikó korábbi alkotásaiban például Oleg Jankovszkij, Az én XX. századom főszereplője vagy a Simon mágusban Andorai Péter… Bele sem volt szabad gondolnom ebbe a névsorba.

– Nem profi színészként hogy oldotta meg, hogy ne élje bele magát túlságosan, vagy például ne „szeressen bele” a partnerébe, Borbély Alexandrába?

– Logikailag persze nem lehetett volna kizárni ezt a lehetőséget, pláne, hogy erős érzelmi svungja van a történetnek. De vicces lett volna, ha nem bízom magamban, hogy kordában tudom tartani az érzelmeimet ennyi idősen. A katartikus élményeken azonban már a próbafelvételeken átestem. Ráadásul én most egy harmadik típusú tekintettel figyeltem a színészeket: nem civil férfiként, nem is dramaturgként, hanem tapasztalatlan, de elszánt közreműködőként. A forgatás előtt dolgoztam már Alexandrával színházban, lenyűgözött a személyisége és a színészi teljesítménye.

– Nehéz volt a forgatáson dramaturg énjét visszaszorítani?

– Harmincöt éve ezt csinálom, elhiheti, néha már unom is. Örültem, hogy nem kellett ezzel foglalkoznom, az volt az egyik legjobb érzés, hogy nem rajtam volt a felelősség.

– Azt már korábban is mondta, hogy a rendezőé minden felelősség, holott a főszereplőkön is sok múlik.

– Volt azért felelősségtudatom, persze, de a rendező tudta, hogy mit tudok, hogy nincsenek eszközeim és hogy én is kockázatot vállalok. Arról biztosítottam, hogy igyekezni fogok mindent a legnagyobb figyelemmel és odaadással megcsinálni, de felelősséget nem tudtam vállalni, hiszen nem voltam még ilyen helyzetben.

– Milyen érzés volt saját magát látni a vásznon?

– Eleinte azt hittem, sosem fogom tudni visszanézni magam. A forgatáson nagyon ügyeltem rá, hogy egy pillanatra se lássam a monitorokat. Néhány hónapja egy apró utószinkron miatt láttam először magam. De Ildikó olyan arckifejezéssel küldött a mikrofon elé, hogy eszembe sem jutott, én leszek a képen, remek stratégia volt részéről, hogy először csupán halk horkolást kellett produkálnom. Szóval bár arra számítottam, de nem volt borzalmas élmény látni magam. Végül egy stábvetítésen láttam először a teljes filmet. Gondoltam, legfeljebb majd behunyom a szemem. Eljött velem a színésznő feleségem, izgultam, hogy netán azt mondja: ki ez a vállalhatatlan csávó, akivel együtt éltem eddig?

– Gondolom, nem így reagált…

– Azt mondta, ugyanolyan vagyok, mint szoktam, ez megnyugtatott. Utóbb tudtam meg, hogy a producerek kézzel-lábbal tiltakoztak a szerepeltetésem ellen. Aztán a vetítés után már nagyon örültek. Eszembe jutott a régi színházi mondás: premierig dicsérni, utána kirúgni. De akkor már készen volt a film, bármit mondhattak volna, úgyhogy elhittem, tényleg elégedettek velem. Berlinben pedig elképesztő élmény volt a hatalmas vásznon, majd’ kétezer nézővel együtt nézni a filmet, egy közel engedett jó barátként izgultam. És azóta is: szívem minden energiájával drukkolok a filmnek.

– Vállalna újabb filmszerepet?

– Gondolkozni is botorság lenne ezen.

– Milyen a vörös szőnyeg után most visszaülni az irodába?

– Nagyon örültem, hogy ott lehettünk a Berlinálén, hogy részese lehettem a világpremiernek, de nem bántam, hogy visszatérek a normál hétköznapokba. A forgatás közben is dolgoztam, mindig „képben voltam”. Közben színházban is tevékenykedem: március közepéig a Radnótiban és a Katona József Színházban is lesz egy-egy bemutató, amelyben közreműködöm.

– Egyáltalán hogy lett a dramaturg a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem után?

– Későn érő értelmiségi voltam. Egy hosszabb szovjetunióbeli út nyomán, ahol többek között szamizdatban olvastam Szolzsenyicin A Gulag-szigetvilág című könyvét, elkezdett érdekelni a közélet, majd a színház és az irodalom. 1974-ben a Közgáz újságjában készítettem interjút Czímer József dramaturggal, aki a számomra emblematikus Egy őrült naplóját fordította, és ő kérdezte, hogy nem lenne-e kedvem színházzal foglalkozni. Segítségével a Pécsi Nemzeti Színházba kerültem, az éppen megüresedő helyre dramaturggyakornoknak.

– Tudja valamire „használni” a most jött népszerűségét?

– Mindig a szerencse fia voltam, sikerült közel kerülnöm ahhoz, ami érdekelt. Ha ezzel a mulandó rivaldafénnyel tudnék hozni bármilyen pluszt – nézőt, olvasót – a magyar filmnek, a kortárs irodalomnak, az külön boldogság lenne.


+1 kérdés
– Mi a véleménye a könyvszakmában most zajló viharokról?
– Nem kell farkast kiabálni. A könyvszakma normálisan működik, Isten ments, hogy az állam betegye a böszme, ronda mancsát, az csak az egész társadalmunkat amúgy is átható vazallusi elemeket erősítené. A mostani helyzet problémás mozzanatait évek óta mindenki láthatta. Három éve a szakma felmérte, hogy mit kockáztat, s úgy kalkulált, nem dönti be az Alexandrát, inkább megpróbálja kiszedni a status quóból, amit lehet. Hát eddig lehetett. Most majd elkönyvelik a veszteséget, korrigálják az üzleti stratégiákat, néhány piaci szereplő lehet, hogy tönkremegy, tisztább lesz a helyzet, s jöhetnek az új versenyzők, az új sikeresek.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!