Amíg gyerekek tízezrei éheznek, amíg telente emberek fagynak meg, amíg falvak százaiban nincs használható tömegközlekedés, addig Ladányi János szociológus szerint nem lehet csupán pénzzel kezelni a magyar mélyszegénységet. A gettókban a pluszpénz jórészt az önsorsrontást szolgálná és az uzsorásokat gazdagítaná. Ezért a feltétel nélkül járó alapjövedelem gondolatának kiterjesztésére lenne szükség.
– Nagy feltűnést keltett nemrégiben egy szociálpolitikusokból és közgazdászokból álló szakértői csoport javaslata a magyarországi szegénység megoldására: a mindenkinek alanyi jogon járó feltétel nélküli alapjövedelem.
– Nem hiszek abban, hogy az ilyen súlyos társadalmi problémákat ripszropsz meg lehet oldani. Annyit azonban mindenképpen el kell mondani, hogy talán ez tekinthető az utóbbi idők legjelentősebb javaslatának a mélyszegénység kezelésére. Nem véletlenül indult mozgalom Európa több országában is az alanyi jogon járó alapjövedelem bevezetésére. Ezeket a javaslatokat a válság által felerősített társadalmi egyenlőtlenségek és a szegénység terjedése ösztönözte. De a jó szándék ellenére sem hiszek abban, hogy ma nálunk az ilyen reformok sikerrel járhatnak. A feltétel nélkül járó alapjövedelem gondolatának elfogadásához olyan gyökeres szemléletbeli fordulatra lenne szükség, amihez képest még a megvalósítás – igen számottevő – pénzügyi problémái is eltörpülnek. Szerencsésebb országokban a reformok mögött kialakul egy szakmai-politikai koalíció, az elképzelések pedig az ilyen koalícióképzés érdekében is rugalmasan változnak. Erre ma nálunk kisebb esély van, mint a rendszerváltás óta valaha volt.
– Akkor ne csináljunk semmit?
– Dehogy! Például rá kell mutatni arra, hogy időnként népszerűtlen dolgokat is fel kell vállalni, olyanokat, amelyek inkább visznek, mint hoznak szavazatokat. A feltétel nélküli alapjövedelemről világosan ki kell mondani: a megvalósításra csak akkor van esély, ha a jelentős politikai és társadalmi erők összefognak. Nagyon fontos továbbá, hogy az ilyen népszerűtlen, mégis megkerülhetetlen problémák kikerüljenek a választási küzdelmekből.
– Hát, erre tényleg kevés az esély…
– De ettől még igaz az, hogy ma éppen a mély politikai megosztottság lehetetleníti el a hajléktalanság vagy a szegénység hatékony kezelését. És akkor az úgynevezett cigányproblémáról még nem is beszéltem.
– Illúziókat kerget a jelenlegi kormányzat, amikor a munkaalapú társadalmat erőlteti?
– A tömeges munkanélküliség nem átmeneti jelenség, nem olyan, amit átmeneti közmunkaprogramokkal lehetne kezelni. A gazdasági fejlődés olyan szakaszában élünk, amikor a fejlett országokban tartósan jóval kevesebb a munkahely, mint a munkavállaló. A gyáripar zöme átvonult a harmadik világba, ahol olcsó a munkaerő, nincsenek erős szakszervezetek, s nem nagyon kell törődni a környezetvédelmi előírásokkal sem.
– Nem érhette meglepetésként a hazai politikai elitet ez a folyamat, mások mellett az ön Szelényi Ivánnal közösen végzett kutatásai is felhívták erre a figyelmet már az ezredforduló előtt.
– Tragikus a politikai elit vaksága. Nem lehet elégszer ismételni, hogy a rendszerváltás idején elveszett nálunk mintegy másfél millió munkahely, s ma sincs számottevően több munkalehetőség, mint az 1993-as gazdasági mélypont idején volt. Az Orbán-kormány által hangoztatott 1 millió új munkahelyből is alig lett valami. Csak a statisztikát lehet kozmetikázni a közmunkával és a részmunkaidős foglalkoztatással, meg a több százezer külföldön dolgozó magyar vendégmunkás beszámításával. A közmunka program a társadalom legrosszabb beidegződéseit erősíti fel. Amit talán az „aki nem dolgozik, az ne is egyék” mondás fejez ki a legbrutálisabban. Nem vesszük észre, hogy miközben a túlméretezett közmunkaprogramok legalább olyan kevéssé hatékonyak, mint amilyen a szocializmus teljes foglalkoztatása volt, nem vezetnek vissza a „munka világába” sem. A gyárkapun belüli munkanélküliség ugyanis annak idején úgy-ahogy integrálta a szegényeket, most ellenben egy párhuzamos rendszer épül a munka világa mellett, amely gyakorlatilag kivezeti az embereket a társadalomból.
– Akkor, talán jobb híján, de mégiscsak visszajutunk a jövedelmi minimum szükségességéhez…
– Nem lehet csupán pénzzel kezelni a szegénység problémáját addig, amíg telente emberek fagynak meg, amíg falvak százaiban nincs használható tömegközlekedés, amíg ebben az országban alig vannak szociális lakások. Meg kell fogalmazni a jövedelmeknek és szolgáltatásoknak egy olyan minimumát, amibe a táplálkozási, a lakhatási, a tömegközlekedési, az egészségügyi, az iskolai és a bolti alapellátás minimuma is biztosan beletartozik. Ezek hiányában csak gettókról beszélhetünk, ahol a pluszpénz nagymértékben az önsorsrontást szolgálja és az uzsorásokat gazdagítja. Működésképtelen rendszerekbe értelmetlen újabb pénzt önteni. És ne gondoljuk, hogy a rendőrség és a polgárőrség fenntartása, az értelmetlen közmunka vagy a börtönök építése sokkal kevesebbe kerül, mint az iskolák, szociális lakások és egészségügyi központok létesítése. Ráadásul, mondjuk, a tömegközlekedés javításának és a lakhatási vagy az iskoláztatási támogatásoknak jóval nagyobb lenne a politikai, társadalmi elfogadottsága, mint az eszement pénzosztogatási kampányoknak.
– Nemrégiben a Tiszazugban jártam, ahol arra panaszkodtak az ott lakók, hogy tavaly nyáron megszüntették az alföldi kistérséget Dunaújvárossal összekötő buszjáratot, mondván azon csupán 10-12 utas ment egészen a végállomásig. Ez tényleg kevés, csakhogy ők voltak a Dunaújvárosi Főiskola diákjai, akik pár év múlva döntően befolyásolhatnák Tiszazug sorsát. Itt egyszerre veszítettek a települések közlekedési kapcsolatot és iskoláztatási lehetőséget.
– Értem én a közgazdászok szempontjait. De jobban belegondolva, miközben könnyű felmérni az iskolakörzetesítések, postabezárások, iskolamegszüntetések és a helyi hivatalok felszámolásának iszonyatos társadalmi árát, ami előbb-utóbb rettenetesen sok pénzbe kerül, alig érzékelhetőek a megtakarítások. Mutassa meg nekem valaki az 1970-es és a 2005 körüli körzetesítések nyomán keletkezett megtakarításokat! Gyakran azért vonnak el pénzt a haldokló településektől, hogy azt a központosított apparátusok kiépítésére, meg értelmetlen presztízsberuházásokra, a főtér műkövezésére, szörnyűséges szökőkutakra költsék, hogy a stadionokról már ne is beszéljünk. A legszegényebb kistelepülések, gettósodó térségek felzárkózását segítő ésszerű kormányzati programok kidolgozása közben rendre elmarad. És nem feltétlen a válság miatt, mert amikor gazdasági konjunktúra van, a növekedési lázban akkor sem jut központi figyelem a perifériának.
– Ön miért nem száll be a szociális programgyártásba?
– Egy szociológus ne írja, hanem elemezze az ilyen programokat. Ez alól eddig csak egyszer tettem kivételt.
– A Cserehát program esetében.
– Ez a kísérlet az ország talán legelmaradottabb és legreménytelenebb helyzetű térségében azt célozta volna meg, hogy idővel minél több ember boldoguljon szociális segély nélkül. Ott és akkor a munkaalkalmak teremtését és az alapellátásokat tekintettük alapvető társadalmi minimumnak. Például azért, mert ha van egy csomó gyerek, de még az alsó tagozatos oktatás sem biztosított helyben, akkor nem beszélhetünk faluról csak gettóról, ahol a társadalomba integrálhatatlan gyerekek nőnek fel. Világos, hogy ezen a több pénz önmagában nem segít. Már csak azért sem, mert megfelelő helyi vegyesbolt hiányában a házalók martalékává válik a gettó, ahová a legdrágább pesti boltokénál is magasabb áron szállítanak kenyeret, csirkehúst vagy cigarettát.
– Milyen volt a csereháti program társadalmi elfogadottsága?
– Odáig el sem juthatott a program, hogy a társadalmi elfogadását tesztelhessük. A megyei, kistérségi elitek ugyanis azonnal nagykoalícióba tömörültek, s ahol lehetett, hátráltatták a felzárkóztatást.
– Miért?
– Mert abban érdekeltek, hogy a támogatásokat, pályázati pénzeket maguk költsék el, valamilyen látványos, de teljesen értelmetlen helyi beruházásra, meg persze a pártok klientúrájának támogatására. A gettó településeknek máig sem jut sokkal több az uniós támogatásokból, mint a faluszéli tábla: „Európai falu – Leader közösség”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
