A Földnél alig nagyobb kőzetbolygót fedeztek fel a csillagászok a hozzánk legközelebbi csillag, a Proxima Centauri közelében. A bolygó az úgynevezett lakhatósági zónában tartózkodik, de kár volna örömtüzeket gyújtani, hiszen olyan messze van ide, 4,3 fényévre, hogyha a ma ismert technológia segítségével akarnánk eljutni oda, 17 ezer év múlva oda is érnénk. Igaz, ha tudnánk teret hajlítani, mint ahogyan még nem, akkor is hónapokig utazhatnánk.
Különös, hogy milyen nagy érdeklődéssel figyeli az emberiség azokat a híreket, amelyek a világmindenségben található, feltételezett lakható bolygókról szólnak. Különösen annak tükrében különös ez, amilyen mértékben az ember pusztítja azt a bolygót, amelyen amúgy él – arról nem is szólva, hogy lehet, élni máshol sem tudnánk, és nem azért, mert az új planéta lakhatatlan.
Mert itt van mindjárt az unalom kérdése. A tudósok manapság éppen arra próbálnak választ adni, milyen nehézségekkel kell számolnunk akkor, ha nem a Földön élnénk. A Hold közel van, 380 ezer kilométer csak, de – azon túl, hogy kicsi, légköre sincs, se vize, a gravitáció a földinek az egyhatoda – 122 Celsius-fok a felszíni hőmérséklete, ha süti a Nap, és mínusz 233 akkor, ha nem. De az ember nem is oda készül mostanság, hanem a Marsra. Ott viszont nem az élőhely kialakítására, az életkörülmények fenntartására tett kihívások jelentik az egyik legnagyobb veszélyt, hanem mindaz, ami az elvégzett munkán mutat túl. Mert mit csináljunk utána? Ez volt az egyik legnagyobb tanulsága annak az amerikai kísérletnek, amely éppen a napokban ért véget.
Hat embert (négy amerikait – építész, geológus, pilóta, újságíró –; egy német fizikust és egy francia asztrobiológust) zártak össze egyetlen kupolába a Hawaii-szigeteken: az egy éven át tartó kísérletet mindenki jól viselte. Eltekintve azoktól a dolgoktól, amelyeket megvontak maguktól. Ilyen a magánélet, az intimitás hiánya vagy éppen a megszokásból fakadó unalom. Merthogy a Marson vagy az odavezető úton meglehetősen szűkösek a szórakozási és kikapcsolódási lehetőségek. Nem lehet csak úgy kiugrani a szabadba, sétálni a folyóparton, merthogy nemhogy folyó nincs, de légkör se nagyon, és egy idő után feszültséget okozhat az is, ha mindig ugyanazok az arcok jönnek szembe velünk – ha akarjuk, ha nem.
A belátható időn, tíz-tizenöt éven belül útnak induló Mars-expedíciót megelőző kísérletek azonban nagyon is sokat segíthetnek abban, hogy megtapasztalhassuk, képesek vagyunk-e egyáltalán az összezártságra, a váratlan feladatok megoldására, az önálló, külső segítség nélküli munkára.
Ilyen lenne a marsi élet
Ahhoz, hogy tudjuk, milyen lenne a marsi élet, nem feltétlenül kell ott lennünk. A feladat, a kihívás nem ismeretlen az ember előtt. Egykor a felfedezők is úgy vágtak neki az ismeretlennek, hogy össze kellett állítaniuk a listát: mit és hogyan visznek magukkal. A hátország megteremtése, a visszavonulás lehetősége azonban fontos szerepet játszott már az elindulás pillanatában.
Stephen L. Petranek Életünk a Marson címmel írt könyvecskéjében arra a következtetésre jutott, hogy a Mars azért mégis más léptéket mutat, mint az Északi-sark vagy Amerika felfedezése. Az űrben ugyanis nincsenek élelmiszerforrások. S mivel a nyolc hónapig tartó odaúton is táplálkozni kell, ezért egyetlen hajó sem érkezhet meg üres raktárral. Ha ugyanis vissza kellene fordulni bármiért is, a hajó optimális esetben is másfél év múlva térne vissza. Addig pedig…
Vagyis: ha és amennyiben eljut az ember a Marsra – nem elegendő eljutnia oda, le is kell szállni a felszínére, és nem csak egyszer, többször is: ehhez hat perc alatt 19 ezer km/óra sebességről 19 km/óra sebességre kell lassulni –, az első dolga lenne kutat ásni. Képletesen szólva sem nevetnénk azon a találós kérdésen, hogy mit csinál az ember a Marson. Hiszen csakis egyetlen dolgot tehet: űrkutatás.
Víz nélkül az emberi szervezet elpusztul. Ezért is figyelik a csillagászok nagy előszeretettel azokat a bolygókat, ahol víz van. A vörös bolygón négymillió köbkilométernél is több víz lehet, de fagyott formában.
A második fontos dolog: biztosítani kell a folyamatos oxigénellátást. Oxigén ugyanis ott nincs. Légkör se nagyon, az is poros. A földi légkör sűrűségének egy százaléka csupán. S bár igaz, annak 95 százaléka széndioxid, de a szén-dioxid 70 százalékban mégiscsak oxigén. Vagyis némi átalakítással kinyerhető belőle az oxigén.
A tudósok azzal a lehetőséggel is számolnak, hogy különböző szén-dioxidot zabáló és oxigént termelő növénnyel idővel saját, „lélegezhető légkört” is ki lehetne alakítani a Marson – de a folyamat olyan lassú, hogy lehet, addigra már a Proxima Centauri csillaga melletti bolygót is régen lelakta az ember, ha lesz még emberiség egyáltalán.
Viszont az is igaz, és Petranek szép párhuzamot is mutat a marsi kolonizáció és az emberi természet között, hogy ha egy bolygóról kiderül, lakható, az ember megindul: 1620-ban a Mayflower 102 embert vitt fedélzetén az Újvilágba; 1622-ben Virginia lakossága elérte az 1400-at; 1630-ban megalapították Bostont; 1640-ben pedig harmincezer ember szállt partra Észak-Amerika keleti kikötőiben. A Mars ígérete pedig éppen attól erős, amitől Amerika is vonzó volt: olyanná alakíthatja az ember, amilyenné képes. Vagyis, benne van a lehetőség. Arról nem is szólva, hogy igaza van Rudolf Schmidt osztrák űrkutatónak, aki pontosan megfogalmazta a lényeget: „az az ember, aki először a Marsra repül, már megszületett”.
Marsi típus
A megváltozott életkörülmények között változik az emberi szervezet is, idővel létrejöhet egy másik típusú ember is, a marsi. Ha és amennyiben képes lenne az ember szaporodni. Mivel még senki nem tudja, ez mivel jár, elképzelések azért vannak: az eltérő gravitáció miatt változik a csontváz szerkezete, a magasság; a fényerő miatt a szem szerkezetének felépítése; a sugárzás ellen védekezve a bőr szerkezete, vastagabb is lenne, a hideg miatt szőrösebb; hatással lenne a keringési rendszerekre, a nyirokszervek működésére; a tápcsatorna szerkezetére; a légzésre.
A NASA képzeletbeli utazási hirdetései ingyenesen letölthetők: goo.gl/8dHkwu
Tudta?
Ha a Marsról üzenni akar valaki, és a bolygó éppen nincsen Földközelben, átlag tizenöt percig tart, mire ideér egy helló.
A Mars One expedíció tervei szerint 2022-ben teherszállítók indulnának a Marsra, két év múlva pedig kétévente négy-négy ember.
Földközelben is 80 millió kilométerre van tőlünk a Mars. Ez csak huszonhat hónaponként van így. A technológia fejlődésével a tudósok úgy tartják, hogy akár hetekre is csökkenthető volna az odaút, szemben a nyolc hónapos vánszorgástól.
Nem lesz dínom-dánom
Elon Musk amerikai üzletember, a világűr meghódítására szervezett civil kutatások és fejlesztések támogatója szerint a Marson a legnagyobb kihívást az anyagi javak, az élelmiszer folyamatos előállítása jelenti majd. Üveg- és tenyészházakat kell építeni, ki kell használni a barlangokat – mindezt olyan környezetben, ahol hiányoznak a Földet körbeölelő légköri védőzónák, laza „légkör”, nem mindenhol van ózonréteg, amely véd a káros és kozmikus sugárzástól, s ha van is (déli rész), háromszázszor „hígabb”, mint a földi. Ám ha kivesszük a képletből a kozmikus sugárzás veszélyét (amely azért alapjaiban nehezíti meg a lakókörnyezet kialakítását, a ruházkodást), a napfény ereje már korántsem olyan erős, mint a Földön. A csúcsra járatott marsi napfény ereje a földi szürkületi fény erejével vethető össze. A felszín minimum hőmérséklete mínusz 140 Celsius-fok, a maximum pedig mindössze 20 fok. Ennyiből nem sok kalória nyerhető a növénytermesztéshez.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!