Megfelelni a büfésnek is - Előjáték büfében kabátra és vizes kávéra

ELSŐ FELVONÁS,
avagy Amikor én még kislány
voltam
– Kollégák tanácsolták, hogy ha Oszvald Marikával készítek interjút, készüljek fel a legrosszabbra. Ha rossz kedve van, nehéz alany.

– Miért lenne rossz kedvem?

– Nem szokott lenni?

– Nem vagyok rosszkedvű fajta. Szerencsére optimista természetem van.

– Mindig az volt? Akkor is, amikor 150 centisen úgy döntött, hogy a színpadot választja?

– Gyerekkoromban kicsit frusztrált, hogy – jaj, istenem! – miért vagyok ilyen, de nem volt bennem gátlás. Apukám nagyon okos ember volt, azt mondta: ne idegesítsd magad, ettől vagy különleges.

– De az igazi nagy szerepekről le kellett mondania, egy 150 centis nőből sosem lesz primadonna…

– Engem ez nem izgatott. Sőt! Bár egyszer biztos voltam benne, hogy végem van: a kétméteres Csere Lacival raktak össze a Cirkuszhercegnőben. Én egy bohóckislánynak gömbölyödtem be a színpadra, ő meg ott tornyosult. Azt hittem, a rendező ki akar szúrni velem. De nem. Nagy sikerünk volt. Amúgy játszottam én naiva primadonna szerepeket is. Kislány szerep, énekelni lehetett benne, az a lényeg.

– Mióta tudta, hogy operetténekes lesz?

– Nem is tudom. Sose akartam más lenni. Az operett megtestesít mindent, amit szeretek: ének, tánc, színjátszás. Az operát is szerettem. Apukám, aki ünnepelt bonviván volt (Oszvald Gyula 1960 és 1984 között az Operettszínház művésze – a szerk.), húsz operafőszerepet énekelt, de mivel az Operettben játszott, mi is állandóan itt lógtunk.

– Ki az a mi?

– Az egész középiskolai osztályom.

– Nem mondja, hogy a hatvanas években az Operettbe jártak, és nem Illés-koncertre?

– Jártunk mi mindenhova. Illésre, Omegára. De a beatzene nekem túlságosan egysíkú volt. Se tánc, se színészet. A Széchenyi Közgazdasági Technikumba jártunk, ahol minden harmadik héten volt valami bál. Állandóan felléptünk. Ott nyomtam a Vérpiros rózsát, vagy mit, már nem emlékszem, de az azért nem volt az igazi.

– És – már bocsánat a kérdésért, de – az operett nem volt ciki egy tizenhat éves lánynak 1968-ban, amikor a Táncdalfesztiválon azt énekelték, hogy Amikor én még kissrác voltam, meg hogy Sose fájjon a fejed?

– Az operett nem volt ciki. Ez kamu. Ez sznobság. Minket például operettosztálynak hívtak, mert hol az osztály egyik felét loptam be a színházba, hol a másik felét. Imádtuk, és nem volt ciki. És ma sem az. Most is jönnek a fiatalok. A műfaj ma is revelációval hat a fiatalokra. Megnyugvást ad nekik. Hogy nemcsak ez a sárba ragadt, szörnyűséges világ van, hanem egy szép illúzió. Hogy lehetne ilyen is. Az operett azt mutatja meg, amire az emberek vágynak. Amilyen lehetne. Hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig bűnhődik. És nem fordítva.

 

MÁSODIK FELVONÁS,
avagy Julia Roberts és az operett
– Újfent elnézést, hogy kukacoskodom, de ha csak erre vágynának, nem lennének telt házas drámák és tragédiák.

– Nem azt mondom, hogy arra nincs szükség, dehogy nincs! De az emberek igenis szeretik a meséket, még akkor is, ha felnőttek. Az operett egy mese. Vannak ezek az amerikai filmek, amikben a Julia Roberts játszik, mondjuk. Romantika, szerelem. Ha ott énekelnének, az tiszta operett lenne.

– Látta a Mohácsi testvérek Csárdáskirálynőjét? – Persze, hogy láttam.

– És tetszett?

– Nagyon! De az nem igazi operett. Az operett idézőjelben. Egy színdarab, amiben eléneklik a Kálmán-slágereket. Nem volt rossz próbálkozás, de ahhoz, hogy az ilyesmit is operettnek fogadják el az emberek, nagyon jónak kell lenni, különben csak lila köd lesz belőle. Ez egy klasszikus műfaj. Lehet vele játszani, de igazából megújítani nem kell. Meg lehetne csinálni, de mi értelme van? Ez így örökérvényű.

– Vagyis, ha Honthy Hanna ma lesétálna a lépcsőn és elénekelné, hogy Hajmási Péter, ma is őrült siker lenne? Imádnák a fiatalok?

– Honthy ma talán már kicsit modoros lenne. Na jó, mindig az volt, de annak idején őt így imádták. A korosztályának így volt tökéletes. Ma attól sikeres az operett, hogy fiatalok játsszák. A saját genetikájukat teszik bele. Tíz év múlva már én is modoros leszek, de ez már egy más világ lesz.

– Idén megkapta a legmagasabb elismerést, amit színész kaphat, a Kossuth-díjat. Valahol azt mondta: meglepte. Tényleg?

– Hát… Operettszínészek ritkán kapják meg, de azt azért nem mondom, hogy nem számítottam rá. Tíz éve már felterjesztettek.

– Akkor miért most?

– Fogalmam sincs, mert akkor voltam a csúcson. Talán most jött el az én időm, mert akik előttem voltak, már mind megkapták… De azért nagyon jólesett.

– Számítanak a díjak?

– Hogy a fenébe ne számítanának! Hát nem jó, amikor megsimogatják az ember fejét? Engem igenis érdekel, ki mit mond rólam. Sikerélményre mindenkinek szüksége van, annak is, aki letagadja. Szeretné az ember, ha szeretnék.

– Még ennyi színpadon töltött év után is ekkora a megfelelési vágy? Kinek akar megfelelni?

– Mindenkinek. A nézőnek, a rendezőnek, a koreográfusnak. Még a büfésnek is.

– A kritikusoknak is?

– Naná, hát ő is csak néző, nem?

– Csak azért kérdezem, mert nyolcvan-egynéhány zenés szerep után most Csehov Sirályában játszik, és a kritikusok nem hordozzák a tenyerükön.

– Ja, hát tényleg nem. De lehet, hogy igazuk van. Nekem van önkritikám. Valószínű, hogy nem vagyok egy Duse Eleonóra, de azt nem érzem, hogy lebőgtem volna. A feladatot megoldottam. Egyébként, ha egy kritikus rosszat ír rólam, és igaza van, akkor semmi bajom nincs vele.

– Szoktak rosszat írni Oszvald Marikáról, amikor operettet játszik? Nem hiszem.

– Nem sokszor, de olyat például már kaptam, harminc évvel ezelőtt, hogy kezdek modoros lenni. Nem bántott, mert ez így van. Van, aki egész életében az, és ha én csak most kezdek, akkor már nyertem. Azt is írták, hogy a hangom már nem a régi. Tényleg nem: egy oktávot mélyült. Régen az volt a baj, hogy csipogok, most meg, hogy mélyült. Ez van.

 

HARMADIK FELVONÁS,
avagy Egy kabátujj is lehet sikertörténet
– Az operettirodalom szinte összes szubrettjét eljátszotta. Szerepelt egy tucat filmben, tévésorozatban. Most egy Csehov-darabban. Van még valami, amit nagyon szeretne eljátszani?

– Nincs szerepálmom. Azt játszom, amit a rendező belém lát. Itt, a színháznál nagyon rendesek velem, tudják, mit bírok. Engem az se bánt, ha csak egy nyúlfarknyi szerepem van a harmadik felvonásban, a lényeg, hogy játszhassak, amíg tudok.

– Látszólag elpusztíthatatlan: 63 évesen is szaltózik a színpadon, esik-kel, talán nincs olyan falunap, ahol ne lépett volna még fel. Mi hajtja, meddig szeretné csinálni? Amíg megy a szaltó?

– Amíg meg nem unom vagy amíg szükség lesz rám. Engem az hajt, hogy holnap megint bizonyítani kell. Összetöröm a térdemet, lehorzsolom a bőrömet, fájnak az ízületeim, de akkor is csinálom, mert hasznos szeretnék lenni. Én nem tudok nemet mondani: ha hívnak, megyek. Ez az életem. Még azokat a dalaimat se unom még, amiket már negyven éve énekelek. Minden alkalmat imádok. Amikor énekelek, az mindig olyan, mintha akkor születne meg bennem a dal.

– És ha már nem hívják majd? Akkor összeomlik?

– Én? Dehogy! Mondtam már: örök optimista vagyok. Ha nem hívnak, akkor legalább lesz időm a kertemre. És végre megvarrhatom a kabátom ujját.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!