Mennyit ér egy 12 éves a piacon?

„Két kiskorú lányt is futtatott az üllői madám, az intézetis
fiatalok szállásért feküdtek le több férfival. Egyikük csak
13 éves, de már régóta prostituált.”
(Origo, 2015. június 16.)

 

Tamás a ’90-es évek végén a nyugati határszélen dolgozott egy nevelőintézetben. Nagydarab, izmos férfi, a kolléganők nemegyszer fordultak hozzá segítségért, ha kellett egy kis „meggyőző erő”. Pedig Tamás szelíd ember, a békességet mindennél többre becsüli.

Az intézetben lakó Mari feltűnően csinos lány volt, alig 14 éves. Egy darabig minden rendben volt vele, ám egyre többet késett a kimenőkről, és minden este hullafáradt volt. Kérdezték, mi a baja, azt mondta, semmi. Aztán egyszer új ruhában jött vissza, kezében egy fél doboz arany Marlboro és 13 schilling – „Tamás bácsi, ez sok pénz?”.

„Szinte mindig így kezdődött – meséli Tamás, akivel egy újlipótvárosi kávézóban találkozunk. Kéri, hogy róla semmi olyasmit ne írjak le, amivel „lebuktathatnánk”. (Cikkünk kedvéért így lett belőle Tamás.) Évek óta foglalkozik eltűnt gyerekek felkutatásával és hazahozásával. Nem egyet közülük prostituáltnak adnak el. „A ’90-es évek közepén arra mifelénk főleg az Ausztriában élő törökök foglalkoztak ilyesmivel. Mondhatni üzleti rést láttak az intézetis magyar lányok elcsábításában. Túl nagy befektetést nem igényelt: odagurultak a kiszemelt lány mellé egy kabrióval, és felajánlották, hogy elviszik egy körre. Aztán jött egy fagylalt és konyak egy olyan szálloda bárjában, ahová különben életükben be nem jutnának.”

Néhány lány sokszor napok múlva került elő. Egy ízben egyikük kibökte, hogy a többiek egy panzióban vannak, valahol a határ túloldalán. „A főnököm nem akart nagy felhajtást, megkérdezte, hazahoznám-e őket? Beültünk egy autóba, kimentünk, fogtam a lányokat és hazajöttünk. Így kezdődött.”

Tamás azóta több mint kétszáz gyereket hozott haza. Volt, hogy a bécsi Südbanhof környéki stricik egymilliós vérdíjat tűztek ki a fejére, mert hetente hurcolta vissza a szökött lányokat. Olyan is volt, hogy a magyar mellé beugrott a kocsiba egy vietnami és egy thaiföldi lány, és könyörögtek, hogy hozza el őket is. De a leggyakoribb mégis az, amikor egy vidéki magyar kisváros rendőrségéről hívják, hogy elkapták a szökött lányt, lehet érte jönni. Rutinfeladatnak tűnik, de nem az. „A lány egy alföldi város rendőrőrsén dekkol. Mikor odaérek, már ott áll egy fekete terepjáró, benne három menedzser típusú ürge. Mindannyian tudjuk, hogy azon a három másodpercen múlik minden, amíg kijövünk és beülünk az én kocsimba. A rendőrök is úgy engednek ki ilyenkor, hogy sok sikert, haver!”

Tamás már nem csak nevelőként dolgozik, nagyon elfoglalt, de ha hívják, nem tud nemet mondani. „Van, hogy azt mondom magamnak: nem csinálom tovább. Annyi szörnyűséget és nyomorult életet lát az ember, ebbe azért bele lehet fáradni. De amikor leül veled szemben két anyuka, akik a Facebookon találtak egymásra, mert mind a kettőnek egy napon tűnt el a lánya, és könyörögnek, hogy hozd vissza a gyerekeket, akkor nem tudsz nemet mondani.”

Nem megy iskolába

Általában úgy kezdődik, hogy a gyerek nem megy be az iskolába. A pedagógus ilyenkor vár néhány órát, jó esetben délben jelenti a rendőrségen. Az eltűnt gyerekeket hivatalosan egy nappal a bejelentés után kezdik el keresni. Pedig az első 24 óra a legkritikusabb. Ilyenkor általában még a közelben meg lehetne találni őket. Bujkálnak vagy bújtatják, „pihentetik” őket. Ha pénteken tűnik el a gyerek, valószínűleg csak hétfőn kezdik el keresni. „Ha pedig egy lány már harmadszor lép meg egy hónap alatt, valószínűleg napokig nem jelentik a rendőrségnek. Úgyis meglesz majd… Amikor meg rájönnek, hogy nem, akkorra már bottal üthetik a nyomát” – mondja Tamás.

A Szexmunkások Érdekvédelmi Egyesületének irodájában ülünk. Földi Ágnes elnök asszony elmagyarázza a különbséget a prostituált és a szexmunkás között. A szexmunkás önként dolgozik, a prostituáltat kényszerítik. Ők elsősorban a szexmunkásokat képviselik, de természetesen segítenek minden hozzájuk forduló lánynak. Kérdezem, hány fiatalkorú lány kér tőlük segítséget? „Nemigen találkozunk az utcán fiatalkorúakkal. Vagy ha igen, akkor azt mondják, nagykorúsítva vannak. Ha kiderül, vagy rájövünk, akkor megpróbáljuk őket lebeszélni. Ez a munka nem való gyerekeknek.” De persze ő is pontosan tisztában van azzal, hogy a lányok között sok a fiatal. „Sok közöttük az állami gondozott. Bent vannak évekig. Aztán amikor kiteszik őket egy hátizsákkal, néhány százezer forinttal, ami nagyon nagy pénznek számít, fogalmuk sincs, mihez kezdjenek. A nagy büdös semmi van körülöttük. Vesznek néhány jó ruhát, egy mobilt, és egy hét múlva már nincs mit enniük. Mindenüket odaadnák egy ebédért vagy egy jó szóért. A striciknek könnyű dolguk van.”

De nem kell állami gondozottnak lenni, elég, ha a lány egyedül van, életében először a nagyvárosban. Maja a harmincas évei közepén járó nő. Nem különösebben feltűnő jelenség: zömök, barna bőrű, fekete hajú. Földi Ágnes hozta össze a találkozónkat. Kéri, hogy ne írjuk le a valódi nevét, egyáltalán nem büszke arra, amit tett. Pedig a története teljesen hétköznapi. Egy kelet-magyarországi falu szegénysorán éltek, de apukájának volt tisztességes munkája. Amikor meghalt, édesanyja újra férjhez ment, de az új férfi ivott, verte őket. Nem volt maradása. Felköltözött a testvéreihez a fővárosba. A VIII. kerületben béreltek lakást, pénze nem volt, a többiek hívták, próbálja meg az utcát. Alig volt tizenhét. „Még sosem voltam előtte férfival, úgy képzelje el! Az első este vesztettem el a szüzességemet. Mondtam a pasasnak, hogy ez van, de ő mindenképpen akarta. Szerencsére rendes tag volt, nem bunkóba’ csinálta, hanem rendesen, szobára vitt. Egyébként nem én voltam a legfiatalabb a soron. Voltak tizenhat évesek is, de persze nem büszkélkedtek a korukkal. A kuncsaftnak mindannyian tizennyolc voltunk.” Maja hónapokig dolgozott a Mátyás téren, amikor bevitték. 150 ezer forint bírságot fizettettek vele, és kapott másfél évet. „Anyám akkor tudta meg, miből élek. A beszélőn találkoztam vele utoljára. Elvitte a szíve. Lehet, hogy a szégyent nem viselte el.”

 

„A rendőrség adatai szerint hazánkban évente öt-hatezer
kiskorú tűnik el, hatvan-hetven százalékuk nevelőotthonokból
kel útra; többségük lány… A nemzetközi kutatások szerint
a prostitúcióba való bekerülés átlagos életkora 14 év.”
(Index, 2011. szeptember 3.)

 

Öt éve abbahagyta, most alkalmi munkákból él és időnként önkénteskedik az egyesületben. Az erőszak – mondja – mindennapos, hozzátartozik ehhez az élethez. A lányok teljesen ki vannak szolgáltatva: a kuncsaftnak, a stricinek, a rendőrnek. De szerinte a legnagyobb felelősség mégis a lányé. „Ha vagy olyan hülye, hogy egy embernek keresel és nem magadnak, akkor elfogadod, hogy az olyan, amilyen. De azt nem fogadhatod el, hogy üssön-verjen. Igenis van más választásod. Elmehetsz a rendőrségre vagy idejöhetsz Ági néniékhez.”

Maja azon kevesek közé tartozik, akiknek sikerült – ha nem is új életet kezdeni, de legalábbis – kiszállni az üzletből. Beszélgetésünk előtt éppen állásinterjún volt: vagontakarítónak jelentkezett a Keleti pályaudvarra.

Pénz helyett gyereket

Korábban is volt, de a 2000-es évek eleje óta már egyáltalán nem ritka, hogy egy lányt éppen az édesapja vagy a rokonok kényszerítenek prostitúcióra. Jön az uzsorás, a család nem tud fizetni, már viszik is a gyereket. Ezek a lányok aztán a legsötétebb helyeken kötnek ki. Egy fővárosi hosteleket üzemeltető férfi meséli, hogy a fiatal lányokat évek óta zsarolásra használják. Főleg részeg brit turistákat szemelnek ki, felmennek velük szobára, majd az akció egy pontján megjelenik a strici, aki egy memóriakártyát lobogtatva elmagyarázza, hogy az illető éppen egy fiatalkorú lánnyal folytatott tiltott kapcsolatot. Ez öt év börtön, hacsak nem adja ide most azonnal az összes pénzét, ami nála van. Meg ami a hitelkártyáján. „Az angol fizet, naná, majd nem, és soha nem megy a rendőrségre. Hülye lenne bevallani, hogy lefeküdt egy fiatalkorúval, és még fizetett is neki.”

Annak, hogy Magyarországon elenyészően kevés gyermekprostitúciós üggyel találkozhatunk a bíróságokon, elsősorban az az oka, hogy az esetek túlnyomó többségében nincs se áldozat, így tettes se. A prostitúcióra kényszerített gyerekek félnek vagy „szerelmesek”.

 

„A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint egy
gyermekkorú lányt édesapja 2010 nyarán eladott egy
ráckevei férfinak. Onnan a kislány hazaszökött apjához,
az apa aztán eladta lányát a 47 éves F. Andrásnak, aki a
gyereket prostituáltként dolgoztatta. A férfi a kislánytól
a pénzt rendszeresen elvette, bántalmazta őt és drogot
adott neki. A lány később egy szintén prostituáltakat
futtató férfi segítségével újra megszökött, de továbbra
is prostitúcióra kényszerítették és többször megverték.”
(Police.hu, 2014. október 12.)

 

„Az emberek, akik ismernek, sokszor azt hiszik, ez is olyan, mint amikor a Boko Haram elrabol kétszáz iskoláslányt, én meg a géppisztolyos szuperhős vagyok, aki hazahozom őket – mondja Tamás. – A helyzet sokkal bonyolultabb. Mert néha tényleg te vagy a megmentő, de sokszor a legveszélyesebbek nem is a stricik, hanem a bedrogozott kislányok, akik a kocsiban egy óvatlan pillanatban belemélyesztik a műkörmüket a nyakadba. Sose tudhatod, kinek mi az útja.”

Egy gyermekprostitúcióval foglalkozó konferencián az egyik befogadó otthon vezetője mesélte a következő történetet: Ila 14 éves volt, otthonról otthonra vándorolt, mikor hová dugták be. Az első helyén a nagyobb társai kicsalták a házból és prostitúcióra kényszerítették a közeli erdőben. Évekkel és számos tapasztalással később Ila rájött, jobb, ha nem ő dolgozik. Egy barátnőjével leitatták az egyik csoporttársukat és felkínálták egy társaságnak. Így lett Ilából, az áldozatból bűnöző. Jelenleg fiatalkorúak börtönében ül. Az őt korábban kihasználó férfiak szabadlábon vannak, és természetesen azok is, akiknek ő adta el a társát. „Amikor megkérdeztem tőle, nem sajnálja-e azt a másik lányt, azt felelte: miért, engem ki sajnált?”

De Coll Ágnes, a Baptista Szeretetszolgálat emberkereskedelem-ellenes programvezetője felel az úgynevezett védett házakért, amelyeket a szolgálat működtet. Évente körülbelül ötven fenyegetett áldozatnak segítenek. „Egy felnőttnek segíteni sokkal egyszerűbb, ők maguk kérhetnek segítséget. A gyermekeket csak a szülő, a gyám vagy a szülői felügyeleti joggal rendelkező személy engedheti el. A legnagyobb baj az, hogy a gyermekek foggalkörömmel ragaszkodnak a stricihez, aki egyébként üti-veri, kihasználja őket. Mi csak akkor tudunk segíteni, ha egy gyermek segítséget kér és rájön, hogy bajban van. Ha valaki erőszakkal vagy akaratán kívül kerül hozzánk, akkor odahívhatja a stricijét és lebuktatja a házat. Mi védelmet nyújtunk és segítséget adunk, nem zárunk be senkit, a lányokat a szabad életre és az önállóságra tanítjuk” – mondja De Coll Ágnes.

A csütörtök a rendőröké

Németh Margit pszichiáter sok éve bántalmazott gyerekekkel foglalkozik. „Járt hozzám egy gyönyörű, tehetséges, szőke kislány. Alig múlt 15 éves. A története teljesen tipikus: elvált szülők, az anyuka új kapcsolatával nem jött ki, állandóan az utcán lógott. Ott talált rá egy társaság: bedrogozták, hamis személyivel kiállították az utcára. Hetekre eltűnt, a szülők kétségbeesve keresték. Először egy pincéből szedték elő. Hogy mi történt vele, arról mélyen hallgatott. Aztán újra eltűnt, mert szerelmes lett a bandavezérbe. Amikor újra rátaláltak, össze volt verve, de nem tett vallomást. Később került hozzám, évekig foglalkoztam vele. Ő mesélte, nem emlékszik már, hogy hány férfival kellett lefeküdnie. Kérdeztem, miért nem mondott el mindent a rendőröknek, amikor megtalálták? A csütörtök volt a rendőrök napja – ennyit mondott. A lányt az eljárás során okirat-hamisítással és droghasználattal gyanúsították.”

Ez persze éppúgy bizonyíthatatlan, mint hogy léteznek- e valójában korrupt zsaruk. Hiszen a rendszer lényege éppen az, hogy soha semmi nem derülhet ki.

Tamás mesélte, hogy kapott egy infót egy budapesti házról, ahol egy lányt tartottak fogva és kényszerítettek szexmunkára. Napokig figyelte a házat, aztán besétált a kerületi kapitányságra, és segítséget kért. „Még jó, hogy nem engem tartóztattak le. Azt mondták, ne avatkozzam bele a dolgukba, majd ők tudják, mit kell tenni. Nem is engedték, hogy velük menjek. Kimentek a megadott címre, majd fél óra múlva azzal jöttek vissza, hogy nincs ott semmi. Másnap odamentem, és persze ott volt a lány. Mondta, hogy előző nap ott jártak a rendőrök, lepacsiztak a stricikkel, és elmentek. De azért nem ez az általános – nyugtat meg Tamás. – A rendőrök többsége tisztességesen végzi a munkáját. Volt, hogy egy faluban több házban is bújtattak lányokat. Egy egész szakasz rendőr jött velem. Bementünk a faluba, kettesével ugráltak ki a mikrobuszból, ahogy a filmekben látták. Az egyik fiatal őrvezető csajt úgy kellett visszarángatnom: egyedül akart berontani a kemény fiúkhoz.”

Rendszer és hiba

A rendőrség csak egy eleme – igaz, fontos eleme – a gyermekprostitúció elleni harcnak. Az első védvonal a család volna, a második az iskola, a harmadik a gyermekvédelmi rendszer. Utóbbi – Tamás szerint – leginkább egy „minden testnyílásán vérző” élőlényhez hasonlít. Mert ugyan hogyan lehetne leírni azt a rendszert, amelyben egy 16 éves zalai lány úgy kerül be a szakellátásba, hogy kiderül róla: a nagyapja hatéves kora óta itatta és talán mást is tett vele? Hol volt tíz éven keresztül a tanító, a családorvos, a családgondozó, a körzeti megbízott?

Azzal, hogy a rendszer alkalmatlan arra, hogy megvédje ezeket a gyerekeket, minden beszélgetőpartnerem egyetértett. Nem a benne dolgozó szakemberek általában. A szakma – állítják – tele van elhivatott, kitűnő kollégákkal. De a rendszer működésképtelen. Dr. Gyurkó Szilvia, a gyermekek jogaival foglalkozó szakértő mesélte egy újságíró történetét. A rádiós szerkesztő egy állapotos szekszárdi lányt vett észre a 6-os út mellett, kliensre várva. A műsorában megszólaltatott területi védőnő nem érezte magát illetékesnek az ügyben. A rendőrkapitányság munkatársa is úgy nyilatkozott, hogy egy 17 éves lány esetében az önkéntes alapú szexuális kapcsolat létesítése nem büntethető. Sakk-matt.

Németh Margit szerint a gyermekvédelemben dolgozó szakemberek nagy része kiégett és eszköztelennek érzi magát ezekben a helyzetekben. „A napokban az idegösszeomlás határán találkoztam egy családgondozóval – meséli. – Egy 12 éves kisfiúval foglalkozott, mert nem járt suliba, sokat volt az utcán. A gyerek egyszer csak kibökte, hogy őt rendszeresen elviszi egy férfi egy három főből álló csoporthoz, és akkor ott neki mindenfélét kell csinálnia. Később azt is bevallotta, hogy most már ő is szervez oda más gyerekeket. Az első a rémület, amit ez a családgondozó átél. Fogalma sincs, mit kellene tennie. Pontosabban tudja, de fél. Ha feljelentést tesz, el kell mennie tanúskodni. Ha egy kicsit belegondol, rájön, hogy itt valószínűleg szervezett társaságról van szó, és ha ujjat húz velük, nem lesz, aki megvédje. Ráadásul miközben ő elmerül ebben az egy ügyben, nem tud foglalkozni a többi problémás családdal.”

A gyermekprostituáltak léte és egyre gyarapodó száma nem egyszerűen a rendszer hibáira hívja fel a figyelmet. „A társadalom hamar leírja a peremhelyzetbe került embereket. Amikor a többségi társadalom legyint, és azt mondja: a kurvának lett volna választása, mégis azt választotta, hogy kurva lesz, akkor mond le végleg róluk – mondja Németh Margit. – Ezek a gyerekek, ha bekerülnek is az ellátórendszerbe, nagyon hamar kipörögnek onnan. Nincs meg a támogató közeg, amibe kapaszkodhatnak. Azon a fiatalon nagyon nehéz már segíteni, aki évek óta prostitúcióból él. Mert annak én mit tudok felkínálni? Most napi ötezret keres, ruhákat vesz magának és szerelmes. Vagy legalábbis úgy gondolja. Most menjen vissza az intézetbe, ahonnan épp azért szökött el, mert teljesen kilátástalannak érezte az életét?”

Van azonban, ami még ennél is aggasztóbb: az értelmi sérült gyerekek helyzete. Németh Margit egy autista lány történetét meséli, akire akkor csapott le egy banda, amikor a család lakásából a nappali intézménybe ment. A lány úgy értelmezte a bandavezér közeledését, hogy az beleszeretett, és feltétel nélkül engedelmeskedett neki. Hiába magyarázta neki az édesanyja, hogy csak kihasználják, a lány hajthatatlan volt. Néha napokra eltűnt. Nem volt mit tenni, be kellett őt tenni egy zárt intézménybe. Ám amikor kijött, megint ott voltak, és elvitték. Amikor újra előkerült, félig agyonverve, már terhes volt. Könyörögtek neki, mondja el, ki tette, de nem volt hajlandó a „szerelmére” vallani. „Hozzám az abortusz után került. Akkoriban már pszichotikus volt. Amikor úgy tűnt volna, hogy a terápia valamelyest használ, kiderült, hogy gátlástalanul ismerkedik az interneten mindenféle férfival. Édesanyja azóta is retteg kiengedni őt a lakásból.”

Hiányzik egy komplex intézményrendszer, amely az első komoly jel után képes megvédeni és kezelni is a sérült gyerekeket – állítja Németh Margit. „Ez valójában nem pénzkérdés. A gyermekprostitúciót arányaiban nem úgy kell elképzelni, mint a hajléktalanságot. Itt nem százezrekről beszélünk. Elegendő volna egyetlen ilyen intézmény. Egy pszichotrauma központ, ahol ezek a gyerekek megkapnák a szükséges támogatást és védelmet.” Ez lehetne az úgynevezett másodlagos prevenció központja. A megelőzés első védvonala továbbra is az iskola, ahol felvilágosító és érzékenyítő programokkal lehetne elejét venni az ilyen eseteknek. Ezt követi a szakemberek felkészítése és a megfelelő szakmai hátország kialakítása. A legnagyobb problémát továbbra is a családon belüli erőszak jelenti, amíg ezt elfogadottnak tekinti a társadalom és hallgat róla, addig ezek a gyerekek gyakorlatilag menthetetlenek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!