Ma utoljára ülhetünk fel a Hullámvasútra. Ezen a címen futott pár hétig egy mentális problémákkal küzdő ember izgalmas naplója a Facebookon.
Bálint szerelmes, munkahelyi problémái vannak, és sok a konfliktusa édesanyjával, akivel együtt él. Kit érdekel? Bálint egy „kicsit skizo fiú”, szerelmes Lillába, aki azért hagyta el, mert észrevette, hogy milyen gyógyszereket szed. Munkahelyén, ahol a képességeinek nem megfelelő munkát kénytelen végezni, üvöltözik primitív kollégájával, édesanyja meg eldugdossa előle a késeket, ezért nem tudja felbontani a csirkét – ez se foglalkoztatna senkit, ha nem formálnának az életét leíró bejegyzések közösségi profilt egy nagyon eltalált kampány részeként.
Amikor ezeket írom, 3400 ember követi Bálint napi „jelentéseit”. Aztán holnap vége az egésznek. Minek is? Bálint történetének, de sok ezer sorstársáé ugyanott folytatódik, ahol az övé abbamaradt. Kik ők? A szemben a padon üldögélő bácsika, a gyerek ovistársának anyukája, a szomszéd, a testvérünk, a legjobb barátunk. Minden tizedik magyar. Aki valamilyen mentális problémával éli az életét, rettegve attól, hogy kiderül a baja. Hiába képeznek óriási tömeget, a társadalom leginkább stigmatizált tagjai ők – rendre előrébb végeznek a „kit látna legkevésbé szívesen a szomszédjaként” típusú felmérésekben, mint a szerhasználók vagy az egykori elítéltek. Ezért tartoznak a leginkább rejtőzködő betegek közé, és mindennapi szenvedéseiket megfejeli a titok súlya. „Ennek oka mélyen gyökerezik – magyarázza Verdes Tamás, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) fogyatékosügyi programjának koordinátora. – Nem pusztán a magyarok elutasítóak a mentális problémákkal küzdőkkel szemben, az elmebetegségeket a mai napig babonák övezik mindenhol.
Csak a kelet-európai blokkban ezeket konzerválták azzal az elhallgatással, ami a problémát övezte. Míg Nyugat-Európában a II. világháború után egy máig be nem fejezett reform keretében elkezdték felszámolni a mamutintézményeket, nálunk újakat hoztak létre a fővárostól távol, hogy eltüntessék szem elől a betegeket. Ezek egy része a mai napig működik, például Szentgotthárdon, ahol sok olyan indokolatlanul gondnokság alá helyezett ember tengődik, akinek nem ott van a helye.” Akit pedig nem ilyen helyen látnak el, arra átlagosan 10-20 perc jut a pszichiátriai gondozókban, ez az idő pedig gyógyszerfelíráson és a „hogy van?” kérdésen túl semmire nem elég, mondja el a szakértő. Maga a pszichiátriai terület egésze mostoha sorsú. A pszichiátriai betegségektől való össztársadalmi irtózás alacsony presztízsűvé teszi az orvosok között a szakterületet (ezt erősítik a lepusztult zárt osztályok, alagsorokban elhelyezett pszichiátriai gondozók), az orvoshiány miatt pedig tovább romlik az ellátás minősége. Államilag finanszírozott pszichoterápia lényegében nem létezik. Havi 30-40 ezer forintot pedig a felső középosztálytól felfelé tudnak kifizetni a betegek a magánrendelőkben. Ahogy annyi más szociális területen, itt is érvényesül a Márk evangéliumában szereplő tétel: akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.
Az veszti el kezeletlen betegsége miatt az állását, aki eleve alacsonyabb státusú – és kerül még mélyebbre. És ez csak egy jellemzője annak az élethelyzetnek, amelyet egy ilyen diagnózis okozhat.
Bálint bejegyzései pont ezért nagyon fontosak: mert mindegyik egy újabb neuralgikus pontra tapint rá. Bálint nem létező személy. A napló a TASZ antistigma kampányának része a pszichiátriai diagnózissal élőkért. Bálintot kitalálták, de amiről beszél, az sok százezer ember élete. A bejegyzéseket Iványi Zsófia, a társadalmi ügyekkel foglalkozó X Kommunikációs Központ (XKK) munkatársa írja sok tapasztalat és érintettel folytatott beszélgetés alapján. Hogy mennyire hitelesen, annak több bizonyítéka is van.
Egyrészt az érintettek visszajelzései, másrészt, hogy nagyon sokan valós személynek hiszik Bálintot, pedig az érzékenyítő kampány készítői egy pillanatig sem akarták megtéveszteni a követőket, a nyitó lapon ezért tették egyértelművé, hogy Bálint története fikció. „Talán nem is baj, lényeg, hogy olvassák, ízlelgetik mindazt, amiről írunk” – mondja Zsófia, hozzátéve: számára a legpozitívabb meglepetés az, hogy a kommentelők nagy része segítő szándékkal lép fel. És ami a legfontosabb: több érintett is részt vesz a kommunikációban.
„Szeretem Bálintot olvasni, nagyon valósághűen sikerült összerakni a figuráját – mondja egy Betty álnéven posztoló 16 éves lány, akire sokan pont a Hullámvasút miatt lettek figyelmesek. – Én a pszichológusomon kívül senkinek nem beszélhetek a valódi gondolataimról, érzéseimről, mert őrültnek tartanának. Ezért aztán mindenki előtt zárkózott vagyok. Az oldalamat azért hoztam létre, mert sok rajz és írás gyűlt össze, és szerettem volna megmutatni az embereknek, hátha ők is átérzik ezt, de nehéz így, inkognitóban. Remélem, Bálint naplója több embernek is felnyitja a szemét.”
Holnap véget ér a kampány, az XKK csapata kicsit fél a búcsútól, annyian lettek kíváncsiak Bálintra, a siker azonban némileg oszlatja kételyeiket. Mert akármekkora csalódás is lesz egyeseknek leszállni a Hullámvasútról, legalább megtapasztalták kicsit, milyen rajta ülni. És ez nem múlik el nyomtalanul.
TOPLISTA
Sokan osztják meg valamilyen betegséggel, fogyatékossággal élt mindennapjaik történeteit az internet népével.
1. „Nem akadály, megoldjuk!” – a kerekes székes Mosolyka blogja hosszú évek óta nagy kedvence nem csak a mozgássérülteknek, de azoknak is, akik egy kicsit szeretnének megismerkedni azok életével, akik nem csak „felugranak” a buszra.
2. „Az igazság az, hogy fogalmam sincs, és másnak, aki szintén nincs benne, szintén fogalma nincs, hogy ez milyen lehet” – az Autizmussal élni egy édesanya blogja, amelyben mindennapi örömeiket és problémáikat írja meg autista kislánya iskolakezdési nehézségeitől a biciklizés öröméig – és tovább.
3. „Fontos az is, hogy aki a Búrára látogat, azon túl, hogy sorstársakat talál, és válaszokat kap a kérdéseire, érezze, hogy érdemes küzdenie” – a Búra lelki problémákkal küzdő sorstársak és hozzátartozóik közösségi segítő oldala, amelyet Babarczy Eszter hívott életre.
4. „Mostanában hullámzik a lelkem. Egy pillanat alatt leszek a jókedvű, mosolygós lányból befordulós, sírós valaki, és ugyanez fordítva” – egy 25 éves, mosolygós lány úgy döntött, hogy miután tavaly ősszel mellrákot diagnosztizáltak nála, megírja, hogyan éli meg a betegséget. Egy boldog rákos lány címmel indított blogot.
5. „Nem állítom, hogy könnyű életem van, mert akkor rútul hazudnék” – Ganyi Károly egy ózdi fiú, aki üvegcsontbetegséggel él, és azért kezdett blogot írni, mert egy speciális mozgáskorlátozottliftre gyűjtött pénzt, ám élete kellemes perceit és kegyetlen időszakait azóta is megosztja olvasóival.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!