Mitől szenved a magyar beteg?

 

– Bizonyítani ugyan nem tudták, de kizárni sem, hogy a Péterfy Sándor Utcai Kórházban két hete az egyik orvos kevesellte a neki szánt hálapénzt. A botrány hatására kirúgták. Ilyen még nem történt magyar kórházban. Ez lenne a fordulat a hálapénz ügyében?

– Mindig van egy felfújt ügy, amin jól felháborodunk, miközben pontosan tudjuk, hogy nincs olyan területe az egészségügynek, amit ne szennyezne át mélyen a hálapénz. Megtisztulás csakis akkor jöhet, ha végre szembe merünk nézni vele és reális megoldást kínálunk. Például jó az a kezdeményezés, hogy a kezdő orvos extra juttatásért vállalja, hogy nem fogad el hálapénzt. Az nyilván illúzió, hogy valaha egy sztárnőgyógyász fizetését tudja majd nyújtani a rendszer minden orvos számára, de cél lehet, hogy belátható időn belül a túlnyomó többség válassza a becsületes utat. A hálapénz az erkölcsnek egy olyan mély problémája, amelyről mindenki tud, de nem igen beszél róla, ugyanis senkinek sem érdeke – látszólag. Pedig a jelenleg erkölcsileg és anyagilag a szakadék szélén táncoló, a korrupcióval átitatott magyar egészségügyben orvos és beteg ugyanúgy szenved.

– Ügyvédként hallott már olyan panaszosról, aki nem adott hálapénzt és emiatt hátrányt szenvedhetett?

– Ügyvédhez általában az jön, aki adott ugyan hálapénzt, de nem úgy sült el a dolog, ahogy azt ő kalkulálta. Vagyis fizet, de az persze nem tiszta, mit is várhat el cserébe. Neki mégis van valamilyen elvárása, ha pedig nem teljesül, azt átvágásnak érzi. Holott az egész rendszer ebben a formában nem más, mint egy nagy átverés. Mendemondák, hiedelmek szövevénye. A hálapénz pedig mélyíti az amúgy is megcsorbult bizalmat és hamis illúziót keltve elfedi a meglévő hiányokat.

– Miféle hiányokat?

– Hogy nem a betegség határozza meg az ellátás szintjét, hanem az, hogy ki hol lakik. Hatalmasak a különbségek, például a krónikus ellátásban, az otthonápolásban: van, ahol versengenek a szolgáltatók, míg máshol ilyen ellátás egyáltalán nincs. De a várólisták is súlyos rendszerhibát tükröznek. Hogyan lehet az, hogy egy város egyik kórházában egy hetet, míg ugyanannak a városnak a másik kórházában hosszú hónapokat, akár éveket kell várni ugyanarra a műtétre? Van, ahol átlagosan 90 nap a várakozás, de havonta egyetlen beteggel rövidül csak a lista, ez vajon hogyan lehetséges? És az elfogadható, hogy van, ahol egyetlen beteg szerepel a várólistán? Ugyan szintén mendemonda, de mégis sokak meggyőződése, hogy egyes onkológiai szerekhez csak az jut, aki fizet, így érthető, hogy minden érintett inkább mélyen a zsebébe nyúl, csakhogy neki biztosan jusson. Ha nem egy központilag irányított, az ellátást és az ellenőrzés minden pontját egy kézben tartó rendszer lenne, hanem egymással versengő szolgáltatók, akkor kiderülnének az ilyen anomáliák. De ma ez senkinek sem érdeke.

– A korábbi Egészségbiztosítási Felügyelet sok érdeket sértett, de mi történt a felszámolása óta?

– Igaz, hogy érdekeket sértettünk. De legalább nem engedtük szőnyeg alá söpörni a hibákat. És ebből a szereplők, a kórházi vezetők és az orvosok is tanultak. Ma van néhány szerv, amelyik próbálkozik, de a központosított irányítás miatt képtelenség felszínre hozni az egészségügy súlyos anomáliáit. És nem is érdeke ez ma senkinek, ha ki is derül valamilyen szabálytalanság, az annyit jelent, hogy az egyetlen felelősnek kellene elismernie a hibáját és belül rendet tennie. De mindezt már külső kontroll nélkül. Pedig egy ilyen átalakuló, komoly centralizálódást átélő, újjászerveződő egészségügyi rendszer mellett lenne iszonyú fontos egy hatékony, erős, jogosítványokkal rendelkező betegjogi szerv, amelyik azonnal jelez, ha bajt észlel.

– Perek sora jönne. Kinek jó ez?

– Nyilván generálhat pereket egy ilyen intézmény, másfelől viszont, ha megállapítja, hogy minden rendben zajlott, fölösleges bírósági eljárásoknak is elejét vehetné. Sokszor a panaszos sem akar mást, mint, hogy valaki meghallgassa, hogy elismerjék az igazát. Ebben az első lépést az államnak, a szakmának kell megtennie. Mert kulcsprobléma, hogy a rendszer különböző szintjei nincsenek összekapcsolva: háziorvos, ápoló, gyógytornász, kórházi orvos – a betegek kallódnak, ha kilépnek az egyiktől, senki sem tudja, hol folytatják betegútjukat, Senkit semmi nem ösztönöz abban, hogy menedzseljék a betegeket, bennük pedig nincs meg az a tudatosság, hogy kiköveteljék: minél gyorsabban, a megfelelő kezekben gyógyuljanak.

– Miért nem tudatos a magyar beteg?

– Mert eleve „elnyomott” helyzetben van, megszokta a patriarchális, kiszolgáltatott és irányított viszonyokat. Mára pedig odáig jutott, hogy semmi sem jó, és pénze sincs rá, hogy jobbá tegye. Emellett van egy szűk réteg, aki megteheti, hogy utánajár, felkészül, rákérdez és elvár. Na, őket utálja a mostani rendszer.

– És mennyire kiszolgáltatott a kórház és az orvos?

– Nehéz lenne eldönteni, ki a kiszolgáltatottabb ma a magyar egészségügyben, a beteg vagy az orvos. A gyógyszerhiány, a korlátozások, a szükséges eszközök hiánya miatt az orvosok egyre inkább defenzív munkát végeznek: rettegnek a műhibaperektől, miközben önhibájukon kívül sem tudják a szakmailag szükséges és biztonságos ellátást adni. Inkább több vizsgálatot kérnek, csakhogy bebiztosítsák magukat. Ez mind-mind melegágya a szelekciónak, pontosan látni, milyen elvek alapján válogatják a betegeket, hogy ki az, akit rendesen ellátnak és kit küldenek tovább. Ott, ahol a kapacitás és a teljesítmény korlátozott, a betegek versengenek a szolgáltatókért és nem fordítva, ahogy ez normális lenne. Mindez pedig egy hálapénzzel súlyosan fertőzött rendszerben életveszélyes.

– Életveszélyt emlegetni az egészségügy kapcsán… Erős szavak.

– De nem indokolatlanok, hiszen egyre kisebb az esélye annak, hogy valaki megkapja a megfelelő ellátást Magyarországon. Ügyvédként is tapasztalom: évről évre több az ápolással összefüggő panasz. Egyre gyakoribbak a műhibák, amelyek egyik oka, hogy túl kevés a nővér és a szakápoló a kórházakban. Gyakori például, hogy a folyadékpótlással nem járnak el kellő körültekintéssel, vagy hibás a dokumentáció, pedig ezek akár tragédiákhoz is vezethetnek. A betegek pedig már mindenért panaszkodnak – ha igazuk van, ha nem. Úgy érzik, jogaikban sértették meg őket azzal, hogy rossz ellátást kaptak. A gazdasági válság pedig csak fokozta az indíttatást a pereskedésre.

– Tud még hova romlani orvos-beteg kapcsolata?

– Mindenki egyre feszültebb. Nő az agresszió, ami borzasztó dolgokat hoz ki mindkét félből: sokszor árad az orvos és a beteg szavaiból is a gyűlölet. Nincs mindenkinek türelme kezelni egy konfliktust, főleg, amikor túlterhelt és amúgy sincs lehetősége javítani a helyzeten.

– Márpedig ezek szerint orvos és beteg is azt mondja: a helyzeten igenis javítani kell. Önnek van receptje?

– Kínos a szembenézés, de hát semmi sincs ma már ingyen. Ma azt mondjuk, mindent nyújtunk a tb-befizetésekért, miközben nem is kap a beteg semmit – legalábbis a megfelelő időben és a szükséglete szerint nem. Ez álságos dolog, amiben feszeng az orvos, a beteg pedig becsapva és kiszolgáltatva érzi magát. Elveszettek a kórházak is, hiszen a vállalhatatlant kellene teljesíteniük. Pedig a betegnek nemcsak azt kell ígérni, hogy meg lesz műtve, hanem hogy meg is gyógyul. De tudomásul kell venni: azonnal és mindent nem lehet. Ez ugyanolyan önbecsapás, mint a hálapénzkérdés megoldása azzal, ha kirúgunk egy orvost. Normális dolog az, hogy ma az egyik kórházban wifi, kétágyas szoba, 4 csillagos szállodai színvonal fogadja a betegeket, míg máshol a hadikórházra emlékeztető állapotok? Hogy van, ami az egyik helyen ingyen jár, míg máshol fizetni kell érte? Nem lenne tisztességesebb, ha kimondanánk: térítésmentesen a négyágyas szoba jár, ilyen és ilyen feltételek mellett, és aki többet akar, az fizessen? Büszkék vagyunk a nagy, egységes, nemzeti kockázatközösségre, de vajon egységes- e az a rendszer, ahol az egyiknek fizetni kell azért, ami a másiknak, máshol ingyen jár. Az lenne az egységes, ha lenne normális díjszabás az extra szolgáltatásokért. Persze lehet tovább csinálni ezt a szemfényvesztést, a rezsicsökkentés mellett lehet ígérni betegségcsökkentést is, de egyszer akkor is szembe kell nézni a tényekkel: ennyiből mindazt, amit ígérünk, nem lehet megvalósítani. Alapelv kell, hogy maradjon, azért mert valaki szegény, ugyanúgy el kell látni, de a feltételeket jóval világosabbá kell tenni – a kórházaknak is hasznos lenne, ha a tehetősebbek igényeit pénzért kielégíthetnék. A tisztázatlan, átláthatatlan keretek között kínlódik ma mindenki, elcsépelt, de attól még igaz: csoda, hogy a rendszer működik. Ez a csoda pedig kizárólag az abban dolgozók erőn felüli munkájának és elhivatottságának köszönhető.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!