Packázik velünk a tavasz, lehet újra előszedni a télikabátokat, már akinek van. A felfújható sátorban mindenesetre dolgozik a gázmelegítő, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat missziós önkéntesei olyanokat várnak ide, akik otthon ritkán tudnak befűteni.
Ez már a harmadik napjuk Gyöngyösön, először százötvenen jöttek el orvosi vizsgálatra, tegnap úgy negyvenen, délutánra az is kiderül, ezúttal mekkora lesz az érdeklődés. Ahogy az orvosok mondták, a „legnehezebb helyek” egyikén, a Duranda cigánytelep közelében vertek ma sátrat, de jönnek máshonnan is, cigányok és nem cigányok egyaránt.
Aki vállalja, hogy megvizsgáltatja magát, a szemét, a fogait, a tüdejét, vérnyomását, vércukrát, szóval a legfontosabbakat, délben ebédet is kap. A várakozás sem telik tétlenül, gitároznak, énekelgetnek, beszélgetnek a helyiek, a máltaiak segítői pedig arcfestéssel szórakoztatják a gyerekeket, akik aztán úgy ülnek az orvosok, mint bajuszos nyuszikák, kiscicák és egerek. Olyan, mintha gyerekzsúr lenne, pedig nagyon is komoly dolog, ami történik. Épp az imént vezetett ki egy kisnyuszit a doktor néni, az arca komor volt közben. Ennek a hétéves kisfiúnak súlyos betegsége van – mondta dr. Nagy Katalin bőrgyógyász, aki – kollégáihoz hasonlóan – társadalmi munkában járja az országot, olykor a határon túli magyar településeket, hogy segítsen azoknak, akik amúgy nem mennek, vagy nem mehetnek orvoshoz. – Veleszületett immunrendszeri problémája van, de még soha nem volt vele orvosnál. Pedig az elmondása alapján arra gyanakszom, hogy a testvérének és az édesanyjának is ugyanez a baja. Olyan súlyos dologról van szó, amibe idővel bele is halhat.
– Megvan a diagnózis, most mi lesz?
– Ők egy otthonban laknak, jelezni fogjuk ott, hogy orvosi ellátásra van szükségük, folytatni kell a kivizsgálásukat. De ha az anyuka továbbra sem foglalkozik vele, akkor nem fogják meggyógyítani a gyerekeket.
A mozgó tüdőszűrő állomás előtt, ami kívülről nézve csak egy busz, szintén sor áll. Negyven év alatt fizetni kell a tüdőszűrésért – mondja egy fiatal férfi –, nekünk pedig nincs rá pénzünk. De ide eljöttünk, utána legalább meg is tudunk ebédelni.
Dr. Szalai László, az orvoscsoport vezetője a gyerekek szemét vizsgálja éppen.
– Elképesztő állapotok vannak az egész országban. Már gyerekkorban olyan tompalátásokat, szembetegségeket tapasztalunk, aminek nem lenne szabad előfordulni ilyen nagyságrendben. Az alultápláltság, a nem megfelelő higiénés körülmények, a felnőtteknél a stressz, valamint a lappangó egyéb betegségek okozzák. De nem mennek orvoshoz, mert tudják, hogy például a szemüveget, amit felírnának nekik, úgysem tudják megvenni. Mi viszont elkészíttetjük a megfelelő szemüvegeket, és egy-két hét múlva elhozzuk mindenkinek a sajátját. Nem kell fizetni érte semmit. De nagyon sok egyéb problémát is tapasztalunk. Tíz emberből kilencnek tele van a szája szuvas, romlott foggal, a gyerekeknek is. Bőrgyógyászati betegségeket, magas vérnyomást, előrehaladott cukorbetegségeket találunk, az átlagnál sokkal nagyobb arányban. Továbbküldjük őket szakrendelésekre, és elmondjuk nekik, mit kockáztatnak, ha nem mennek sürgősen orvoshoz. A megvizsgáltak kilencven százaléka beteg.
A Durandáról szinte idelátni, a színesre mázolt házakból újabb és újabb fejek bukkannak elő, jönnek kérdezősködni, aztán maradnak. A hírre, hogy újságíró is jött, elkezdődik a panaszáradat, mindenki mondja a magáét. – Húsz éve ígérik, hogy felszámolják a cigánytelepet, de nézze meg, ránk dől a ház, út sincs, csak odáig – mutogatja rózsaszínre festett házát egy asszony. Tizenketten laknak a két szobában, öt felnőtt, és hét gyerek. Munkája senkinek sincs, pedig mondják, isten bizony szeretnének dolgozni. – A fiam szobafestő. De nem hívják sehova, mert cigány – mondja az asszony. Ők már mind voltak a máltaiaknál tegnap. Mindegyiküknél találtak valami bajt.
– A fiam súlyos cukorbeteg.
– Nem tudtak róla?
– Egyszer, kiskorában már mondta az orvos, de azt hittük, mostanra, tizenhét éves korára már meggyógyult. Megy jövő héten orvoshoz, kapott beutalót. Megijedt, hogy megvakul.
A ház előtt állva beszélgetünk, olykor elhúz mellettünk egy-egy rozzant autó, felfröcskölve a sarat a házak falára.
– Ősszel festettem le a falat, látja, hogy néz ki? Csupa sár – mondja elkeseredetten a nyolcvanéves Bözsi néni. – Nem rossz emberek ezek, itt élek köztük. De nem ad nekik munkát senki. Pedig mit tehetnek arról, hova születtek? Én parasztnak, ők cigánynak, egyikünk se maga választotta a sorsát.
Közben a máltaiak előtt fogy a sor, az ebéd körül viszont nő.
– Tegnap jó húsos káposzta volt, kíváncsi vagyok, ma mi lesz – mondja dr. Karászi Éva, de Kasza doktornak és Szeverényi doktornőnek is biztosan jólesik majd az ebéd. Mennek, ahová hívja őket a helyi önkormányzat, de ez nem minden. Azokon a helyeken, ahol úgy mérik fel, hogy tudnak ezzel segíteni, vesznek egy házat, odaköltözik néhány máltais segítő, és klasszikus missziós munkát végeznek: segítenek a helyieknek a felzárkóztatásában, gyerekprogramokat szerveznek, játszóházat, közösségi házat létesítenek, tanácsokkal látják el a bajbajutottakat.
Gyöngyösön délutánig maradnak, aztán mennek vissza Budapestre, ahol az a munka várja őket, amiből megélnek. Az önkénteskedés a lelküket táplálja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!