Presser Gábor: Nem vagyok kultúrkör

– Gyönyörű ez a telefon. Muzeális darab?

– Hát, elég öreg darab, de ezt szeretem. Van még egy ugyanilyenem, vadonatúj, bontatlan csomagolásban. Az én nokiásdobozom!

– Azt ugye tudja, hogy az a hír járja, nehezen ad interjút, és utálja az újságírókat?

– Igen, tudom. Csak hát ez nem igaz. Ezt még a néhai Erdős Péternek köszönhetem, az akkori Hanglemezgyár második, (első?) emberének. Az első naptól nagy volt a feszültség köztünk. Én nem bírom a túlerőt, a hatalmaskodást, ő nem bírt engem. Egy hivatalos kommünikében írta rólam – sok minden más mellett –, hogy utálom az újságírókat. Ezzel még életén túl is utánam nyúl, mert ez a „hírem” átszivárgott az évtizedeken is, és még most is van olyan, hogy interjú után azt mondja a riporter, „köszönöm, azt hiszem, jól sikerült, pedig hogy féltem magától”. Erdős rosszul bírta a velem való szarakodást, volt, hogy évekre kitiltott az irodáiból. Az első Zorán-lemezt semmiképp nem akarta, nagyon fújt rám, hogy ezzel az ötlettel felrobbantom a Metro zenekart. Neki az biztos bevétel volt. Ott álltunk Zoránnal, amikor egy fantasztikus jó fej pasas, Módos Péter felajánlotta, hogy csináljunk az anyagból 15 percet a tévének, és le is adta karácsony körül. Másnap Bors Jenő, a Hanglemezgyár vezérigazgatója felhívott(!) és közölte, hogy ez a lemez kell nekik! Persze Erdős feje fölött döntötte el, ami nem volt kifejezetten szerencsés a mi szempontunkból. Végül aztán, a halála előtt kibékültünk Erdőssel. Addigra ő már rég nem volt lemezgyáras, én meg túl voltam az egészen. Meg kell hagyni, a sajtó jelentőségét, hatalmát korát megelőzve értette és használta is. Csak én egy kicsit megszívtam. A mai napig én vagyok a „sajtóval gorombán viselkedő ember”.

– Akkor beszéljünk mai sztorikról. Kollégái – úgy hírlik – fellázadtak az állami zenerádió, a Petőfi átalakítása miatt. (A témáról lapunkban itt olvashat bővebben: "Két sláger közt némi politika - Ássák Petőfi sírját" - a szerk.)Azt kifogásolják, hogy az eddiginél is kevesebb megszólalási lehetősége lesz a kevésbé ismert zenészeknek. Mit gondol erről?

– Nem tudom, ebből a történetből kimaradtam. De ez nem véletlen: sok ideje nem nézek tévét, nem hallgatok rádiót. Rengeteg időt spórolok meg és tudok jobban használni. Főleg azért nem hallgatok rádiót, mert nekem a zene fontos, én azt akarom hallgatni, amit én választok, nem amit más akar, hogy hallgassak. Azt hallgatom, amire kíváncsi vagyok. A nyolcvanas, de inkább már a hetvenes évek óta a rádiók a saját érdekeiknek megfelelően manipulálják a hallgatókat, és ezzel együtt a zenekarokat. „Én felteszlek a slágerlistára, te eljössz a roadshow-mra játszani.” Ugyanez a mondat már a hetvenes években érvényes volt, csak nem ródsó, hanem „élménybeszámoló”. „Én játszalak téged, a te frontembered meg majd műsort vezet nálam.” Harminc évvel ezelőtt egyszerűbb volt: akkor tudtuk, kivel állunk szemben. Nem volt jobb, csak egyszerűbb. Ma ez nagyon bonyolult.

– Miért, kivel állnak szemben?

– Ma, ha nem kerülsz bele egy televíziós tehetségkutató műsorba, vagy a rádió nem játszik téged, akkor alig van sanszod. A tehetséges kölykök tehetséges dalai egyre ritkábban jutnak el a közönséghez. Ma már nem a kiadó a hatalom, hiszen alig van lemezkiadás. A kiadói hatalmat felülírta a média hatalma. Egy rádiós szerkesztő ma nagyon nagy úr. Egy-egy csatorna kiválasztja a saját néhány művészét, őket favorizálja, a többi mehet pihenni. Ez a közszolgálatinál kicsit furán fest... Igaz, ez már az átkosban is így volt nyomokban… Ugyanakkor, ha van erő és kitartás a fiatal szerzőkben, előadókban – persze a tehetségen felül –, a neten keresztül eljuttathatják portékájukat a közönséghez, az még egy jó esély.

– Jó, hogy említi a netet. Sokan éppen az interneten tobzódó ingyenes tartalmaktól féltik a zenét, pontosabban a zenészeket.

– A net egyfelől óriási dolog, mert itt bukkansz rá apró kis csodákra. Olyan srácokat látok nap mint nap, hogy el se hiszem. De azt a demagóg dumát nem jól bírom, hogy „az internet szabad, a kultúra legyen ingyen!”. Jó, legyen ingyen, de akkor minden alkotóművész, író, költő, filmes, esszéista, zenész, tudós és az újságíró is kapjon egy korlátlan hitelkártyát, amire vásárolhat a boltokban. Tudniillik mi a művészetünkből élünk.

– Az előbb említette a tehetségkutatókat, amiket – mellesleg – „kultúrkörökben” illik leszólni. De ezek nélkül ma valószínűleg nem ismernénk Oláh Ibolyát, és Presser Gábor se turnézna Rúzsa Magdival.

– Akkor én nem vagyok „kultúrkör”. Mert lehet a tehetségkutatókat utálni, de ezek hozzák elő ezeket a gyerekeket. És közben a nézők is sokat kaptak a műsoroktól. Persze, mint minden sikeres dolog, ez is elkezdett túlburjánzani. Ma már nem a tehetségkutatás a cél, inkább emlékeztetnek olajozott gépezetű szappanoperára, mint valódi tehetségkutatókra.

– Innen nézve mindegyik ilyen volt.

– Nem tudom. Akkoriban benne voltam, másképp láttam. Hittem benne, hogy ez tényleg a tehetségek felmutatásáról szól.

– Ma már nem látni a zsűriben. Megunta, vagy önt unták meg?

– Biztosan meguntak, de már nem is mennék. Olyan jó volt benne lenni az első néhányban, nem akarnám elrontani ezt az élményt.

– Azért sem volt egyszerű időpontot egyeztetnünk erre a beszélgetésre, mert – legalábbis így tűnik – folyamatosan úton van, állandóan eltűnik. Munka vagy már inkább kikapcsolódás?

– Szeretek eltűnni, és abban még elég jó is vagyok. Ilyenkor egyébként nem mindig utazom messzire, néha otthon dolgozom. Amúgy szeretek csavarogni, bár mostanában talán már visszavettem. Amíg a zenekarral jártam be a fél világot, csak koncerttermeket láttunk, öltözőket és elsuhanó házakat ócska mikrobuszok ablakából. Az elmúlt 15-20 évben megpróbáltam pótolni mindazt, ami akkor kimaradt.

– Hogy kell elképzelni ezeket a „pótutakat”? Egzotikus tájak, tengerek...?

– ...és városok, falvak, csak úgy csavargás. Utazunk, beszélgetünk, eszünk-iszunk, pipázunk. Nem másszuk meg a Himaláját, nem evezzük keresztül az óceánt. Nekem ezek az utak majdnem annyira szólnak a munkáról, mint a kikapcsolódásról. Van egy spirálfüzetem, annak külön helye van a hátizsákomban. Meg ott van az iPadem, amin évekre visszamenőleg ott van minden vázlatom. Én nagyon lassan dolgozom, sokat szöszölök mindennel. Ilyenkor tudok ezekkel foglalkozni. Van bennem állandóan egy furcsa érzés, hogy még nem fejeztem be valamit.

– Annak idején, még 1968-ban az elsők között mehetett dolgozni külföldre. Ez volt a londoni turné az Omegával. Aztán 1974-ben megint, ezúttal az LGT-vel az Amerikai Egyesült Államokba. Laux és Barta megpattant a zenekarból. Sose gondolta, hogy de jó lenne elmenni, és soha vissza nem jönni Magyarországra?

– Soha. Mindig szerettem elmenni, és szerettem visszajönni. Nagyon súlyos része volt ennek a döntésnek a nyelv. Amikor az angliai EMI-nak (az egyik legnagyobb szigetországi hanglemezkiadó – a szerk.) csináltuk a lemezünket (1983), nagyjából eldőlt, hogy nem sokat értenek abból, amiről mi szólunk. Dusán szövegeihez hozzá se tudtak szagolni. Az enyémekhez se. Ettől még voltak jó angol szövegeink, csak másról szóltak. Nekem egyszerűen így áll össze a világ. Elmenni, visszajönni, ebben a nyelvben gondolkodni. Azt nagyon jól el tudom képzelni, hogy néhány hónapra eltűnök, aztán meg hazajövök.

– Ha külföldön jár, és mutogatnak önre, hogy „nézd, itt van egy magyar, tudod, abból az országból, ahol az a furcsa kis ember a miniszterelnök”, mit mond?

– Pont ilyen még nem volt. Külföldön, ha magyarok állítanak meg, hogy „nézd má’, ott a Gabi bácsi,”, akkor azt mondom: „á, ez nem én vagyok!”, és húzok is tovább. Ha nem jön be, akkor persze lesz egy közös szelfi.

– Legendásan nem politizál. Legalábbis nyilvánosan és interjúban soha. Ez tudatos, vagy egyszerűen nem érdekli a dolog?

– A politika – mondjuk így – „nagyjából kívül esik az érdeklődésemen”, pontosabban viszolygok tőle. Ez még a KISZ-szel kezdődött és azóta is tart. Azt gondolom, hogy az emberek nem általában a politikát utálják, hanem a politika marketingjét. Mert csak azzal érintkezhetnek. A politika nem akarja, hogy beleszóljanak a dolgába. Én meg azt, hogy a politika az enyémbe. A’sszem tudom, hogy ki az erősebb.

– Sose akarták „megnyerni” valamelyik ügynek?

– Nem. Szerintem az elejétől fogva tudták, alkalmatlan vagyok arra, hogy beálljak valakiknek a csapatába. Vagy látszott a viszolygás.

– A legutolsó hír önnel kapcsolatban az volt, hogy 2,5 millió dollárra, vagyis több mint 700 millió forintra perli Kanye Westet, aki ellopta a Gyöngyhajú lány dallamát az egyik performanszához. Azt hiszem, magyar zenész neve mellé még nem írtak soha ekkora összeget a világsajtóban. Miről szól ez a történet? Mert nem csak pénzről.

– Egy angol újságíró azt mondta, gratulál, bátor gyerek vagyok, hogy ezt megléptem, és jó egészséget kíván a következő tíz évre, mert ha lesz per, ez eltarthat addig. Ez főleg arról szól, hogy nehogy már felmossa velem ez a gyerek az utcát, egész egyszerűen csak azért, merthogy megteheti. Kiderül. Lehet, hogy megteheti. Ha használják a zenémet világsláger-csináláshoz, zsúfolt koncertek eladásához, tv-műsorhoz, reklámozáshoz, akkor kössenek velem egy szerződést emberi kondíciókkal. Az ügyvédek azt mondták, azért kell ennyire férfias összeg, hogy Westék egyáltalán észrevegyék, be vannak perelve. Itt nem Kanye Westről, a zenészről van szó, hanem egy világcégről, amelyik történetesen az ő tulajdona.

– Mit mondanak a jogászai, nyerhető egy ilyen per, innen a keleti végekről?

– Azt, hogy meg kell próbálni. Meg azt, hogy lehet, nem is per lesz, hanem megegyeznek. De innen kell indítani. Ez van. Elszakadt a cérna. Kicsit látványosan szakadt el. Nem vagyok perelős, életemben egyszer pereltem, egy filmes céget. Azt megnyertem, lehet, hogy ezt meg elveszítem. Az is lehet, egyezkedni fognak, de még az is, hogy mindent szépen rendbe hoznak, és végre lesz szerződés. Nem hittem volna, hogy ez ennyire érdekes sztori, hogy a világsajtó is foglalkozik vele(m). Még ha nem is miattam.

– Min dolgozik mostanában?

– Jó pár dolgon. A napokban lesz egy jó kis próbánk Rúzsa Magdival. A tavaszi „Angyal mellettem” turnénknak olyan szép sikere volt, hogy felkértek minket, ősszel folytatni kell, és novemberben Budapesten is adunk koncertet. Már arra próbálunk. Szintén őszre kell elkészülnöm Szász János új filmjének, a Sóhajok hídjának zenéjével. A végefőcímdal már megvan, azt Lajoskával (Parti Nagy Lajos – a szerk.) írtam. Falusi Mariannal befejeztünk egy különleges lemezanyagot, csodálatos, ahogy énekel, én meg kísérem zongorán. Csak kiadót kellene keresni. Vagy az is lehet, hogy nem.

– Ezt most nem mondja komolyan.

– A Hungarotontól nem mehettem el 25 évig. Aztán jött a BMG Sony, az újabb 20 év. Én ilyen hűséges típus vagyok. Zenét írni szeretek, nem menedzselni.

– Parti Nagy verseire írt Rutinglitang mégis saját kiadásban jelent meg öt éve. Az bejött?

– Nagyon szépen. Az utolsó szálig elkelt. Ötezer. Ez manapság nagyon komoly példányszám. Adogathatnánk egymásnak az aranylemezeket pezsgőmámorban. Ha meg irodalmi kiadványként számoljuk, akkor elértük a platinalemezt aranysújtásos bársonytokban az igazbronz sarkantyúkkal.
 

+1 kérdés
– Aki nem ismeri, csak tévében látja, azt gondolná, hogy olyan „szomorú ember”. Mondjuk úgy, ritkán mosolyog. Alkatilag alkalmas a jókedvre?
– Ha a körülményektől eltekintek, egész jókedvű vagyok. Sokszor mosolygok, viccelődök, ironizálok, és néha egész kellemes vagyok. Úgy gondolom, elvben akár lehetnék alkalmas a boldogságra is.

 

Presser Gábor
Zenész, zeneszerző, énekes, mindenes. 68 éves. Négyéves kora óta zongorázik, 1967 óta van jelen a magyar zenében. Játszott az Omegában, megalapította az LGT-t. Van Erkel- és Kossuth-díja, számtalan arany- és platinalemeze. Ír dalokat, színpadi és filmzenét, balettet – mindent. Színpadi művei közül a Padlás 28 éve, megszakítás nélkül van színpadon. A Vígszínház zenei vezetője.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!