Durvák, önkínzóak, perverzek, tisztességtelenek, tiszteletlenek, romlottak, de mégis ártatlanok – állítja Alföldi Róbert a ’60–80-as évek magyar neoavantgárd fotógyűjteményéből válogatott, A múlt szabadsága címmel január 16-án a Mai Manó Házban nyílt kiállítás képeiről. Azt sem titkolja, hogy mindez a máról és a ma emberének is szól.
– Mióta folytat „gyűjtögető” életmódot?
– Falusi gyerek voltam, tehát amit a padlásokon lehetett találni, szinte válogatás nélkül gyűjtöttem. Nem is maga a tárgy volt fontos, hanem a kincskeresés.
– És hogy kerültek képbe a fotók?
– Körülbelül hét éve gyűjtöm őket: véletlenül a kezembe került Szilágyi Sándor Neoavantgarde tendenciák a magyar fotóművészetben című munkája. Így fedeztem fel a magyar neoavantgárd fotográfiákat.
– Fontosnak tűntek?
– Minden, ami egyedi, ami művészet, ami kultúra, az fontos. Része a történelmünknek, része az identitásunknak és fontos tükör önmagunk megismeréséhez. Akár társadalmi összefüggésben is.
– Mégis, mivel fogták meg önt leginkább a neoavantgárd fotók?
– Az alkotók – akár fotósok, akár festők vagy performerek – megpróbáltak valami nagyon más úton elindulni, mint az addig megszokott volt. Ez az „elfordulás” természetesen nem elhatározás kérdése, hanem valamiféle belső, öntudatlan kényszer. De egy olyan korszakban, amikor a társadalmi-politikai berendezkedés miatt a szabadság csak vágyott álom, illetve falakkal zárják el a külvilágot, azt hiszem, minderre nagyon adekvát válasz az individuum részéről „másfelé” indulni. Ennek a nagyon befelé tekintő szabadságnak és útkeresésnek számomra nagyon nagy ereje, hitele és útmutatása van.
– Megbízott valakit a gyűjtéssel?
– Dehogy! Magam kutattam fel a műveket, hiszen – ahogy említettem – a gyűjtésnek ez is egy nagyon fontos része: a kincskeresés, a nyomozás, a tájékozódás.
– Ismét felkapaszkodott a padláslépcsőkön?
– Jártam padlásokon is, igen, de művészeknél, galériákban is, sokfelé.
– A fotók készítőivel is sikerült találkoznia?
– Persze, sokukkal. Egy kortárs kollekció létrehozásában az is vonzó, hogy nemcsak művekkel lehet találkozni, hanem emberekkel is. Nemcsak művekre lehet rálelni, és rájuk csodálkozni, hanem akár barátságokra is.
– Mekkora kollekcióra tett szert az évek során, és ebből mennyit állít ki? Mi alapján válogatott?
– Nagyjából 600 művet gyűjtöttem össze bő hat év alatt, amelyből 180-at állítunk ki, mert ennyi hely van a Mai Manó Házban. Talán ezt a 180-at szeretem a legjobban, vagy egy-egy alkotótól ezeket tartom most fontosnak. Cél volt, hogy minél szélesebb merítést adjunk az anyagból.
– A fotográfiák esetében nem mindegy, hogy a gyűjtő fiókjában megvannak-e a negatívok. Önnél ott lapulnak?
– Nem. Sok esetben ezeknek a műveknek nincs már meg a negatívja. Éppen ezért is különleges a gyűjtemény, mert csak eredeti, korabeli vintage munkákat tartalmaz. Több olyan mű kerül most a nagyközönség elé, amiből csak az az egy példány létezik.
– Jól gondolom, hogy a maguk idejében nem voltak túl ismertek ezek az alkotások?
– A nagyközönség számára semmiképpen. A legtöbb mű eddig ismeretlen volt, sőt még a művészettörténeti kutatások is nagyban adósak ennek a korszaknak a feldolgozásával. Annak ellenére, hogy külföldön most pont ez a korszak a legérdekesebb. Ugyanis közel van, rólunk szól és nagy változások történtek azokban az évtizedekben.
– Mit tanult a kor társadalmáról, művészetéről a képek által?
– A szabadságot és a bátorságot.
– Különbséget lehet tenni a különböző korszakokban megnyilvánuló művészi szabadság között?
– Minden olyan korszak, ami egyfélét tart jónak – és csak egyféle filozófiai-művészi gondolkodást tart fontosnak, értékesnek –, az gátolja és korlátozza az emberi, a művészi szabadságot. Visszatartja a fejlődést és korlátozza a jövőt. Függetlenül attól, hogy az adott társadalom politikai formája éppen demokrácia. Vagy legalábbis annak hívjuk. Ma ugyancsak jól és elég határozottan érzékelhetőek ilyen folyamatok a hatalom részéről. Természetes, hogy egy ’70-es évekbeli helyzettel nem lehet összehasonlítani a mostani körülményeket, de akkor is pontosan ugyanazok a folyamatok indultak el, amelyek létrehozták a korszak hivatalos művészetét. Függetlenül annak értékétől, csakis a hűséget és a hatalom által elvárt gondolkodást és megközelítést értékelve. Ez történik ma is. Ez az anyag erre is szeretné felhívni a figyelmet. Ez is egy tükör, amibe érdemes belenézni.
+1 kérdés
– Azt mondja a kiállítást ajánló kisfilmben, hogy ezek a képek durvák, önkínzóak, perverzek, tisztességtelenek, tiszteletlenek, romlottak, de mégis ártatlan az anyag. Feloldaná ezt az ellentétet?
– Ez a látogatói élmény legfontosabb része. Érzékelje mindenki, és akkor a válasz is megszületik. Mindenkiben külön-külön.
Megmentve a pusztulástól
A milliós nagyságrendet is elérik egyes fotók árai, komoly művészettörténeti értéket képviselnek egy-egy külföldi galéria, gyűjtő számára – mondja Kolozsváry Marianna művészettörténész. A magyar neoavantgárd fotóművészet alkotásai, illetve képzőművészek fotómunkái az 1960–70-es évekből igen keresettek a nemzetközi művészeti aukciókon, tudtuk meg a Mai Manó Ház A múlt szabadsága – Válogatás Alföldi Róbert fotógyűjteményéből című kiállítás kurátorától. „Most különösen nagy figyelem irányul erre a korszakra, elsősorban külföldön, a ’60–70-es évek hangulata, merészsége, ahogy a kor művészei lázadnak, a magyar alkotásokat igen keresetté teszik.” A művészettörténész kiemeli, hogy a magángyűjtő Alföldi Róbert valóban áldozatos kutatómunkával egy kevéssé dokumentált, szakirodalmilag is igen hiányos fotóművészeti korszak képeit gyűjtötte egybe – olyan műveket, amikről sok esetben már a hazánkból disszidált alkotók is elfeledkeztek, a nagyközönség pedig alig-alig vagy egyáltalán nem láthatta azokat, így egyberendezve semmiképp (a tárlaton 180 kép látható, a magyarul és angolul megjelenő kísérő kötetekben 280). Ezzel a párját ritkító gyűjtemény az enyészettől is megóvta a magyar fotóművészet egyik jelentékeny korszakának alkotásait.
(JH) 
Januárban és februárban Budapesten az Átrium-Film-Színházban (Igenis, miniszterelnök úr!; Vaknyugat) és a Rózsavölgyi Szalon Arts & Caféban (Az utolsó óra) lép föl.
Közben St. Pöltenben a Landestheater Niederösterreichben elkezdődnek az általa rendezett Tartuffe próbái. A Molière-színdarab premierje február 27-én lesz.
Június 27-én pedig a Nemzeti Színházban láthatjuk Eötvös Péter Senza Sangue egyfelvonásos operáját, amit szintén ő rendez. Az előadás az Avignoni Opera vendégjátéka az Armel Opera Fesztivál versenydarabjaként.
Alföldi Róbert Shakespeare Téli rege című művét rendezte a Koreai Nemzeti Színházban, a darabnak január 10-én volt a bemutatója Szöulban.
Egy kritikus így írt az egyik helyi internetes portálon a bemutató után: „Az előadás 150 perce olyan gyorsan telt el, mint a Téli regében a 16 év. Ez egy olyan színdarab volt, amely a mai fiatalságot is a színház nézősoraiba vonzza. Az előadás alatt gyakran hangzott fel a nézők nevetése, a hangos éljenezés, a végkifejlet jeleneteinél pedig egyértelműen lehetett hallani a meghatódottság jeleit, egyszerre törölgette mindenki a könnyeit. Alföldi Róbert nagy sikerű rendezésének köszönhetően az előadást egy ajándékcsomaghoz lehet hasonlítani, amiben minden benne van, amire a vásárló vágyik.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!