Pásztory Dóra: Sokkoló, ami Rióban történik

– Egykori élsportolóként szokatlanul aktív publicista. Egy héten belül írt kritikus megjegyzéseket az olimpikonokkal szembeni túlzott elvárásokról és a lovagkeresztje visszaadása kapcsán a verbális erőszakról. Mit gondol, miért van az, hogy a rivaldafényben élő sportolók igen ritkán nyilvánulnak meg közügyekben?

– Szerintem ez a sportolói identitásból fakad: nem hiszik el, hogy rájuk hallgatnak, hogy az ő véleményük számítana. Nincs ennek nálunk kultúrája. Nyilván az beszűkült állapot, amikor az ember egy világversenyre készül, akkor a körül forognak a gondolatai. Olyankor ezt is várják el tőle, hogy zárja ki a külvilágot, koncentráljon a céljára. De ha valaki elég nyitott, akkor azért ugyanúgy képben van a világ dolgai iránt, mint bárki más. Én például több ügyben megszólaltam, mert úgy éreztem, hogy meg kell szólalnom: ilyen volt a paralimpiai szövetséggel kapcsolatos balhé, és ilyen a parasportolók díjazása is. Igaz, már 12 éve visszavonultam, úgyhogy nekem is meg kellett érnem arra, hogy ilyen markánsan merjek véleményt nyilvánítani bizonyos témákban.

– Voltaképpen ezzel akartam volna kezdeni: mit szól ahhoz, hogy csökkentették az érmeseknek járó pénzjutalom összegét?

– Ha 2024-ben olimpiát szeretnénk rendezni, akkor szerintem nem mutathatunk olyan képet magunkról, hogy csökkentjük a paralimpikonok jutalmát. És nemcsak az épekhez, hanem a négy évvel ezelőttihez képest is. Ez egyszerre nevetséges és felháborító.

– Talán azért lehet megtenni, mert ilyen a közhangulat: az embereknek nem nehéz eladni, hogy a parasportolók jóval kevesebb pénzt kapjanak, mint az épek, hiszen a végeredmény sem ugyanolyan. Egyébként – úgy tűnik – nemcsak nálunk, Brazíliában is hasonlóan gondolkodnak. Egy friss hír szerint alig fogynak a paralimpiai jegyek, ezért csökkentették a versenyre szánt pénzeket.

– Ha egy társadalom nem elég nyitott a fogyatékos emberekre, akkor miért lenne az egy fogyatékosok számára rendezett sporteseményre? Remélem, hogy a NOB számára ez elég tanulság lesz ahhoz, hogy a jövőben milyen szempontok alapján ítélnek oda egy olimpiát. A 21. században egy rendező városnak kutya kötelessége a paralimpiát is ugyanolyan színvonalon megrendezni. Ami most Rióban történik, az nekünk is intő jel. Ha eséllyel akarunk pályázni 2024-re, akkor sürgősen tennünk kell ez ügyben.

– A riói szervezők arra hivatkoznak, hogy a kutyát sem érdekli a paralimpia, mert nincs benne üzlet, miközben London ebből a szempontból is sikertörténet volt. Van egyáltalán pénz a parasportban?

– Londonig úgy tűnt, hogy van. Sőt! Biztos sokan látták a Chanel 4 tévécsatorna elképesztően profi filmjét, amivel a parasportot népszerűsíti. Az a címe, hogy We’re the Superhumans, vagyis Mi vagyunk a szuperemberek. A film is fantasztikus, de az is sokat elárul egy társadalomról, hogy a csatorna óriási harcban nyerte el a közvetítési jogokat. Ebből pedig az látszik, hogy a paralimpia igenis eladható termék, mert van olyan erős üzenete, értéke, ami piacképessé teszi. Ahol pedig piacképes, ott jelentős összegeket és energiákat fektetnek bele. Helyzetemnél fogva kicsit jobban belelátok a brit helyzetbe. Fejlődésről csak ott lehet beszélni, ahol nem az alapján kell választania egy fogyatékos embernek sportágat, hogy melyik létesítménybe tud bemenni, hanem az alapján, hogy mihez van tehetsége.

– A fél világ megdöbbent, amikor kiderült, hogy a komplett orosz paralimpiai csapatot kizárták az olimpiáról. A vád ugyanaz volt, mint az ép sportolók esetében: államilag szervezett dopping. Ez ennyire nyilvánvaló volt, hogy a parasportolók is doppingolnak?

– Hogy a parasportolók közül is vannak, akik tiltott teljesítményfokozó szerekkel élnek, köztudott volt eddig is. Minden paralimpián buktak le sportolók. Itt inkább arról lehetett szó, hogy a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság példát akart statuálni. Egyébként sokáig a parasport legveszélyesebb doppingjának a kategória-rendszert tartották. Sokan éltek vissza azzal, hogy már az első orvosi vizsgálaton megtévesztették a bizottságot. Itt állapítják meg ugyanis, hogy ki melyik kategóriában fog versenyezni. A végtaghiányosok esetében még egyszerű: előveszik a centit, lemérik, hogy miből mennyi hiányzik, mi hány fokos szögben mozog, és egy táblázat alapján kiszámítják, hogy melyik kategóriába tartozol. De vannak olyan izomsorvadásos betegségek, amelyeknél nem lehet tudni, hogy az illető egy adott pillanatban milyen állapotban van. Gyakori, hogy a versenyző rájátszik az állapotára. Kerekes székkel versenyez, miközben mindenki tudja, hogy ha otthon leszáll a repülőről, mankóval vagy bottal is képes járni. De erről eddig is mindenki tudott, ez sajnos része a paralimpiának.

– Ez nem könnyíti meg a paralimpiai mozgalom helyzetét.

– Az elmúlt években hatalmasat léptünk előre a kommunikációban, elfogadottságban, de nyilván sok dolga van még a Nemzetközi Paralimpiai Bizottságnak. Ezért is sokkoló, ami Rióban történik.

– Élesen kritizálta egy cikkében a magyarok hozzáállását az olimpikonokhoz. A csalódást keltő ezüst- és bronzérmek kapcsán írta, hogy „reményvesztett emberek tömege várta kiéhezve az újabb 15 perc boldogságot, amit egy sportolói teljesítmény adhat az elkeseredett és kilátástalan életükben”. Csak csendben kérdezem: nem erről szól a modern élsport? Hogy szórakoztasson, és ha ezt nem kapod meg, joggal vagy csalódott?

– Szerintem az élsportolókban, az olimpikonjainkban nem az elveszett vagy soha meg nem volt boldogságunkat kellene keresnünk, hanem a példaképeket, akikhez hasonlítani szeretnénk. Olyanok, akik a hétköznapokban motiválnak bennünket, hogy jobb teljesítményt nyújtsunk a magunk területén. Nem akartam senkit megbántani, mert Szász Emese boldogsága nekem is ugyanúgy tizenöt perc boldogságot adott, mint mindenki másnak, csak attól még az utána következő tizenöt perc is rendben volt.

– Csakhogy a miénk olyan ország, ahol a labdarúgó-válogatott szereplése mindig is nemzeti ügy volt, a pólóválogatott ötödik helye pedig sorstragédia.

– Elsősorban azért jó, hogy egy ideje más országban élek, mert látok más szemléleteket is. A britek egészséges hozzáállása az olimpiához és általában a sporthoz nekem nagyon tetszik. Sokan sportolnak, de nincs tragédia a kudarcból, mint ahogy az is elképzelhetetlen, hogy egy sikerről napokig beszéljenek a játszótéren. Innen nézve minimum furcsa, hogy egy vízilabda-válogatott ötödik helyén az emberek tényleg képesek komolyan felháborodni, és olyasmiket írni, hogy Benedek Tibor alkalmatlan szövetségi kapitánynak. Mindezt annak alapján, amit látnak a tévében négyévente, két hétig. Itt, Nagy-Britanniában sincs minden rendben:a Brexit sokak életkedvét elvette, és az olimpia egy kicsit gyógyír volt az embereknek. Nem véletlen, ez volt minden idők legeredményesebb brit csapata. De az angolokra inkább Tom Daley története a jellemző. A 10 méteres toronyugrás hatalmas esélyese volt. Megnyerte a selejtezőt, és éppen akkor ugrott az elődöntőben, amikor Nagy-Britannia kiélezett harcot vívott az éremtáblázaton Kínával a második helyért. Ez egyébként valóban téma volt odakint is. Aztán Daley rontott, és nem jutott be a döntőbe. Másnap direkt megnéztem minden újságcikket és kommentet ezzel kapcsolatban. A fő szempont nem a vád, hanem mindenhol az empátia volt. Mondván: mindenkinek lehet egy rossz napja. Ezt általában hajlamosak elfelejteni az emberek, különösen azok, akiknek épp rossz napja van.


Pásztory Dóra
kétszeres paralimpiai bajnok úszó. 200 méteres vegyesúszásban nyert Sydneyben és Athénban. Korábban több lapban, köztük a Magyar Narancsban is rendszeresen publikált, elsősorban sporttémájú cikkeket. Jelenleg a wmn.hu internetes lap munkatársa. 2008-ban végezte el az egyetemet, az ELTE BTK kommunikáció–német szakán diplomázott. Férjével és kislányával Londonban él. 32 éves.


Pásztory Dóra egyike annak a – lapzártakor – 93 embernek, aki Bayer Zsolt kitüntetése miatt visszaküldte az államfőnek korábbi kitüntetését. (A 444.hu azoknak a neveit gyűjti össze, akik Bayer Zsolt kitüntetése miatt visszaküldték az államfőnek saját keresztjüket. A számláló augusztus 28-án, vasárnap este 97-nél tart - a szerk.)
Alábbiakban idézünk néhány mondatot a sportoló Facebook-oldaláról, arról, miért döntött így. „Sportolóként és kétszeres paralimpiai bajnokként jobb- és baloldali kormánytól is vettem át díjat, mindkétszer büszkén és emelt fővel, ugyanis azt éreztem, hogy egy ország ismeri el ezzel a sportteljesítményemet, nem pedig az éppen hatalmon lévő kormány vagy kormányfő. (...) Éppen ezért nagyon nehéz formálisan visszaadnom, mert megdolgoztam érte, mert mindent megtettem azért, hogy örömet és büszkeséget szerezzek a hazámnak azzal, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtom azon a világversenyen, amin épp indulok. (...) Most viszont úgy érzem, nekem is gesztust kell gyakorolnom, mert a szavak itt már nem elegendőek, miközben tudom, hogy nincs jogi háttér a kitüntetés visszaadására vagy visszavonására. Tisztában vagyok vele, hogy jogilag továbbra is a Magyar Köztársasági Érdemérem Lovagkeresztjének birtokosaként leszek számon tartva, ahogy Bayer Zsolt is. Bayer Zsolt munkássága számomra a gyűlölet, a verbális erőszak szimbóluma, ami ellen minden eszközzel próbálok küzdeni, hiszen az emberiség romba döntésének legveszélyesebb fegyvere ez.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!