Péterfy Gergely: Apátlanul

„Fák öbliben lábbog a hold-kanú.
Apánk most kint a nagyvilágba’ jár.
Néha meginti ujjal halszagú
gót piacok ködében a halál.
És akkor sorra kiejti nevünket,
Hadd tudják meg az idegen falak,
S úgy gondol ránk idegen ég alatt,
Mint kik időben is nagymessze tüntek.”
Jékely Zoltán: Apátlan éjszakák
 

Meghalt apánk.

Árvák lettünk.

Na, most mi lesz.

Hiány, magány, hó, halál.

Hányszor elképzeltem ezt a pillanatot. Aztán, amikor eljött – Szekszárdon mentem át a Béla téren, hat óra múlt, épp betört a hidegfront – kiderült, hogy hiába minden felkészülés. Villámcsapás van. Megrendülés. Lüktetve remegő torok.

Azt a magyar irodalmat, azt a magyar nyelvet, azt a magyar tudatot, amiben élünk, ő alkotta meg. Az ő keze munkája. Egy egész világ. Egy egész univerzum. Mit csináljon a teremtmény, ha meghal a teremtő? Isten halott.

Nem kérdés, a világ fordult egyet a tengelyén, vagy kettőt, vagy mit tudom én. Néhány éve érződik, hogy más lesz a világ, mint amiben felnőttünk. Mások lettek a nyarak. Megváltozott a felhők alakja. Új állatok ólálkodnak a kertek alatt. Elmállott az az Európa, amiben reménykedtünk. Magyarország leszakadt. A népek megkergültek. Felbolydult a világ. Zsarnokság dőzsöl, és üli torát.

Esterházy Péter halálával ez a változás visszafordíthatatlanná vált.

Egy korszaknak vége van.

Akkor, amikor ő belépett a magyar irodalomba – a világirodalomba lépett be, de ezt akkor még sem a világ, sem ő nem tudták – elrepedt az a szörnyű acélpánt, amely az Ideológia és a Tekintély szerkezetét tartotta.

Nem ő törte el személyesen, vagyis nem biztos, hogy ő törte el személyesen, lehet, hogy nélküle is eltört volna. Lehet, hogy csak megsejtette, végtelen finomságú idegrendszerével meghallotta az apró cikkanásokat, amelyek az anyag belsejéből üzentek. Már csak oda kellett nyúlni, hogy végigfusson a végzetes repedés.

Minden a nyelvben van. Aki megváltoztatja a nyelvet, az a világot változtatja meg. Ezt már akkor is lehetett sejteni, most már azonban bizonyos. Ő iktatta ki a nyelvből a hatalom és az ideológia központi erőterét, ő vitte végbe, hogy játék és szabadság, derű és okosság kerüljön a helyébe. Mindannyian az ő nyelvében élünk, amely, akarjuk vagy nem, által van itatva az ő ontológiai derűjével. Többet nem vesszük komolyan az üvöltözést, az ukázt, a hatalomnak nincsen nyelve többé, mert Esterházy Péter elvette tőle. Slussz.

De hogy most mi lesz, abba bele se lehet gondolni.

Hogy visszajönnek-e végképp a szörnyek, vagy meg lehet őket állítani. Amíg Péter itt volt, erősebbnek gondoltuk magunkat. Mert hát mégis, itt van fénylő hajkoronájával, és akármi van, oda lehet hozzá menni, és akkor ő mond valami derűvel és fénnyel átszőtt mozarti, éteri mondatot. És akkor megnyugszunk, mert apánk beszélt hozzánk.

Most már nem beszél. Itt vagyunk hagyva magunkra.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Egy azonban bizonyos: a könyvek maradnak. A test romlásán mégiscsak győzedelmeskedik a szellem, hogy e helyütt is nyomatékkal leszögezzük ezt a megkerülhetetlenül patetikus hittételt. És Esterházy Péter könyveiben minden benne van, ami Esterházy Péter. Nem ami Esterházy Péter volt, hanem ami mindig marad. A teste igévé lőn, és főnévvé, valamint melléknevek sokaságává, és ez a mágikus átalakulás, főnixi átlényegülés szerencsére visszafordíthatatlan. Akármikor elfog bennünket a kétség, csak fel kell ütni ezt a testet, és ott lesznek a mozarti, éteri mondatok, ott zenélnek, muzsikálnak, ontológiai derűjük fényében ott fürdenek ad aeternum aeternitatis, és egy kicsit még azon túl is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!