Nagy riadalom a műtőben! - Rendszertünet a gyomorban

Egy évvel azután, hogy megoperálták, egy budapesti fiatalasszonynak iszonyatosan fájni kezdett a hasa. Visszament abba a kórházba, ahol kezelték. Az orvos megvizsgálta, az ultrahang pedig kimutatta, hogy valami növekszik a hasában. A diagnózis: „valószínűleg tályog”. Előjegyezték egy újabb műtétre. Hetek teltek el (hosszú a várólista), mire ismét műtőasztalra került. Az operáló orvos és az ápolók legnagyobb döbbenetére a tályogból egy műtéti törlőkendő került elő. És még egy. A beteg szerencséje az volt, hogy a két kendő betokozódott, vagyis bár fájdalmat okozott, nem került tőle közvetlen életveszélybe. „Nagy volt a riadalom a műtőben. És nemcsak azért, mert féltették a beteget, hanem mert egy szempillantás alatt átfutott az agyakon: ebből nagy balhé lehet” – mondja B., a kórház orvosa, aki kérte, hogy ne írjuk le a nevét.

Ollók, szikék, kendők, érfogó csipeszek vezetik a „leggyakrabban bent felejtett” tárgyak listáját. „Benne van a pakliban, hogy egy-egy tárgy bent marad, de kettő, az már súlyos mulasztásnak számít” – állítja B. A kérdés az, egyáltalán hogy fordulhat elő, hogy egy orvos bent felejt bármit is a betegben. „Fáradtság, figyelmetlenség. Kevés az orvos, aki meg dolgozik, az is túlhajszolt. Velem sok évvel ezelőtt nemegyszer fordult elő, hogy 36 óráztam, aztán beesett egy műtét. A beteg számára édesmindegy, hogy ha hibázok, akkor azt a műszak elején vagy a sokadik ráhúzott túlórában teszem” – mondja.
(Ma egyébként az Európai Unió előírásai szerint 24 óránál többet orvos nem tölthet ügyeletben, és ezt a kórházak igyekeznek is betartani. Az orvoshiány azonban egyre fájdalmasabb.)

A városi legenda szerint az orvostársadalom nagyon összetartó: ha valaki hibázik, a többiek legtöbbször falaznak neki. Egy ilyen műtét esetében azonban szinte lehetetlen az összezárás: túl sok a tanú. Ilyenkor nincs mit tenni, be kell vallani a betegnek, hogy „idegen testet távolítottak el a szervezetéből”. Ha a kórháznak szerencséje van, a beteg eléggé örül annak, hogy megúszta, és nem perel.

Az orvosi műhiba mint fogalom a múlt század húszas évei óta része a jogszolgáltatásnak. A legtöbb esetet – ahogy akkoriban – ma is a szülészet adja. „Ennek egyszerű oka van: ez az a szakterület, ahol a legrövidebb idő alatt kell egyszerre két ember életét meghatározó döntéseket hozni. Ebből következően itt a legnagyobb a hibalehetőség” – mondja dr. Szűcs Péter. A főleg műhibaperekre szakosodott ügyvéd adatai szerint a szülészetet a traumás sebészet és a különböző fertőzések követik a sorban. A szülészeti esetek többsége pedig – szerinte – nem egyszerűen a figyelmetlenség vagy a fáradtság számlájára írható. Egy rosszul felépített kórházi szervezet is tragikus következményekkel járhat. „Egy kórházban, ahol szülészet is működik, nem elfogadható, hogy a gyermekgyógyász, akinek ott kellene lennie, ha az újszülöttnél komplikáció lép fel, csak telefonon érhető el. Nem egy esetem volt, amikor éppen ez okozta a tragédiát – magyarázza dr. Szűcs. – A másik leggyakoribb ok a hálapénz. Ha a kismamának van fogadott orvosa, akinek már addig is sok pénzt fizetett ki, és aki a szülés után is megkapja a paraszolvenciát, akkor hiába jön el az idő, hiába van ott egy ügyeletes orvos, az osztályon inkább megvárják, amíg ő beér. Akkor is, ha indokolt volna megindítani a szülést.”

De vissza a műtőbe. A hibák jelentős része megelőzhető volna odafigyeléssel vagy a szabályok módosításával. B. doktor nemrég jött vissza Ausztriából. Egy bécsi klinikán dolgozott fél évig. Ott például úgynevezett ellenőrző listával igyekeznek megelőzni a tárgyak bentfelejtését. A csapat vezetője a műtét elején és végén is végigmegy a listán, mint a pilóta a repülőgép felszállásánál. „Ausztriában ez minden kórházban kötelező, nálunk nem – meséli B. – Van, ahol csinálják, de nem része a magyar protokollnak.

Nálunk a műtős feladata összeszámolni a műtét végén a felhasznált eszközöket, de a sietség miatt ez gyakran elmarad.” Pedig az ENSZ Egészségügyi Szervezetének (WHO) 2011-es vizsgálata szerint a „check list”-ek alkalmazása jelentősen csökkenti a hibázás lehetőségét. Több mint 3000 műtéti beavatkozást vizsgáltak meg, és arra a következtetésre jutottak, hogy ahol nem alkalmazzák a listát, ott a halálozási ráta 1,8 százalék. Ahol viszont igen, ott alig 0,8. Ráadásul így biztosabban elkerülhető a beteg újraoperálása is: az első esetben ez a szám 2,4, a listát használó kórházaknál 1,8 százalék. Ezek az adatok nyilvánosak, nálunk mégsem kötelező kűr az ellenőrző lista. „Amikor néhányan felvetettük, hogy be kéne vezetni nálunk is, az osztályvezető főorvos azt mondta, fölösleges, és amúgy is kevés a papír – meséli B. – Pedig nálunk szinte minden a papírról szól. Hogy védd a segged, bármi áron. Lassan több időt fordítunk papírmunkára, mint a betegre.”

Nem kérnek bocsánatot

Barbara a harmincas évei közepén járó fiatalasszony. 2006-ban csomót talált a bal mellében. Háziorvosa a másik mellében is talált csomókat, úgyhogy beutalta az ország egyik legjobb onkológiai központjába. Ott egy igen elismert, nagy tudású professzor vizsgálta meg, és úgy találta, hogy a csomók jóindulatúak. Barbara kérdezte: nem kellene-e szövettani vizsgálatot is csinálni, de a prof megnyugtatta: nincs semmi baj, aludjon nyugodtan. Fél évig aludt nyugodtan, miközben a bal mellében továbbra is érezte a daganatot. Viszont hullani kezdett a haja, és egyre erősödő fájdalmak jelentkeztek. Vissza az onkológiára. A prof ismét megnyugtatta: ez jóindulatú csomó, de – biztos, ami biztos – ekkor már mintát vett belőle, és elküldte szövettanra. Ahol kiderült: a bal mellében tojás nagyságú, rosszindulatú daganat van, számos nyirokcsomóáttéttel.

„A szövettanos orvos, de senki a klinikán egyetlen rossz szót sem szólt a profra, ugyanakkor éreztem, hogy nagyon meg vannak ijedve – meséli Barbara, kilenc évvel az eset után. – Hogy nagy gáz van, onnan is tudni lehetett, minden vizsgálatot két nap alatt lezavartak, és én egy héttel később már megkaptam az első kemoterápiát.” 

Barbarának szerencséje volt. Mivel nem nyugodott bele a diagnózisba, és az orvos érezhető elutasítása ellenére visszament a kórházba, megmenekült. Fél évvel, egy kemoterápiával és egy fájdalmas mellműtéttel később úgy döntött, pert indít a kórház ellen. „Nem a bosszú hajtott. Szerettem volna, ha észreveszik magukat, és ezentúl jobban odafigyelnek a betegekre – magyarázza Barbara, aki két év huzavona után körülbelül 7 millió forintot kapott a kórháztól. – Minden szakértő azt mondta, hogy az én daganatom »a tankönyv szerint« jóindulatú kellett hogy legyen. Úgy látszik, a tankönyveknek elfelejtettek szólni, hogy léteznek különleges esetek.” Mindkét szakértő, Barbaráéké és a bíróság által felkért független szakértő is azt mondta, ha a „nagy tudású prof” hajlandó lett volna kilépni saját tudásának bűvöletéből, hamarabb felfedezi a bajt, talán megmenthető lett volna a fiatalasszony melle. „Végül nem volt per, sikerült megegyeznünk. Azt hiszem, szó nélkül elfogadták az ajánlatunkat. Lehet, hogy egy perrel jóval több pénzt kaphattam volna, de addigra már elegem lett az egészből.” Barbara érez némi elégtételt, de a pénz mellett örült volna, ha a kórház vagy a hibázó orvos legalább bocsánatot kér tőle. „Nem volt része az egyezségnek, de azért legalább felhívhattak volna, hogy bocs, tévedtünk.”

Barbara esete szomorú példája az úgynevezett „paternalista” orvos-beteg kapcsolatnak. Amikor a betegnek soha nem lehet igaza, az orvos viszont – lévén ő a szakember – gyakorlatilag azt tesz vele, amit akar. „A paternalista orvosok felett eljárt az idő – mondja B. doktor. – Ma, amikor minden beteg három perc alatt több információt szedhet össze a saját betegségéről a neten, mint amennyit ötven éve az egyetemen fél év alatt tanítottak, egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy így viselkedjünk. A betegnek is lehetnek jó ötletei, azokra is oda kell figyelni.”

Az orvosi kommunikáció ma már egyetemi tantárgy. Dr. Pilling János, a Magatartáskutató Intézet kutatója például arra hívja fel a figyelmet, hogy jóval kevesebb a műhibaper azoknál az orvosoknál, akik meghallgatják a betegeiket, és engedik, hogy azok megfogalmazzák az aggodalmaikat. Furcsa adat, de kevesebb a végzetes hiba, ha az orvos együttérző, kommunikatív és bátorítja a pácienseit, hogy azok nyíltan mondják el félelmeiket.

A műhibaperek egy része éppen a rossz orvosi kommunikáció miatt indul. Az úgynevezett kockázat-haszon elvet minden orvos ismeri, de nem minden esetben alkalmazza. Az elv lényege, hogy egy beavatkozást csak akkor szabad elvégezni, ha annak a kockázata nem nagyobb, mintha hozzá sem nyúlnának a beteghez. „A beteget minden esetben úgy kell tájékoztatni, hogy tisztában legyen a kockázatok és a megnyerhető haszon közötti összefüggésekkel” – mondja dr. Szűcs.

Perre fel!

A hiba lehetősége minden szakmában ott van, talán csak kevésbé tragikus következményekkel járhat, mint az orvoslásban. „Ebbe a nagy pörgésbe bele van kódolva, hogy elrontasz valamit” – állítja B. doktor.

Ilyenkor pedig jön a per. A magánklinikákon – ahol mellékállásban B. is dolgozik – minden orvosnak kötelező felelősségbiztosítása van. Méghozzá olyan, hogy amennyiben hibát követ el, a biztosító az esetek túlnyomó többségében jó pénzt fizet az áldozatnak. „A kórházaknak ellenben általában silány minőségű biztosításuk van” – magyarázza dr. Szűcs Péter. 1991 óta minden egészségügyi intézménynek kötelezően rendelkeznie kell felelősségbiztosítással. Enélkül nem kaphat működési engedélyt. „A probléma csak az, hogy a törvény azt nem mondja ki: ennek a biztosításnak milyennek kell lennie. A kondíciók az elmúlt húsz évben alig változtak, miközben az árak az egekbe szöktek” – mondja az ügyvéd. A kórházak biztosítása a perösszegek töredékére sem elég. Még úgy sem, hogy a magyar bíróságok egyáltalán nem ítélnek meg horribilis pénzeket. „Gyalázatosan alacsony összegek szerepelnek a bírói gyakorlatban Magyarországon, és nemhogy nem növekednek, hanem csökkennek. Botrányos, hogy egy hozzátartozó elvesztése esetén a megítélt kompenzáció az elhunyt 3-4 havi fizetése legyen” – mondja keserűen az ügyvéd.

Elismeri ugyanakkor, hogy a bírák sincsenek könnyű helyzetben. „Létezik az úgynevezett ár-érték viszony, amire gyakran és szívesen hivatkoznak a perekben. De hogy ez mekkora összeget takar, arra nagyon eltérő a gyakorlat. Mert mondjuk, milyen összeg lehet megfelelő egy agykárosodott gyermek szülei számára? A jó válasz az volna, hogy semmilyen, de hát a bírónak mégis döntenie kell.”

Barbara például úgy számolt, hogy a neki kialkudott kompenzáció csak kevéssel volt több, mint ami gyógyszerre, étrend-kiegészítőre és az életmódváltással együtt járó kiadásokra ment. „A nem vagyoni kártérítések legmagasabb összege sem elegendő arra, hogy a pernyertes egy 75 négyzetméteres pesti lakást vegyen belőle, vagy élete végéig megfelelő életkörülményeket biztosítson magának vagy beteg hozzátartozójának” – panaszolja dr. Szűcs.

Van azonban egy másik probléma is, ami a kórházakat sokszor lehetetlen helyzetbe hozza. Nemegyszer fordul elő, hogy egy beteg a kezelése után három évvel dönt úgy, pert indít a kórház ellen. Például azért, mert akkor jelentkeznek nála olyan tünetek, amelyek miatt jogi útra tereli az ügyet. A polgári jogban az elévülés öt év, úgyhogy ezt nyugodtan megtehetik. A biztosítók viszont úgy kötnek biztosítást, hogy ha az megszűnik (mert mondjuk a kórház biztosítót vált), a társaság legfeljebb a megszűnést követő 30 napon belül bejelentett igényeket fogadja be. Az ezután keletkezett károkra a kórházaknak nincs fedezetük.

A kórházaknak egyébként sincs fedezetük. „Nem ritka, hogy egy per végén az igazgató könyörög, ne kérjünk végrehajtást, mert ha fizetnek, akkor nem tudnak fizetést adni az orvosoknak” – mondja dr. Szűcs. B. doktor szerint első körben mindenképpen el kellene felejteni a bíróságot, és inkább mediációval, a beteg és a kórház közti egyezséggel kellene rendezni az ilyen ügyeket.

Most, hogy a kórházakat állami tulajdonba veszik, az államnak kellene létrehoznia egy alapot, amelyből a műhibák következményeit kifizetik. Ha rajta múlna, független szakértőkből álló bizottságokat hozna létre, amelyeknek az lenne a feladatuk, hogy eldöntsék: hibázott-e az orvos vagy nem, és ha igen, milyen kompenzáció lenne ésszerű. „Én külföldi szakértőket is bevonnék ebbe a munkába. Egyrészt elfogulatlanok és nincsenek benne a hazai orvosi hierarchiában, másrészt friss szemléletet és gyakorlatot hozhatnának” – teszi hozzá.

Az ügyvéd nem hisz a megállapodásban. Szerinte egyezséget olyan kollégák kötnek, akik elvtelenül hajlandók a beteget rábeszélni olyan összegekre, aminek a többszörösét lehetne megítéltetni egy törvényes eljárással. Mint mondja, csak olyan esetben van értelme az egyezségnek, amikor a megítélhető összeg várhatóan nem magasabb, mint a biztosítási limit. „Ha én tudom, vagy majdnem biztos vagyok benne, hogy ha megnyerjük a pert, kapnánk 100 egységet, de ebből csak ötöt vállal a biztosító, akkor nem vagyok hajlandó 15 egységben megegyezni. Ami – ezt pontosan tudom – még így is megterheli a kórházat, de lényegesen kevesebb, mint amennyit nyerhetnénk. Ez nem szolgálná a betegek érdekeit.”

 

------------------------

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!