Súgógép nélkül

– Mikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen abbahagyta a televíziós műsorvezetés, illetve műsorkészítés oktatását, azt mondta, a mai médiába igyekvőknek már nem tud mit átadni. Ezt hogy értette?

– Roppant egyszerű oka volt a döntésemnek. Ez a szakma az elmúlt két évtizedben rengeteget változott, és most elsősorban nem a tartalomra, hanem a technikai részre gondolok. A súgógép és a füldugó jelenléte tökéletesen átalakította a mesterségemet. Ezek szükségességét nem vonom kétségbe, de művelni, azt nem tudom. Hát még hogy tudnám tanítani? Nem is hiszek benne.

– Az évek során egyértelműen a hátrányára változott a tévés szakma?

– Tudnám minősíteni, de semmi értelme, mert természetes, hogy az ember azt érzi jobbnak, amit megtanult, amit művelt. A Színművészetin azt mondtam a tanítványaimnak, egy beszélgetés nem abból áll, hogy előre felírt kérdéseket teszek fel, hanem reagálok arra, amit hallok. Ahogy az a való életben is történik. Tehát máris itt egy kibékíthetetlen ellentmondás, hiszen én hiába mondom ezt, ha az igény közben az, hogy a műsorvezető használja a súgógépet, illetve hallgasson a fülébe mondott utasításokra. A szerkesztőnek így könnyebb a dolga, teljes kontroll alatt tartja a stúdióban ülő megbízottját, a „beszélő embert”.

– Napjaink műsorvezetői tehát már csak azok, „megbízott, beszélő emberek”?

– Az biztos, hogy nagyon beszűkül a mozgásterük. Azáltal, hogy a szerkesztő előrelépett, „belelépett” a műsorba, a riporter felelőssége kisebb, és a feladatát is kevésbé érezheti fontosnak. Nem hiszem persze, hogy valaki, aki amúgy rátermett, ennek különösebben örülne.

– Ez azt is jelenti, hogy a mostanság képernyőn lévők nem is állták volna meg a helyüket néhány évtizeddel ezelőtt?

– Az én rálátásom a szakmára most már korlátozott, mert csak a Digi Sportban vagyok jelen. Ezek a fiatalok, akik itt dolgoznak, szerintem tudnák, amit egykor kellett. Meglehet, a többi televíziónál lévők java is tudná. Mert egyébként, ha nem tudja, akkor a „súgósra” sem alkalmas. De azért van itt még valami, amit kétségkívül meg kell említeni, és amit szintén nem vállaltam volna, hogy oktatóként foglalkozzak vele. Ma már egy műsorvezető kiválasztásánál az is szempont, hogy az adott személyt korábban valahol ismerjék meg, legyen az egy tehetségkutató, valóságshow vagy valamilyen szappanopera. Tehát előbb valamiféle celeb státust teremt magának, és akkor felmerülhet a neve mint az új műsor házigazdája. Erre látunk azért példákat. Itt már értem, hogy bizony kell neki a súgógép, ha összekötő szövegeket mond, és azt is, hogy szüksége van egy rutinosabb szerkesztő súgására.

– Ön szerint a néző igénye is változott akkorát az elmúlt évtizedekben, mint amekkora átalakuláson a televíziózás átment?

– Bizonyos dolgokban igen. Nagyon is. Ezt magamon is le tudtam mérni, sajnálatos körülmények között, azt kell mondjam. (nevet) Indult ez a retró csatorna, ahol ismételnek, közte az én régi műsoraimat is. És ezeket, mai nézőként, bizony nemegyszer túl hosszadalmasnak, ritmusában egy kicsit vontatottnak találom. Nem mindig, és azért biztos hordoz értéket is, de tény, hogy ma már nekem is egy sokkal pergőbb stílus a természetes, mind képileg, mind a műsor hangvételében. Hozzáteszem, ebben a súgógép egy kicsit túl sokat is segít, mert a műsorvezető sokszor olyan gyorsan beszél, annyira nem tud hangsúlyozni, hogy elvész a szöveg. De ez is általános, mert én az unokáimon is észreveszem, hogy egymás közt szinte csukott szájjal, gyorsan és hangsúly nélkül beszélnek, én pedig egyáltalán nem értem – és nem az öregség vagy a süketség miatt.

– Az unokáit rá tudná venni, hogy megnézzék az egykori műsorait?

– Ők nem néznek tévét, csak internetet használnak. Ezért is gondolom, hogy a televízió lassacskán kimegy a divatból. Ami nem azt jelenti, hogy már holnap, de látványosan megfordul a tévé és az internet aránya, hiszen egyébként ott is ugyanúgy megnézhetem azt a  tévéműsort, amire kíváncsi vagyok. A televízió pedig már rég nem tölti be azt a fajta közösségi szerepét, mint régen. Az, hogy összejövünk megnézni együtt egy műsort, ne áltassuk magunkat, olyan már nincsen. Óriási a változás, gondoljunk bele, hogy ma már, ami korábban telefonnak volt nevezhető, azon most e-maileket küldünk, híreket olvasunk, műsorokat nézünk, és elég hozzá egy tenyérnyi vacak.

– A most zajló folyamatokat nagyobb horderejű változásnak tartja, mint mikor a televízió megjelent?

– Tömegkommunikációs szempontból mindkettő nagyon jelentős. De azért a tévével kapcsolatban jusson eszünkbe valami. A fiatalok el sem tudják képzelni, milyen fontossága volt annak, mikor megjelent egy olyan országban a televízió, ahol az emberek nem láttak a határon túlra. És akkor, jelentős részben a sportközvetítéseknek köszönhetően, hirtelen lett egy ablak. A csodával volt határos. Én Nyugaton először 1960-ban Garmisch-Partenkirchenben voltam, műkorcsolyát közvetíteni. Nem értettem hozzá, jóformán aligalig. De azzal a puszta ténnyel, hogy a jégfelújítás 15-20 perces szüneteiben mindent elmeséltem, amit napközben láttam, én lettem az itthoniak képviselője. És közben látták a tribünön is a gazdagságot, a jólétet, mert hát ezeket nem lehetett kitörölni a képből, nem lehetett azt mondani, hogy mi csak azt mutatjuk, amikor ugranak. És ez mind fellazítás volt. Ma már ez a vonzerő nincs. Ma már az ember oda megy, ahova akar, nem kell a tévében nézni. Tudom, ez persze anyagi szempontból nem ilyen egyszerű. De megtiltva nincs neki.

– Onnan indultunk, hogy azzal, amit ön át tud adni, már nem sokra megy az ember a mai médiában. Azért a tanítványai közül sokan megállták a helyüket a kereskedelmi tévék világában is. Ott vannak például az egykori „fókuszosok”, Marsi Anikó, Holló Márta, Batiz András és Kolosi Péter.

– Igen, de velük kapcsolatban is, talán pont az irántuk való elfogultságom miatt, mindig azt éreztem, hogy a képességeik alatt van az igény rájuk nézve. Tehát többet tudnának, mint amit produkálnak, vagyis inkább produkálhatnak.

– Ők egyetértettek ebben?

– Nem beszéltem én erről olyan sokat. Miért vegyem el a kedvüket? Azonkívül egytől egyig híres emberek lettek.

– Újabban pedig itt van Cseke Eszter és S. Takács András, akiket négy évig tanított, és akik az On The Spottal hoztak létre valami újat, egyedit. Hogyan látja, az ő munkáikban megjelennek azok az elemek, amelyek talán öntől is származnak?

– Nagyon-nagyon tehetséges két ember, de nem tudnék rámutatni a tevékenységükben valamire, hogy „na, ez tőlem való!”. Én az egyetemen sem mondtam soha senkinek, hogy „ezt így kell csinálni”, csak azt, hogy „én így csinálom”. És kinek-kinek az volt a dolga, hogy ebből a saját maga számára vonjon le következtetéseket. Amit remélek, az az, hogy egy általánosnak mondató szemléletet, mentalitást át tudtam adni sokaknak. Ők ketten, akik ugyanolyan szenvedélyesen szeretik ezt a szakmát, és magasak az elvárásaik a saját teljesítményük iránt is, nyilvánvalóan gondolkodtak azokon, amiket nálam hallottak.

– Tartja a kapcsolatot az egykori tanítványokkal?

– Az On The Spot-osokkal, ha itthon vannak éppen, jóformán napi a kapcsolatunk. És még néhányukkal, bár az az igazság, hogy az első társaság, akikkel összegyűltünk, hogy, ahogy mondani szoktam, a szakmát „csócsáljuk”, Baló, Szegvári, Gyulai, Knézy, hogy csak a legismertebb neveket említsem, nos, lassan ők is idős emberek, és akad, aki már nincs is köztünk.

– A Digi Sport csatornán a televíziózásban ma már ritkaságszámba menő, klasszikus beszélgetős műsorokat vezet.

– Igen, de tudni kell, hogy egy effajta sportcsatorna nem ezeken támaszkodik, hanem a megvett közvetítési jogokon. Angol bajnokság, Bajnokok Ligája. Most, hogy a közszolgálat rendkívül sok pénzhez jutott, beszállt a sportközvetítésekért folyó licitbe, és fel is tudja vásárolni a kicsik elől a jogok egy részét. Így aztán elképzelhető, hogy rövidesen felértékelődnek az olyan saját produkciók is, mint az én műsoraim. Széles közönséget viszont ezek, félek, már nem tudnának a képernyő elé ültetni. Nehéz ma már lekötni az emberek figyelmét beszélgetéssel.

– Ha már említette a köztelevíziót. Nyomon követi az ott zajló eseményeket?

– Hazudnék, ha azt mondanám, nem tudok róla. De senki se higgye, hogy én, mint akire annak idején nem tartottak ott igényt, tudok örülni vagy kajánul röhögni azon, hogy milyen rosszul sikerült az új hírcsatorna bemutatkozása. Amiket meséltek, illetve volt, amit láttam is, az alapján arról van szó, hogy akik a hibákat elkövették, azoknak nem volt idejük begyakorolni valami újat. De ez nem tesz kárörvendővé, hiszen én szaktárs vagyok. Ez egy céh.

– A pályája során mindig mindenki tekintettel volt erre a céhre?

– A kollégai körben mindig megvoltak a piszkálások, lehetőleg hát mögött persze, mert az úgy hatásosabb. Nem új dolog ez. Sokszor voltam mérges miattuk, de utólag azt mondom, nem volt ezeknek még csak füstjük sem. Ez csak belső civódás, és nem volt olyan gyakori, hogy beszélni kelljen róla. Persze lehet, hogy ahhoz meg kell öregedni, hogy az ember így fogja fel.

– Mi a véleménye arról a szemmel látható törekvésről, hogy a köztelevízió úgy igyekszik versenyezni a nézőkért a kereskedelmi tévékkel, hogy közben felveszi azok „tulajdonságait”?

– Ha engem kérdeznének, azt mondanám, nem kéne. Egyrészt eleve reménytelen a küzdelem, másrészt pedig egészen más kellene legyen a közszolgálati tévé funkciója. Az a kereskedelmi televíziózás, amelynek alapvető érdeke, hogy minél több pénzt termeljen, annak ehhez mérten kell levinnie a saját színvonalát. Attól gyűlik a sok néző, hogy nem támasztanak vele szemben túl nagy szellemi igényt. Na, most ezt a közszolgálatinak nem illik. Nem hiszem például, hogy az a legjobb vetélkedő, ahol a végén az emberek beesnek egy lukba. Nézettnek persze, lehet, nézett.

– A műsorai felvételei heti egynapos elfoglaltságot jelentenek. Elegendő ennyi a televíziózásból?

– Hajaj, nagyon.

– Sőt?

– Azt nem mondanám, de éppen elég. Nem akarom már a világot televíziózással megváltani.

– A hét többi napjai mivel telnek?

– Van egy rituálém, minden reggel elmegyek uszodába, tornázom, szobabiciklizem, a karbantartás végett. A tévébe azért más napokon is bejárok, ha már olyan lehetőséget kaptam, hogy műsoraim lehetnek. Egy Budapesthez közeli, Duna-parti településen lakunk, úgyhogy szép időben már le-lesétálok a folyóhoz. Mikor otthon vagyok, írogatok, olvasgatok, a feleségemnek segítek, de nem munkálkodom a kertben. Egyáltalán nem.

– Gyakran néz televíziót?

– Sportot főleg. Néha filmeket is, ha olyan színész szerepel bennük, akit szeretek. De remekül abba tudom hagyni menet közben. Jelzem, már egy kiváló futballmeccset is ott tudok hagyni félidőben.

– A sportágak között van kedvence? Mondjuk aszerint, hogy mit szeretett legjobban közvetíteni?

– Arra mindig is büszke voltam, hogy jégkorongot, ahol megkülönböztethetetlenül egyformák a játékosok, elég nagy pontossággal tudtam közvetíteni. Knézy Jenővel volt egy játékunk. Azt mondtuk a másiknak, hogy „cseh 20-as”, és akkor meg kellett mondani, hogy ki a cseh csapatban a 20-as mezszámú játékos. Ha nem tudta, akkor a másik lőtt egy „gólt”. Utána jött a visszakérdezés, hogy „orosz 13-as”. Ez hasznos volt, mert így a pályán azonnal felismertük őket. Azért ez sem segített mindig. Innsbruckban az 1964-es téli olimpián az utolsó napon volt a bronzmérkőzés és a döntő is. Az első meccset a csehszlovákok nyerték, ők lettek a harmadikak, aztán lement az orosz–kanadai döntő, és jött az eredményhirdetés. Az első és második helyezett felszerelésben állt a dobogóra, azzal nem is volt baj, de jöttek a már civilbe öltözött csehszlovákok – és én egyet sem ismertem meg. De ezt leszámítva jól helytálltam. Szóval a nehézsége miatt ezt választanám kedvencnek. Ez kicsit ilyen hiúsági kérdés.

– Tudja, hogy sokan annak is tartják?

– Hiúnak? Hát, itt vagyok egynek mindjárt én! Szerintem valahol mindenki hiú. Meglehet, hogy én módfelett az vagyok. De aki az életét a közönség előtt tölti, akinek az egyetlen mércéje a siker, az persze, hogy hiú arra, hogy legyen sikere. Vagy, ha van sikere, akkor arra. De ez nem feltétlenül azonos az önhittséggel.

– Manapság még vannak sikerei?

– Ha tudni akarja, épp a minap voltam hivatalos az egyik főiskolán egy úgynevezett Szenior Akadémiára. Körülbelül 200-250 ember előtt léptem színpadra, és ahogy a feleségem, a saját szakmájából vett példával szokta mondani, fogadótapsom is volt. Nagy tapsot kaptam, mikor bementem, a végén pedig igazán ünnepeltek. Tehát igen, vannak még sikereim. Főleg azoknál, akik még láttak. Az utcán szembe jövet van már korosztály, akinek hiába is magyaráznám, ki vagyok, de nem baj, ez az élet rendje. Engem ez abszolút nem tesz szomorúvá.

– Ezek a sikerek sarkallják arra, hogy folytassa?

– Nem, már nem a visszhangos sikerekért pedálozom, inkább az ösztönöz, hogy mit csináljak akkor, ha ez nincs. Az ember, amíg dolgozni tud, dolgozzon. Most még nagyon hiányozna, ha abbahagynám, pedig ma már felvételre készítek műsort, vagyis már nincs meg az, ami a legnagyobb élvezet volt nekem: az élő adás. A leállíthatatlan, a megváltoztathatatlan.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!