Amikor a magyar tűzoltó-válogatott már harmadszor nyerte meg a tűzoltó-világbajnokságot, a magyar csapat vezetőjét a siker titkáról faggatták. Azt mondta: ha van víz, tömlő és technika, bárki tud tüzet oltani. Mivel nekünk a háromból egy mindig hiányzik, kénytelenek vagyunk leleményesnek lenni. Valószínűleg az ilyen történetek is táplálják a magyarról mint tehetséges nemzetről kialakult vélekedést. Egyébként joggal.
Győrben a Mobilis Felfedezések Házában rendezték meg az első Kísérletbazárt, ahol az ország 22 középiskolájának 120 diákja mutatta be saját fejlesztésű kísérleteit. (Ez volt egyben az Országos Tehetség Hónap záró eseménye is.) A közönség – zömmel helybeli általános és középiskolások – szájtátva nézték tudós kollégáikat, akik magától értetődő egyszerűséggel építettek pillepalackból rakétát, tornacsukából és legómotorból lépegető edzőcipőt, papírmaséból működő vulkánt és mindenféle hulladékanyagból genetikusan tanulni képes robotot.
A tömegben szó szerint belebotlottunk egy önjáró körömkefébe, amelyről később kiderült, hogy automata takarító robot, és épp elcsatangolt gazdájától, Zsigó Zsolt tanár úrtól. A nyíregyházi Bánki Donát műszaki középiskola matek–fizika szakos tanára büszkén mutatta be a diákjai által készített többi elképesztő holmit, például egy focirobotot, amellyel részt vettek a tavalyi focirobot- világbajnokságon. Körülbelül hatvanezer forintból építették, rengeteg munkával. Az alapanyagokat „összekukázták”, a kerekeket maguk köszörülték, csak az akksi gyári. Az amerikai diákok félmilliós robotokkal érkeztek, pedig a fizikáról ők sem tudnak többet, mint a mieink. Naná, hogy ők nyertek. „A széria Merci mindig bucira veri a sufnitunning Trabit” – mondja a tanár úr, aki szerint a célnál sokkal fontosabb az odavezető út. „Mi épp ennek szellemében dolgozunk: tudjuk, hogy a célba sosem mi érünk be elsőnek.”
A nyíregyházi Dávid Zsombor egy CNC-géppel érkezett. Most nem működik, mert persze mindig a bemutatón romlik el. Van benne egy mikroszámítógép, amelyikre akár mobiltelefonról is ráküldhetők az adatok. Egyedi darab.
A kérdés, hogy mi lesz ezekkel a tehetséges gyerekekkel és az ő találmányaikkal? Egyáltalán lesz-e valami? Zsombornak szerencséje van, az Innovációs Szövetség versenyén felfigyelt rá egy világcég magyarországi igazgatója és egy egyetemi tanár. Egymásra találtak, azóta ők a mentorai. Vannak, akiket megtalál a MATEHETSZ tehetségsegítő hálózat, vagy bejutnak valamelyik tehetséggondozó programba. A szerencsén kívül kell hozzá sok elhivatott tanárember, pénz és annak belátása, hogy a tehetséges gyerekekbe fektetett minden fillér busásan megtérül.
A rendszer nem mindig segít.
Egy tanár mesélte, hogy diákjai évek óta sikerrel szerepelnek különböző konstruktőri versenyeken. Idén is mentek volna, jelezték a központi iskolafenntartónak, hogy szükségük volna két doboz technikai építőjátékra és a hozzá tartozó motorokra. Nem kapták meg, mondván: minek egy középiskolásnak legó? Játszani otthon kell.
„A kreativitás tanulható, fejleszthető, és nem genetikai specifikum” – mondta Somlai-Fischer Ádám, a Prezi egyik alapítója lapunknak. Bátorság kell ahhoz, hogy valami olyat próbáljak meg, amiről nem tudom, sikerül-e. Szerinte a gyerekeknél ez szinte természetesen így van, mernek próbálkozni, aztán mivel az oktatási rendszer nálunk a tudás memorizálására épül, és büntetik, aki ront, téveszt, a diákok inkább nem kockáztatnak, csak a biztosra mennek. E helyett sok próbálkozás kellene, amelyek eredményeiből lehet választani. „Támogató, pozitív közegre van szükség, nem pedig kritizáló, irigy és féltékenyre. Nekem ahhoz el kellett utaznom egy másik országba, hogy megtapasztaljam, milyen, amikor egy közösség együtt örül velem az én sikeremnek, s hogyan építkezünk ebből együtt tovább. Hollandiában része a nemzeti öntudatnak a kreativitás, mi valahol a középmezőnyben lehetünk. Sok kreatív ember él itthon, meg kellene tanulni örülnibmások sikereinek és merni próbálkozni.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
