Tavasz – az emberek számára általában az év legszebb évszaka, egy pedagógusnak viszont maga a rémálom. Ilyenkor történnek a beiskolázások, kezdődnek az érettségik, meg kell rendelni a tankönyveket. Idén ebben az amúgy is nehéz időszakban a végsőkig kimerült, elkeseredett és feszült tanárok utolsó tartalékaikat élik fel – minden tekintetben. Az elmúlt években átgondolatlanul és kapkodva levezényelt oktatási reform „eredményei” már jól látszanak. A megemelt kötelező óraszám, az iskolában eltöltendő pluszórák, az átrendezett (leginkább megnyesett) bérek, a portfólió összeállítása és az ahhoz kapcsolódó „vizsgarendszer”, az eszközhiány, illetve a tankönyvek körüli nehézségek, mára jól látszik, lehetetlen helyzetbe hozták a tanárokat.

„Kiégettek, feszültek, frusztráltak – mondja el az egyik fővárosi gyakorló iskola alsós munkaközösség vezetője. – Drámaian megváltoztak a munkakörülményeink, ehhez képtelenség igazodni.”

A vezető tanító úgy összegez: „Ebben a rendszerben nem a gyerekek érdeke motivál, csupán gazdasági szempontok. És így mindent elvisz a matek: az emberek rakosgatása, a szűkös anyagi források centizgető felhasználása.” Amihez elképesztő, további energiákat felemésztő bürokrácia társul.

„Van a rendszernek egyfajta hatósági jellege, ahogy állandóan be kell számolnunk arról, hogy mit és miért, hogyan csinálunk – fakad ki Achs Károly, a mezőtúri Teleki Blanka Gimnázium matematika–magyar–dráma szakos tanára, aki több fórumon hangot adott már véleményének az oktatás helyzetével kapcsolatban. – Rengeteg órát tartunk, miközben olyan dolgokkal is foglalkozni kell, amelyek nem szorosan kapcsolódnak a tanításhoz, inkább a bürokratikus szabályozottság útvesztőibe terelik az embert. Néha agyrém, milyen űrlapokat kell kitölteni. Tavaly Erdélybe vittem az osztályt, egy pályázaton nyertünk rá támogatást. Nagyon jól sikerült. Aztán szeptembertől decemberig töltögethettem utána a leadandó beszámoló hiánypótlásait. És a végén nem is sikerült mindent jól kitöltenem, így büntetést kellett fizetnünk. Ilyenkor természetesen feszült az ember. A fontos az lenne, hogy mindez ne a diákokon csapódjon le.”

Fagyott tanárik

A diákok közvetlenül is igen sokat érezhetnek a változásokból, hiszen az ő terheik is jelentősen nőttek (lásd Keményen dolgozó iskolások című írásunkat), a tankönyvek hiányosságait, az eszközhiányt, a megnövekedett tananyagot sok tanár még tudja kompenzálni némi kreativitással, de az ő erőforrásaik is véglegesek – ez pedig a tantestületeket jellemző belső feszültséggel együtt kihathat a diákokra.

Az általunk megkérdezett tanárok szinte kivétel nélkül arról számoltak be, hogy borzasztó a hangulat a tanárikban. „Mindenki azt méregeti, hogy ki mennyit helyettesít, ki hogy és miért húzza ki magát a feladat alól” – meséli az egyik belvárosi iskola napközis tanítója. Van, aki nem veszi fel a telefont reggel, ha az igazgatóhelyettes keresi, hogy ne kelljen helyettesítenie, hiszen most már ezért nem jár pluszpénz, hanem kötelező.”

Van olyan iskola, ahol nincs telefonálgatás, egyszerűen – és a törvényt betartva – bent dekkolnak a tanárok egész nap. Ugyanis megemelkedett a heti kötelező óraszám 26-ig, az iskolában bent töltendő idő pedig 32-ig. Egy újpesti iskolában dolgozó tanítónő azt meséli, hogy naponta átlag 90 percet ül feleslegesen az iskolában, ahol készülni nem tud, mert sem a technikai feltételek (l. számítógép), sem a megfelelő nyugalom nincs meg, így ezt az időt a magánéletéből veszik el.

De nem csak ez a gyakorlat keseríti meg az életét. Ahogy a legtöbb helyen, itt is borzasztó alacsony a költségkeret. Ezért minden egyes fénymásolást az igazgatóval kell engedélyeztetni – havonta 3000 másolatra van pénz az egész iskolában –, így gyakran otthon, a saját pénzéből nyomtat, illetve a szülőket kéri meg. Máshol is egyre inkább a szülőkre támaszkodnak, de vannak régiók, ahol a szülők hiába szeretnének, nem tudnak „beszállni”, így sok helyen még hajtogatni való papírja sincs az alsósoknak. „5 éve nem tudtunk szókártyákat venni, a tanmenetbe pedig hiába van beleírva, hogy technikaórán mit kell építeni, ha nincs hozzá például fa” – meséli a már idézett gyakorlóiskolai pedagógus. Az eszközök pótlásánál is nagyobb kreativitásra van szükség a kötelező tankönyvek hiányosságainak kompenzálására. És falra hányt borsó minden panasz – mondják a pedagógusok. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) ugyan folyamatosan várja a tanárok észrevételeit, ám úgy tűnik, korrekcióra eddig nem nagyon volt módjuk.

„Én nem izgatom magam, egyszerűen kihagyom azokat a részeket, amikkel baj van, és megtartom az órát a saját kútfőmből” – összegez egy történelemtanár. „Az erkölcstantankönyvet eddig, ha módunk volt rá, nem nagyon nyitottuk ki. Legfeljebb a feladatok közül kiadok néhányat házi feladatnak, de azt a lelkemre venném, ha innen tanulnák meg a diákok, hogy milyen egy család, hogyan élnek a világban az emberek vagy hogy milyen legyen a valláshoz való viszonyuk” – mondja az erkölcstannal csak egy éve ismerkedő pedagógus, akinek „ki lett adva a feladat”, ezért vállalta be a tantárgy tanítását. A tanárok többsége hasonlóan kezeli a problémát, és igyekszik inkább korábbi, saját maguk által (nem ritkán évtizedek óta halmozott tudásra alapozva) megalkotott tananyagok mentén haladni.

Az OFI viszont nem igazán halad a korral: legutóbb például kiderült, hogy egy 1999-ben írt informatika-tankönyvet sikerült felvenniük a listára. De még ennél is nagyobb gond, hogy a már problémásnak ítélt könyvek esetében sem történt érdemi változás. Most azt ígérték, nincs szűkített tankönyvlista, lehet rendelni bármilyen segédanyagot.

Csakhogy ezzel is van egy kis probléma: hiába hangzik szépen a „szabad rendeléshez való jog”, valójában ennek már nincs sok jelentősége, az állam ugyanis jóformán megszüntette a tankönyvpiacot azzal, hogy ellehetetlenítette a kiadókat. Eközben a korábbi 4000-ről 3200-ra szűkítették a könyvek számát is, hogy szakmai alapon-e, arra egyelőre nem érkezett érdemi válasz, de még ennél is nagyobb probléma, hogy a KLIK központilag határozza meg, egy-egy intézményben mennyi pénzből lehet gazdálkodni a rendelésnél. És bizony, itt is sok helyen kiderült: a megadott pénzből csak a legolcsóbb, kísérleti könyvcsomagokra futja. „Ennyit a szabad tankönyvválasztásról” – mondja keserűen egy vidéki tanítónő.

Nem vicces

És akkor a digitális tananyagokról még nem is esett szó. Egy budapesti gimnázium magyar nyelv és irodalom szakos tanára szerint „vicc az, ami ott van”. Mint mondja, ő maga több mint egy évtizede saját kezűleg gyárt otthon, a saját forrásait felhasználva ilyen típusú segédanyagokat. „Nem interaktív, nem látványos, nem használható. Ezzel fél percig sem tudnám lekötni a diákjaim figyelmét. És akkor szakmailag még nem mondtam róla semmit, pedig abban is találnék kivetnivalót – már ha egyáltalán használni akarnám. De nem akarom, mert a sajátomat évről évre frissítem az alapján, amilyen visszajelzéseket a gyerekektől kapok. Javasolnám ezt azoknak is, akik az OFI honlapján található tananyagokat fejlesztették.”

„Én ezt az egész tankönyvfejlesztési ügyet rendkívül cinikusnak érzem – mondja a belvárosi gyakorlóiskola tanítója. – A diákok 30 százalékával nem tanulnak a szülei. Nem mindegy, hogy egy borsodi faluban miből nem gyakorol otthon? Inkább ez irányba kellene az erőforrásokat mozgatni. A leszakadó térségek oktatásának fellendítésére.”

Ahol ugyanúgy portfóliót – kvázi bemutatkozó anyagot, amelyhez a pedagógus óravázlatokat csatol, illetve minden tevékenységét dokumentálja egy meglehetősen bonyolult követelményrendszer mentén, hogy bizonyítsa alkalmasságát a továbblépésre a fizetési rangsorban – kell írnia bokros teendői mellett a tanítónak, aki örül, ha van elérhető számítógépe, és a több tankönyvet írt, egyetemet végzett, gyakorlóiskolai vezetőtanárnak. Egyiküknek sem fér bele az idejébe. Három szakdolgozatnyi anyagot kell hónapokon át összerakniuk a pedagógusoknak, akik már az oktatási reformok előtt is heti átlag 51 órát foglalkoztak a munkájukkal.

„A kolléganőm egy éven át írta a portfóliót, az összes szünete ráment, iszonyúan stresszelte, ahogy a leadást követő óralátogatások és a bizottsági meghallgatás is. Mindezt, hogy havi bruttó 25 ezer forinttal magasabb legyen a fizetése. Ezért én vagy neki sem indulok majd, ha elérem az elegendő ledolgozott évet, vagy valakinek kiadom bérbe a munkát” – mondja keserűen az újpesti tanítónő.

„Néha nehéz meglátni ezt a sok szépet ebben a munkánkban, amit még mindig szívvel-lélekkel végzünk, amikor úgy kezelnek minket, mintha mi is csupán egy üzem lennénk – mondja Achs Károly. – Ilyen nincs, egy iskola teljesen más logika szerint működik. Ezt viszont senki nem érti. Magyarországon négyévente jön valaki, és átvariálja az egész rendszert, folyamatosan új irányelvekhez kell igazodni. Az oktatásnak nyugalomra lenne szüksége. A bizonytalanságba annyira belefáradtunk, hogy a tényleg szükséges igazi változásokat is gyanakvóan fogadnánk – bár ilyen koncepciót most nemigen látok.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!