Vrba és Wetzler régi foglyok voltak, tábori írnokok, 1942 óta ültek, jól ismerték a szokásos eljárást. Egy farakást közel a tábor drótkerítéséhez benzinnel lelocsoltak – a vérebek ettől nyomot vesztenek –, ezalatt odút ástak, moccanásnyi helyük nem volt, ott dekkoltak három napig, amikor a harmadik napon beesteledett, az SS rutinszerűen abbahagyta keresésüket. Átmásztak a kerítésen, és a szlovák határ felé vették útjukat. Náluk voltak jegyze­teik zsidók százezreinek „iparszerű” kiirtásáról. Megszerezték a tábor és a krematóriumok alaprajzát, ismerték az emberek elgázosítására szolgáló berendezést, a gyártó üzemet, feljegyezték a krematóriumban szolgáló „halottégető” foglyok beszámolóit, és elkészítették az Ausch­witz­ban szolgáló SS-vezetők névsorát. El­­ső szlovákiai állomásuk Zsolna volt, az ottani zsidó szervezetek értesítették po­­zsonyi vezetőiket: utóbbiak vezették e szlovákiai városban kétnapos, csaknem nonstop kihallgatásukat. A kikérdezés összeg­­zése alapján készült el a Vrba–Wetzler-jelentés, az Auschwitz-jegyző­könyv. Egy részlet leírja a hetes barakkot, a gázkamra előszobáját, ahol Wetzler is, mint adminisztrációt végző fogoly dolgozott. Feljegyezték azt is, hogy az elgázosítottakról készített külön névsorban ez a jelzet szerepelt: „SB” (Sonderbehandlung) – különleges kezelés.

A két fogoly egyébként még a magyar zsidók deportálása előtt szökött meg, de így is hírt adtak az első magyarokról, akik a szlovákiai szállítmányokból kerültek gázkamrákba: Wertheimer Sándor, Blau Béla. Az Auschwitz-jegyzőkönyvet an­­nak pozsonyi megszerkesztői, a debreceni születésű Michael Weiszmandl és Os­­car Krasnansky, a Munkacsoport fedőnevű szlovákiai zsidó szervezet vezetői utóbb kiegészítették két további szökevény, Czesław Mondowicz és Arnost Ro­­sin június 6-án ugyancsak Szlová­kiá­ban felvett vallomásával, amelyben már utaltak az Auschwitzba érkező magyar deportáltak tragikus sorsára is.

Mindaz, ami előzőleg történt, előrevetítette, mi történik Magyarországon a zsidókkal, ha a németek megszállják az országot. 1944. március 19-én a hadosztályokkal egyidejűleg érkezett Budapestre Adolf Eichmann, aki mögött akkor már Európa megszállt országaiban deportálási akciók sora állt. Kis stábbal érkezett, magyarországi segítői azonban mindenben kiszolgálták: az akciót Endre László és Baky László államtitkár, valamint csendőri vezetők irányították. Fenn­maradtak az Eichmann-kommandó értékelései arról, hogy sehol Európában nem sikerült ennyi embert ilyen rövid idő alatt elhurcolni. Május 14-től július 9-ig 147 vonattal 434 351 zsidót deportáltak Ma­­gyar­­or­szágról – írta jelentésében Ferenczy László csendőr alezredes.

1944 nyarától kezdve egyre nyilvánvalóbbá váltak a magyarországi zsidóság tragédiájának méretei. Horthy Miklós kormányzó nem volt hajlandó cselekedni, noha közvetlen környezete – Miklós fia, valamint István fiának özvegye – és némely hozzá közel álló vezető közszereplő – így Bethlen István – igyekeztek közbenjárni. A katolikus és protestáns egyházak is szót emeltek – igaz, elsősorban a keresztény vallású zsidó származásúak érdekében. Horthy csak akkor, határozta el magát, amikor hírét vette, hogy Baky „csendőrpuccsot” tervez ellene: július 6-án a hozzá lojális erőkkel, Koszorús Ferenc vezérkari ezredes vezetésével megakadályozta a tervezett puccsot, és megtiltotta a budapesti zsidóság deportálását. Máig élő kérdés az, hogyha az auschwitzi jegyzőkönyv adatai előbb válnak ismertté Magyarországon, akkor Horthy esetleg rávehető lett volna erre előbb is.

Ezen a ponton nem lehet elkerülni a jegyzőkönyv hazai és külföldi utóéletének kérdését. Ezt az iratot Pozsonyból április végén Isztambulba, Genfbe, Londonba és Budapestre juttatták el, az ottani zsidó szervezetekhez. Pozsonyból a pápai nuncius útján XII Piusnak is küldtek egy példányt. Nem lehet pontosan tudni, hogy az irat mikor jutott el Churchillhez és Roosevelthez. Azt tudni, hogy 1944. június végén a brit kormányfő a megsemmisítő táborok bombázása mellett foglalt ál­­lást, ám végül elállt ettől. (Ez ellen a zsidó szervezetek is tiltakoztak, élükön Ben Gu­­rionnal.) Az azonban valószínű, hogy jú­­ni­­us végén Horthy magatartásának alakításában már szerepe volt annak, hogy soro­­­zatosan interveniáltak nála: június 25-én, XII. Pius pápa, 26-án Franklin De­­lano Roosevelt, 30-án pedig Gusztáv svéd király küldött neki hasonló tartalmú üzenetet.

Ezek után a Budapestre címzett példány sorsáról: ezt Kasztner Rezső, ma­­gyar­­országi cionista vezető, a Budapesti Mentőbizottság tagja, április 28-án Po­­zsonyban kapta meg németül az ottani, már említett munkabizottságtól. A deportálások leállítása szempontjából kulcsjelentőségű volt az abban foglaltak mielőbbi eljuttatása a kormányzóhoz és egyidejűleg a budapesti semleges diplomatákhoz. Ez­­zel kapcsolatban a tragikus végű Kasztnert utólag sokan hibáztatták, lehetségesnek tartva, hogy mivel titkos tárgyalásokat folytatott Eichmann embereivel („Kaszt­­ner-vonat akció”), ezek eredményességét féltve, vonakodott a jegyzőkönyvek ismertetésétől; mások ezt vitatják. Mindenesetre tény, hogy április utolsó, vagy május legelső napjaiban Soós Géza külügyminiszteri tanácsos német nyelvű példányt kapott Kasztnertől, ezt lefordíttatta, és – május 10. körül – eljuttatta a keresztény egyházak vezetőihez, így Serédi Jusztinián hercegprímáshoz és Ravasz László református püspökhöz is. Haraszti György történész, a téma kutatója az Auschwitz-jegyzőkönyvek című habilitációs dolgozatában megírja: Soós az ismert írót, Török Sándort kérte meg arra, hogy a kormányzóhoz juttassa el a jegyzőkönyvet. Az író „először egy külügyminisztériumi államtitkár útján próbálta meg eljuttatni a do­­ku­­­­mentumot a kormányzóhoz. Eluta­sí­tásra talált, az államtitkár a dokumentumot szimpla zsidó hisztériának minősítette. Török Horthy István kormányzóhelyettes özvegyének, Gyulai-Edelsheim Ilonának a segítségével végül július 3-án sikerrel járt.

A budapesti Zsidó Tanács (a németek követelésére felállított testület) tagjai vélhetően Soóssal egy időben értesültek a jegyzőkönyv teljes tartalmáról, de nincs adat arról, hogy a jegyzőkönyv, e testület tagjaitól előbb közvetlenül eljutott volna a Várba a kormányzóhoz. Pedig a jegyzőkönyvbe utóbb beillesztett kiegészítésből (Mondowicz és Rosin kihallgatási anyagából) derül ki igazán: az időtényezőnek döntő szerepe lehetett volna. „Május 15-től május 27-ig naponta mintegy 14 000-15 000 zsidó érkezett Magyar­országról az újonnan létesített birkenaui szelektáló állomásokra. Ott az orvosok a gyanútlan deportáltak 90 százalékát egyenesen a gázkamrába küldték… Birkenau létesítése óta még soha sem gázosítottak el (egyszerre) ilyen sok zsidó embert.”

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!