A mi kis falunk - A Szűz Mária jegyese című novellaciklus szerzőjével, Milbacher Róberttel beszélgettünk

– Fenik már önre a késeiket a falujabeliek, netán perrel fenyegetőznek, mint annak idején Grecsó Krisztián esetében, akinek Pletykaanyujában magára ismertek a szegvári emberek, és amit olvastak, sértőnek találták?

– Gyerekkorom színhelyének, a Kaposvár közeli Nagybajomnak a figuráiról mintáztam a kötet alakjait. Többségük ma már nem él, de a visszajelzések alapján arra következtetek, a túlélők próbálják megtalálni a könyvbeli szereplők „eredetijét”. Édesanyámnak mindenesetre még nem mondták a faluban, mekkora nagy gazember a fia.

– A meg nem nevezett falu „mesemondói” többnyire a kocsmában tromfolnak egymásra, koncentráltan mások szexuális kalandjait taglaló történeteikkel. Gyerekként ön ennyire szorgalmasan járt az ivóba, hogy aztán a krónikásuk legyen?

– Alkalomszerűen, de kamaszként dolgoztam postásként is, előfordultam mindenfelé, meg hát ezek a figurák elég ismertek voltak az egész faluban. De kiábrándító leszek: a szereplők nem feleltethetők meg konkrétan senkinek sem, a történetek pedig egytől egyig színtiszta kitalációk, az én agyszüleményeim, az egykor hallott történetfoszlányok továbbszövései. Bár amikor apám elolvasta a könyvet, azt kérdezte, honnan tudsz te ezekről, mert minden így volt.

– Faluban nőtt fel, falun lakik most is, egy interjúban mégis azt állította, falusi embert még soha nem látott. Hát mégis kik laknak a kistelepüléseken?

– Nagyon nem szeretem a sztereotípiákat, amik például annak a közhelyszerű képzetét adják: milyen is a falusi ember. Ezek főleg olyanok képzete, akik a fővárosban vagy más városokban élnek, általában értelmiségiek, és soha nem jártak falun. Ezen próbáltam ironizálni, mert a falusi ember ilyen is meg olyan is – például én is falusi ember vagyok meg a Gombosszegen élő Nádas Péter is.

– És amellett, hogy „bejárós” Pécsre, minek számít? Gyüttmentnek?

– Mindenképpen, hiszen még csak 17 éve élünk itt, Kővágószőlősön. A falu az egykori uránbányászok központi települése volt, sokan jöttek ide máshonnan, így egyszerre nyitott és zárt ez a sokszínű közösség. Engem is sokan ismernek, sokaknak pedig idegen vagyok, „a tanár”, egy fura figura. Még a barátaim is, amikor meglátogatnak, kényszerű kötelességüknek tartják, hogy beszámoljanak a nagyvilág történéseiről, mert úgy érzik, elhagyták a civilizációt – miközben tíz percre vagyunk autóval Pécstől.

– Az el- és a bezártság az ön által ábrázolt közösségnek is sajátja, a külvilág történései nem vagy csak áttételesen kerülnek elő, a szereplők életének sem központi elemei. Általánosan jellemző ez a magyar falvakra?

– Még a ’80-as években is viszonylag zártak, merevebbek voltak ezek a közösségek, eleve korlátozottabb közlekedési és információs lehetőségekkel: kevesebb volt az autó és telefonhívást is csak a postáról lehetett intézni. Másrészt éppen az volt a szándékom, hogy egy olyan közeg viszonyait mutassam be, amelyről lehullt a kultúra. Milyen új, saját kultúrát hoznak létre, hogyan viszonyulnak kis és nagy kérdésekhez, ha nincsenek zavaró civilizációs tényezők.

– A kilátástalanság miatt az elbeszélésekben az emberek vagy meghalnak, vagy kvázivallásosságba menekülnek, vagy megbolondulnak…

– Csak szólok: előbb-utóbb mindenki meghal. De nem tartom kilátástalannak a helyzetüket, nem is ennek ábrázolása volt a célom – vagy ha mégis innen közelítünk, akkor mindannyiunk kilátástalansága benne van.

– Akkor nem is kíván szószólójuk lenni, ahogy a könyv mottója – Azoknak, akiket illet, csak nem tudják elmondani – sugallhatja?

– Nem akarok én senkinek a szószólója lenni, és nincs is senkinek szüksége erre – miközben tényleg ott ez a mottó. Úgy mondanám: ez a szolidaritásom helye. Nagyon sok olyan szöveg van, ami kívülről és felülről mutatja be ezt a világot. Például Gárdonyi Géza Az én falum című novellafüzérében a tanító mondja el a falu történetét, de az ő tekintete mindig is idegen lesz, akár egy antropológusé, a kultúra vagy a hatalom képviselőjéé. A viccesnek szánt mottó arra igyekszik rámutatni: nem lehet egyszerre valaki kint is meg bent is – miközben én mégis belső és alsó nézőpontból próbálom megmutatni ezeket az embereket.

– Ez a kettősség figyelhető meg a tragikus élethelyzetek komikus, humoros ábrázolásában is?

– Miért gondolnánk azt, hogy az emberek nem képesek nevetni a saját nyomorúságukon is? – „Halandó létünk cukrozott epéje” (Arany János: Bolond Istók – a szerk.) sokkal realisztikusabb, mint a sok sírás-rívás. A humor persze védekező reflex is, távolságtartás a világgal. Azt hisszük, ekként tálalva nem érvényes ránk, amit mások esetében látunk, pedig nagyon is mindannyiunk sara. Olyannyira, hogy bár redukált világnak látszik egy falu története, ugyanúgy mindenről szó esik ott is, mint a magasabb értelmiségi körökben – szerelem, isten, halál stb. –, még ha alacsonyabb is az ingerküszöb. De az elbeszélés – a pletyka – öröme pont ugyanolyan. Beszélni, mesélni magunkról, másokról – kapcsolatteremtés és -tartás –, ezt hívom én kultúrának.

– A pletykák, az egymásnak ellentmondó történetek aztán ténnyé is szilárdulhatnak – de kinek a szólamában?

– Vannak erős beszélők, tekintélyek, akiknek a szava többet ér, de sohasem az elbeszéltek igazságértéke számít, hanem a használhatóságuk. Megmutatkozik ez a nyelvhasználatban is, nálunk a faluban például következetesen a manzárd szóval jelölik a banzájt, és hiába mondom nekik, hogy nem azt jelenti, körberöhögnek – ne okoskodj, szemüveges! –, és továbbra is a saját belső logikájuk szerint használják.

– Az ön szava tehát mit sem ér, és a hatalomé?

– Ha a hatalom beleszól a belső törvényszerűségekbe, például egy nagy elbeszéléssel helyettesít sok kis történetet, szétesik az egész. A cigányság elleni fajgyűlölet keltése pont ilyen külső beavatkozás. A cigányság és a magyarok közti kapcsolatot korábban a pragmatika határozta meg, annak ellenére, hogy mindkét félen tudtuk, vannak különbségek, amit tiszteletben is tartottunk. Ám ebbe beleszólt a politika, amitől tönkrement, összezavarodott az egész.

– A cifra káromkodások, trágárságok, blaszfémia – József elcsöppen a cukormáz betlehemben –, a szabadszájúság beemelése a szövegbe azonban a függetlenséget jelenti a szereplők számára. De milyen hatalmakkal szemben?

– Egy faluban a doktor, a tanár, a tsz-elnök, a tanácselnök, a párt, az egyház személyében realizálódik a hatalom, ők, a beszédmódjuk (miről és hogyan lehet szólni), ami meghatározza a közösség mindennapjait. Ezekhez képest próbálnak meg folyamatosan valamiféle autonómiát kiharcolni. A káromkodás nyelvi stratégia az állandó alávetettség állapotában, lázadás a hivatalosság, az egyház, a kultúra ellen.

– És ön, aki irodalomtörténészként igen jól ismeri az írói név branddé válásának folyamatát, mennyire lázad ez ellen most, hogy fordult a kocka?

– Nem vagyok egy Petőfi, aki igen tudatosan építette az imázsát. Sőt minden porcikám tiltakozik ellene, mégsem tudom befolyásolni, mert nem is lehet. Különösen az zavar, ahogy az újságírók kérdései szociografikus szerzőnek próbálnak beállítani, tudomást sem véve a novellák irodalmi beágyazottságáról. Na, az ő előfeltevéseik képződése a régi és a mai faluról, az ott élőkről mindenképp megérne egy szociográfiát!


+1 kérdés
– Értelmiségként, egyetemi oktatóként hogyan éli meg a jelenkor Magyarországának politikai-kulturális-oktatási változásait?
– Oázisként utalhatok a mi kis pécsi tanszékünkre, ahol izgalmas emberek gyűltek össze nagy szellemi potenciállal. Mintha újraéledne a két világháború közti Pécs mint sziget mítosza. Beszorultunk a kis terekbe, a fogyasztói kultúra és a politika irányából is jelentős a nyomás, miközben a külvilág felé igen csekély a hatóerőnk, nem figyel a szavunkra senki. Szellemi értelemben jól vagyunk, közben meg kilóg a fenekünk a nadrágból, mi vesszük a papírt a nyomtatóba… ennek, úgy látszik, ez az ára.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!