Az amerikai elnökválasztáson a republikánusok egyik aspiránsa Bush, a demokratáké Clinton – ez a mondat nemcsak ma, de negyedszázada is megállta volna a helyét. Holott a politikusdinasztiák vetélkedése és a modern demokrácia első pillantásra nehezen férnek össze egymással.
„Egy örökletes arisztokrácia a kormányzási formánkat a világ legjobbjából a legrosszabbra változtathatja” – írta 1786-ban George Washingtonnak, az Amerikai Egyesült Államok első elnökének Thomas Jefferson. Az alapító atyák hiába voltak tisztában a klánok jelentette veszéllyel, az amerikai törvényhozásra mégis ebben az időszakban volt a legjellemzőbb a politikusdinasztiák túlsúlya. Míg a 19. század első felében 11–17 százalék között mozgott azoknak a képviselőknek az aránya, akiknek valamelyik rokonuk az adott vagy egy korábbi ciklusban tagja volt a Kongresszusnak, 1966 után tartósan 7 százalék alatt maradt ez az mutató. A kaliforniai Berkeley Egyetem tudósai azt is megállapították egy 2006-os munkájukban, hogy ha valaki egynél több ciklust tölt el az alsóházban, akkor 40 százalékkal nagyobb esélye lesz a többi képviselőnél arra, hogy a jövőben valamelyik rokona is bekerüljön a törvényhozásba. Ennek több oka is lehet. Egy politikuscsaládban felnőtt gyereknek már a neve is sokat jelent. Szocializációja során olyan képességeket sajátíthat el, amelyek sikeresebbé teszik a politikában, nem beszélve az öröklött kapcsolatrendszerről.
Vannak azonban ennél is összetartóbb hatalmak. A Fülöp-szigeteken a parlamenti képviselők 70 százaléka tagja valamilyen politikusdinasztiának. „Ha apám újságíró lenne, én is az szeretnék lenni” – jelentette ki nemrég a legbefolyásosabb famíliához tartozó 21 éves Ferdinand „Sandro” Marcos. Apja, Ferdinand „Bongbong” Marcos szenátor korábban Ilicos Norte tartomány kormányzója volt. Ezt a posztot most testvére, Imee tölti be. Bongbong és Imee annak ellenére építettek karriert, hogy szintén Ferdinand névre hallgató apjuk húsz évig tartó diktatúrája során személyi kultuszt épített ki, virágzott a korrupció, elnyomta az emberi jogokat, és forradalom buktatta meg 1986-ban. Ráadásul özvegye, a cipőgyűjteményéről híres Imelda jelenleg is szenátor. Az országban júniusban ismét megbukott az a törvénytervezet, amely kettőre korlátozta volna egy politikus család tagjainak a számát, akik egy időben valamilyen demokratikusan választott pozíciót tölthetnek be.
Indiában ugyanakkor kezd leáldozni a politikusdinasztiák napja. Ennek fényes bizonyítéka, hogy tavaly nem az országot kis megszakításokkal az 1947-ben kikiáltott függetlenség óta irányító Nehru- Gandhi család egy újabb tagja, Rahúl és a velük egybeforrt Nemzeti Kongresszus Párt alakíthatott kormányt, hanem Narendra Modi és a Bharatija Dzsanata Párt. A miniszterek és parlamenti képviselők között is kevesebb „arisztokrata” foglalt helyet: a miniszterek közül a korábbi ciklusban mért 36 százalék helyett csak 24 százalékának cseng jól a neve, míg a parlamentben 29 százalékról 21-re csökkent az arányuk. Árnyalja viszont a képet egy 2011-es felmérés, ami azt állítja: minden második indiai szavaz szívesebben ismert családból származó jelöltre, mint egy ismeretlenre.
Bush vs. Clinton
1992-ben az elnöki megbízatása végén járó idősebb George Bush és Bill Clinton mérte össze az erejét. Clinton győzött, majd két ciklussal később a fiatalabb George W. Bush került – szintén nyolc évre – a Fehér Házba. Clinton feleségének, Hillarynek is voltak elnöki ambíciói, de 2008-ban a Demokrata Párt előválasztásán alulmaradt Barack Obamával szemben. Az első Obama-adminisztrációban elfogadta a külügyminiszteri posztot, de 2012-ben már nem vállalt semmilyen közéleti szerepet, hogy felkészülhessen a négy évvel későbbi megmérettetésre. Hillary mostani kihívója ismét egy Bush lehet: Jeb, az USA-t a 2000-es években irányító George öccse. Az amerikaiakat szemlátomást nem zavarja a történelem ismétlődése. A Washington Post kérésére az év elején végzett közvéleménykutatás szerint a választók mindössze harmada utasítja el határozottan, hogy egy Bush vezetéknevű politikusra szavazzon, míg 14 százalékuk zárkózik el minden körülmények között attól, hogy egy Clintonra adja a voksát.
Disznók dinasztiája?
A II. világháború utáni Görögország történetében három politikusdinasztia játszott kiemelkedő szerepet: a konzervatív Új Demokráciát irányító Karamanlisz és Micotakisz család, illetve a szocialista Paszokot alapító Papandreu família (képünkön). 1944 és 2011 között három Papandreu – az idősebb és ifjabb Jorgosz, illetve Andreasz – állt az ország élén. A konzervatívok atyja, Konsztantinosz Karamanlisz 1955 és 1980 között megszakításokkal 14 éven át volt miniszterelnök, majd 1980 és 1985, illetve 1990 és 1995 között köztársasági elnök. Unokaöccse, Kosztasz 2004 és 2009 között állt a kormány élén. Bár a Micotakiszok közül csak Konsztantinosz vitte a kormányfőségig (1990 1993), elképzelhető, hogy eddig üstökösszerű karriert befutó fia, Kiriakosz lesz a közeljövőben az Új Demokrácia párt elnöke. Konsztantinosz Micotakisz 35 éves unokaöccse, Kosztasz Bakojannisz is egyre magasabbra tör: 2014-ben nagy fölénnyel választották Közép-Görögország kormányzójává. Kosztasz édesanyja, Dora Bakojannisz 2006 és 2009 között töltötte be a külügyminiszteri tisztséget, ami a legmagasabb pozíció, amit nő eddig Görögországban elért. Hogy a belterjes politika milyen károkat okozott az országnak, jól illusztrálja a Der Spiegel neves német hetilap 2011-es cikke, mely az alábbi címmel jelent meg: „Disznók dinasztiája: hogyan tette tönkre a görög politikai elit az országot?” Valószínűleg egyetért ezzel a Micotakisz család feketebáránya, Antigoné Liberaki is, aki nem Konsztantinosz nagybátyja nyomdokaiba lépett, hanem a To Potami (A folyó) fiatal, korrupcióellenes párt tagja lett.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!