A török tankönyvek szerint a magyarok csatlakoztak az Oszmán Birodalomhoz, a szlovákoknál általában agresszorként jelenünk meg.
- Szinte minden ország tankönyvszerzői elfogultak kisebb-nagyobb mértékben.
- Tanulmánykötet és képzőművészeti projekt is foglalkozik a külföldi tankönyvek magyarságképével
A mohácsi vész után Magyarország „csatlakozott” az Oszmán Birodalomhoz egy török történelemkönyv szerint, amely a 150 éves hódoltságot egészen másképpen értelmezi, mint ahogyan azt mi tanuljuk az iskolában. Árulkodó, hogy a vizsgált könyvben egy korabeli határviszonyokat mutató vaktérképen egyetlen magyar város van jelölve: Mohács, hiszen az ő szemszögükből ennek van a legnagyobb jelentősége. „A törökök úgy gondolnak az Oszmán Birodalomra, mint mikor mi azon nosztalgiázunk, hogy egykor három tenger mosta partjainkat. Egyfajta aranykorként tekintenek erre az időszakra, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy hány nemzetiséget tartottak uralom alatt. Szerintük az egy remekül működő birodalom volt, és a mohácsi csata is csak azért történt, mert mi az osztrákokkal szövetkezve fel akartuk rúgni a fennálló viszonyokat, ők csak védekeztek” – mondja Keserue Zsolt képzőművész, aki 2010-ben kezdett foglalkozni Nemzeti Tankönyv című projektjével. Ennek a kiindulási pontja egy kollázskönyv, ami tartalmazná Magyarország történetét a honfoglalástól napjainkig, de úgy, hogy minden mondat vagy kép külföldi középiskolai történelemtankönyvekből származna. A vonatkozó oldalak beragasztásával készült kollázskönyv szimbolikus tartalommal bírna, hiszen elolvasni nem lehet, mert minden csak eredeti nyelven lesz található az oldalakon.
Összesen több mint hatvan országból szeretné beszerezni a történelemkönyveket – a magyar tankönyvekben ugyanis nagyságrendileg ennyi most is fennálló államról esik szó, jelenleg harmincnál tart a gyűjtés. A folyamat nem csak a beszerzés nehézségei miatt halad lassan, a magyarra fordítás is időigényes és költséges feladat.
Minden ország tankönyvszerzőinek saját maga felé hajlik a keze kisebb-nagyobb mértékben, még az objektivitásra törekvő, forrásokra nagyban támaszkodó művekre is jellemző, hogy saját nemzeti identitásuk építésére helyezik a hangsúlyt, és ennek érdekében bizonyos konfliktusokat egyoldalúan, kevéssé önkritikusan tálalnak. Még akkor is, ha az elsősorban művészeti és nem tudományos igényű projektben kizárólag 1990 után született könyveket gyűjtenek.
Ugyanakkor Keserue Zsolt tapasztalatai szerint nem mindig az előzetes elvárásoknak, prekoncepcióknak megfelelően térnek el a történelemnarratívák. Számára meglepő volt például, hogy egy kezükbe került román tankönyv kifejezetten forráscentrikus, objektív és alig tartalmaz kommentárt. Ezzel szemben a moldáv tankönyv a dákoromán elméletet képviseli, amely a román népet a rómaiaktól eredezteti.
A Nemzeti Tankönyv projekt egyik leágazásaként a magyarokról szóló sztereotípiákat is elkezdték gyűjteni Keserue Zsolt tanítványai, a Szigeten több mint 300 kérdőívet töltettek ki külföldiekkel. Érdekes tanulság, hogy nagyon sok európai fiatal fejében semmilyen kép nem él a magyarokról. Ők főleg azt emelték ki, hogy itt jó a buli, és jók a csajok. Akiknek volt ismerete az országról, nyáron főleg az aktuálpolitikai eseményeket említette meg. A környező országokból érkezett „szigetlakók” pedig úgy érzik, nincs is különbség köztük és köztünk. Ezenkívül leggyakrabban a már ismert sztereotípiák jöttek elő, a lányok szépsége még mindig vezeti a listát, ezt követi a magyar konyha dicsérete. A negatívumok között a legtöbben azt említették, hogy bár kedves emberek a magyarok (kivéve, amikor éppen udvariatlanok), de sok közöttük a depressziós.
Elmaradt elfogulatlanság
De nagyon sokszor a hiányok is árulkodóak, ezek azt mutatják meg, hogy amit mi kiemelten fontos történelmi eseményként élünk meg, az a határainkon túl már egyáltalán nem lényeges. A Keserue Zsoltéknál lévő osztrák tankönyvben például alig van információ a 20. század előtti Magyarországról, ezzel szemben meglepő módon az olasz könyv részletesen tárgyalja történelmünk fontos fordulópontjait.
Mindennek ellenére igaz, hogy a környező országok nagyobb hangsúlyt fektetnek a magyar események tárgyalására, a miénktől leginkább eltérő narratívák természetesen a területi igények, határviták, elcsatolások és függetlenedések tekintetében vannak.
A horvátok például egyértelműen az osztrákok oldalán állnak az 1848-as forradalom interpretációjánál, a szlovákok pedig saját nemzeti érdekeik csorbulásaként élik meg a 19. századi magyar történelem eseményeinek nagy részét.
A téma izgalmasságát jelzi, hogy az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) is most állt elő egy tanulmánykötettel, A külföldi tankönyvek magyarságképe címmel, amelyben néhány európai ország (Ukrajna, Ausztria, Szerbia, Németország, Horvátország, Románia, Franciaország, Lengyelország és Szlovákia) könyveit vizsgálták. A tanulmányokból kiderül, hogy Ukrajnában a történelemtankönyvek politikai és legitimációs eszközként szolgálnak és hasonló megállapítás születik Romániáról is (Keserue Zsolt tapasztalatainak ellentmondva), ahol a tanulmányt jegyző Köő Artúr szerint elmaradt a „rendszerváltást követően áhított elfogulatlan, az addigi sérelmeket félretevő, a történelemtudomány szempontjából hiteles történelemtankönyvek összeállítása az ezredfordulóig”. Összességében a szlovákiai tankönyvek sem festenek túl hízelgő képet rólunk, a magyar múlt leginkább elrejtve található meg, „a lehető legszűkebb terjedelemben, vagy csak nagyon elnagyolt és homályos módon”. Amennyiben mégis szó van Magyarországról, jellemzően valamilyen szlovák sérelem kapcsán említik.
Jobb alsó
Több vizsgált ország könyvei esetében azt állapítják meg a szerzők, hogy a magyar történelem szinte egyáltalán nem jelenik meg: a német könyvek esetében például „minden említésnek örülni kell”. Ráadásul a német gyerekek – bár tartományonként különbözhet az oktatás – egészen más pedagógiai módszerekkel tanulják a történelmet, sok helyen összevonják a földrajzzal, gazdaságtannal vagy a szociológiával, a kronologikus szemléletet háttérbe szorítja a súlyponti, korszakokon átívelő témákat feldolgozó képzés. Így a könyveikben nagy hangsúlyt kapnak az illusztrációk és a térképek, de sajnos ezeknek egy részén Magyarországot kitakarja a jobb alsó sarokban lévő jelmagyarázat. Az ausztriai tankönyvekben szintén csak az osztrák történelem mellékvágányain tűnik fel Magyarország, ráadásul nyugati szomszédunknál jellemzően „élő történelmet” oktatnak, vagyis a diákok rólunk alkotott képét sokkal inkább befolyásolja például a menekültkérdés aktuális kezelése és az erről szóló újságcikkek, amelyeket az iskolákban is feldolgoznak, elemeznek. A francia oktatás kapcsán is kiemelik – meglehetősen kritikusan –, hogy az évszámokat és szöveges tartalmat gyakorlatilag minimálisra redukálták, és hazánkról is csak szórványosan esik szó. A fenti példák jól mutatják, hogy a tőlünk nyugatabbra található országokban már egészen más szemléletű történelemoktatás zajlik, a frontális tanítást felváltotta a kooperáció, a magolást a saját kutatás, forráselemzés.
Bár Keserue Zsolt Nemzeti Tankönyve még nem készült el, de a projekt kiszélesedett, több irányba leágazott, és éppen ezekre a problémákra, a történelem taníthatóságára vagy taníthatatlanságára is felhívja a figyelmet. Emellett egy a téma iránt elkötelezett újságíró szórakoztató tudományos könyvet ír a művészeti projekt során szerzett izgalmas információkból.
Mivel Keserue Zsolt a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban tanít, adta magát, hogy a diákokat is bevonja a kutakodásba. „Nekem az volt a fő célom, hogy minél több embert vonjak be, és elsajátítsák a kritikus attitűdöt, amivel a tankönyveket, sőt magát az iskolát kezelni érdemes. Már önmagában az, hogy a termek egy katedrából, és vele szemben padsorokból állnak, meghatározzák a tudás átadásának dinamikáját. Ha ezt nem így csinálnánk, hanem mindenki, a diákok is egyenrangú részesei lennének az anyag feldolgozásának, egészen más eredményeket lehetne elérni. Ha közös munka, több ember tudása és kétségei alapján áll össze a tudás, az sokkal inkább szolgálja a gyerekek kritikus gondolkodásra való nevelését” – mondja Keserue Zsolt.
„Nyugati
szomszédunknál
jellemzően
„élő történelmet”
oktatnak”
Más szemében a szálkát
A sokat kritizált új kísérleti tankönyvek is elsősorban magyar szemszögből tárgyalják a környező országok történelmét, vagyis a kritika, amit az OFI szerzői megfogalmaznak más nemzetek könyveivel kapcsolatban, ezekre is érvényes. Repárszky Ildikó tankönyvszerző szerint a középkort és a kora újkort taglaló tankönyvekben Közép- és Kelet-Európáról Magyarországot leszámítva nagyon kevés szó esik, a Balkánról pedig szinte semmi.
A könyvek egyrészt nagyon politika-, másrészt nagyon Nyugat-Európa-centrikusak. De a politikai eseményeken túlmutató kulturális kérdésekről, életmódról annyira kevés szó esik, hogy még csak sztereotip kép sem alakulhat ki az egyes országok lakóiról. Az új könyvekben a magyarországi nemzetiségek is csak szórványosan vannak említve, és nincs abban következetesség,
hogy éppen melyiket említik és miért.
Ráadásul a magyar szempontból egyoldalú interpretáció is előfordul, például az 1940-es második bécsi döntés (mikor Magyarország vis?- szakapta Székelyföldet és Észak-Erdélyt) utáni magyar politikát egyértelműen pozitívan értékeli, és kifejezetten elhallgatja, hogy milyen atrocitások történtek ezeken a területeken a román lakossággal.
„Hagyományosan a környező népek vagy a kisebbségek nagyon szórványosan jelennek meg a magyar tankönyvekben, ráadásul tipikusan konfliktusos helyzetekben kerülnek említésre. Ugyanakkor az is igaz, hogy amit leírnak, az rendszerint történetileg korrekt.
A probléma abban van, amivel nem foglalkoznak. A konfliktusok közötti időszakok, a békés mindennapi együttélés képei kevéssé jelennek meg a könyvekben” – mondja Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének (TTE) elnöke. Az TTE múlt heti konferenciáján is elhangzott: a tankönyvekbe esetenként nem kerülnek be a szerző által megírt, s általa fontosnak tekintett részek. Előfordult, hogy a leadott anyagból fontos, korszerű szemléletű elemeket kihúztak. Így a hiányosságokért nem feltétlenül a szerzők a felelősek, ők az új rendszerben csupán „tananyagfejlesztők”. Előfordult, hogy egy korszerűbb szemléletű könyvből a szerkesztők kihúzták azokat a részeket, amelyek újat vagy többet nyújtottak volna a korábbiakhoz képest. Miklósi László szerint a történelemoktatás egyik meghatározó kérdése, hogy elsősorban a politikatörténettel foglalkozik, vagy széles értelemben vett történelmet tanít, így megfelelő teret kap-e például az életmódtörténet.
A korszerű szemlélet az utóbbi felé nyitna. Bár az utóbbi évtizedben több jó könyv készült, az állam tankönyv monopóliuma miatt ma már ezek többnyire nem használhatók. Az új, kísérleti könyvekben ismét megerősödni látszik a politikatörténet. A TTE elnöke úgy látja, az általános gyakorlat nem foglalkozik azzal, hogy ami az egyik népnek siker, az a másiknak kudarc is lehet. Például a reformkor nagy vívmányaként tanítják, hogy 1844-ben a magyar lett a hivatalos nyelv, de arról nem szólnak a tankönyvek, hogy ez az akkori lakosság fele számára közömbös, netán kifejezetten hátrányos fejlemény volt, hiszen nem magyarul beszélt. Miklósi László szerint jó lenne, ha készülnének olyan könyvek is, amelyek több szemszögből, több ország történészeinek közreműködésével mutatnának be egy-egy történelmi eseményt. Készült már hasonló, korábban 12 európai ország kiadott egy közös történelemkönyvet. Nem volt egyszerű munka, hat év alatt készült el a szöveg, amellyel mindenki egyetértett.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!