Három kamasz, három hang, három hónap – Kemény Zsófi alig húszévesen jelentette meg első regényét Én még sosem címmel. A fiatal írónő életkezdési irodalomról, átlagos és nem átlagos tinédzserekről és a háttérben zakatoló slam poetryről beszélt nekünk.
– Minek tekinti a könyvét, és kinek ajánlja?
– Az Én még sosem három főszereplője 17 éves, de nagyon remélem, hogy nem csak a 17 évesek olvassák majd a könyvet. Mindenkinek ajánlom, aki életében volt már kamasz és szerelmes. És aki nem fél a nevetéstől meg a sírástól. Ez egy „fiatal felnőtt” regény, amik abban különböznek az egyértelműen ifjúsági irodalomtól, hogy az életkezdésről szólnak, elsősorban a pálya- és párválasztásról. Még akkor is, ha ez a pár egy vámpír/vérfarkas vagy a pálya, mondjuk, Az éhezők viadalán való részvétel. És nem kell egyértelmű tanulsággal szolgálniuk a művelt ifjúság számára, lehetnek bennük kicsit bonyolultabb helyzetek, esetleg szex, alkohol, halál, erőszak. Az én könyvemben ebből kettő nincsen.
– Hősei különleges tinédzserek. Létezik egyáltalán átlagos kamasz?
– Sok hasonló tinédzsert ismerek, beleértve saját magamat is – bár már másfél hónappal túl vagyok a tinédzser koron, de az írás idején még nem voltam húsz. A szereplőimet mind valóságos személyekről mintáztam, ha több emberből is gyúrtam össze őket. Csak annyiban különlegesek, hogy mivel megírtam róluk, miket gondolnak és éreznek, nem tudnak elrejtőzni az olvasó elől, ahogy egy igazi kamasz tenné. A „mivoltaziskolábansemmi”- párbeszéd helyett kénytelenek megmutatni, mi van a fejükben és a lelkükben.
– Olyan közeliek az ön számára a gimnáziumi évek. Ilyenkor kell írni „még” minderről, mert aztán az embernek „felnőttesednek” az emlékei?
– Nem azért írtam most a gimnáziumi élményeimről, mert később nem tudnék jól emlékezni, hanem mert arról akartam írni, amit jól ismerek, és még csak ennyit láttam a világból. Aki olvassa, biztos lehet benne, hogy ami a könyvben megtörténik, az nagyjából így történik a mai Budapest gimnáziumaiban, házi- és egyéb bulijain, nagyjából ezeket a zenéket hallgatják, ezeket eszik és isszák, és ezekről a dolgokról beszélgetnek, nagyjából így – bár tartok tőle, utóbbiért nem fogunk Kazinczy-díjat kapni.
– Vallott vagy vallottak önnek már szerelmet slamben – ahogy a szereplői?
– Igen és igen. Mindkettőt többször is. A slam poetry műfaja épp erre való: kiállsz egy színpadra két-háromszáz ember elé, és elmondod, ami abban a pillanatban a legjobban foglalkoztat. Legyen az szerelem, politika, alkotásvágy, az érettségid vagy a főnököd. És ha viccesen meg jól mondod el, akkor megtapsolnak. Ha rosszul… Igazából akkor is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!