Elbújva kitárulkozni - Für Anikóval előadás előtt, a sminkszobában beszélgettünk

– Izgul még ilyenkor? Vagy háta mögött a 25-30 év rutinnal már nincs lámpaláza?

– Olyan drukk ez, mint amikor a szeretett pároddal találkozol, nem a sokkos izgalom, hanem amikor tudod, hogy valami jó fog történni és nagyon várod.

– Tudja, hogy nagyjából hányszor lépett eddig színpadra?

– Fogalmam sincs, de biztosan sok ezerszer. Pályakezdőként sokszor minden áldott este játszottam, és volt két nap, amikor négy előadásom volt. Olyan voltam, mint egy megfeszített íj. Vagy azt is mondhatnám, hogy a kerület áramellátását rám lehetett volna kapcsolni, aztán a felgyorsult állapot után összecsuklottam a fáradtságtól. Manapság is mondogatjuk a kollégáimmal, hogy gyakran a színház nem is a második, hanem az első otthonunk.

– Pedig nem is színésznőnek készült.

– Voltak „baljós előjelek”: nagyanyám az Operaház ösztöndíjasa, anyám énektanár és előadóművész, a nagyapám amatőr színjátszó volt. Az Operaház gyermekkórusában töltött évet játéknak tekintettem. Az Iparművészetire nem vettek fel, a harmadik rostán kiestem, de a Dekoratőr Iskolába, ahová csak hatszoros volt a túljelentkezés, bekerültem. Azért akartam iparművész lenni, mert olyat kerestem, ami betölti az életemet, nem maradnak mellette lekötetlen vegyértékek. Dolgoztam is egy évig dekoratőrként, s közben jött a pálfordulás. Keresetkiegészítésként beiratkoztam az éppen indult THÉBA Stúdióba: a szöveges statisztálásokért több pénz is járt. Az ottani tanároktól kaptam a biztatást. Akkoriban irtóztam a nyilvános szerepléstől, de rájöttem, hogy a színpadon jó esetben én csak médium vagyok. Tehát úgy lehet elbújni, hogy közben mégis kitárulkozom. Ellentmondásos és furcsa. Ösztönből fakadó, érzelmi csúcspontokat bejáró állapot, a legerősebb kontrollal. Aztán ha az írott szövegből született karaktert el is hiszik nekem, akkor van értelme annak, amit csinálok.

– Másért járnak a nézők színházba ma, mint évtizedekkel ezelőtt?

– A megtörtént pillanatokért, a katarzisért, vagyis a zsigeri „aha élményért” jönnek, ez évezredek óta így van, műfajtól függetlenül. Ha ez nincs, akkor nincs értelme a színháznak. Nálunk, az Örkény Színházban a Hamletben is van nevetés, kacagás, a vígjátékokban pedig, például a Képzelt betegben és a Liliomfiban szívszorító mondanivaló. Semmi sem fekete vagy fehér, az élet is inkább fekete-fehér, jing-jangos, tyúklábmintás, kockás, csíkos.

– Feladata a színháznak a „nevelés” vagy a fiatalok bevonzása? Csak mert az Anyám tyúkja előadáson a nézőtér tele van diákokkal.

– A nevelődés feltétlenül. Ezért is működik évek óta sikeresen az Örkényben Neudold Juli vezetésével az IRAM ifjúsági program. Játék közben a színész is nevelődik. Ahogy Weöres mondja, „Alattam a föld, fölöttem az ég, bennem a létra”. Jó lenne fölfelé lépkedni, bár lefelé könnyebb, de kevésbé izgalmas.

– Ez mozgatja akkor is, amikor énekesnőként áll a színpadra?

– A formában van csak különbség, az indíttatás ugyanaz, mint Ady Endrénél: „hogy látva lássanak... szeretném, hogyha szeretnének”. A zene nem is munka, inkább lubickolás.

– Mennyire vesz részt a dalok megszületésében?

– A suszter maradjon a kaptafánál. Barátok bujtogatására döntöttem el, hogy lemezkészítésbe kezdek, és rögtön Bereményi Géza barátom ugrott be szövegírónak, aki nem átallott „Für Anikóvá válni” a dalszövegek írása közben. Érdekesen passzol hozzá Hrutka Robi zenéje. Nagyszerű, hogy azóta már több közös munkán vannak túl.

– Nagy zenerajongó: feldolgozott két Tankcsapda-dalt és egy 30 Y-szerzeményt is.

– A 30 Y-osokkal barátok vagyunk, a Pécsi tánctanár című dalukat a Dob és Basszusban és a Müpában is elénekelhettem. Lévai Balázs pedig meghallgatta a Nőstényálom című koncertemet és utána felkért két Tankcsapda-nótára Siófokon. Leginkább a kocsiban hallgatok zenét, jó hangosan, és persze énekelek, meg ülve táncolok, de felhúzom az ablakot, mert furán néz ki egy ötvenes nő, ha szétesik alatta a decibeltől az autó. Otthon viszont a csöndet szeretem, a kert hangjait, illetve az apraja választ zenét.

– Múlt héten ért véget a Pécsi Országos Színházi Találkozó, amelyen az Örkény Színház eljátszotta két darabját, de a versenyprogramban nem vett részt. Egyetértett ezzel a döntéssel?

– Társulati ülésen hallottam róla, szerintem jól döntöttünk. A színház lényege a közönség, ennek mi eleget tettünk, legjobb tudásunk és szívünk-lelkünk szerint, érezhető volt a POSZT-on is, hogy a közönség szeret bennünket.

– Nem lehet nem észrevenni, hogy a politika egyre jobban beférkőzik a színházi életbe is...

– Lassan már a pórusainkból is ez árad. Annak, hogy agóraszinten locsogjak róla, semmi értelme, így inkább nem foglalkozom vele. A megélhetésem nem azon múlik, mennyire vagyok naprakész politikai ügyekben.

– Egyes kollégái viszont nyíltan leteszik voksukat politikai oldalak, elvek mellett vagy éppen ellen.

– Tegyék, ha nekik fontos, ha így érzik helyesnek. Én viszont úgy élem az életem, ahogy nekem jó. Például a lehető legkevesebb kütyüt használom, mert pórázon rángatják az embert, afféle modern pótcselekvés. Inkább foglalkozom fontos „civil” ügyekkel, és próbálok felelősen, a környezetnek a legkevesebbet ártva élni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!