Felejtő emlékezet - Linn Ullmann: A nyugtalanok

 
Linn Ullmann: A nyugtalanok


Hét évvel apja halála után kezdte el írni családi emlékek laza sorozatából álló visszaemlékezését Linn Ullmann. Éppen annyi idősen, 48 évesen, mint apja volt, amikor megszületett. Az apa Ingmar Bergman filmrendező, az anya a nála 21 évvel fiatalabb Liv Ullmann színésznő.

Megöregedni kemény munka – a rendező egyik sokat ismételt mondata ez, még akkor is, ha Bergmant viszonylag későn, 85 éves kora körül kezdte el igazán foglalkoztatni ez a folyamat. Akkoriban született meg a lányával közösen írandó interjúkötet gondolata, melyben az apa saját öregedését örökítették volna meg. A tervezgetés azonban túl hosszúra nyúlt, s mire legkisebb lánya diktafonnal a kezében megérkezett a rendező utolsó éveinek nyugalmas otthonául szolgáló Farö-szigeti házba, emlékezés helyett már csak a felejtés megörökítőjévé válhatott. A könyv hat fejezete alapvetően ebből, a rendező utolsó hónapjaiban rögzített hat beszélgetésből született.

A leépülés ellenére nem sokat beszéltek a halálról, elég volt megbirkózni azzal az élettel, amit az öreg – a dialógusokban ez a szereposztály szerinti elnevezése Bergmannak – éppen élt. A feledékenységgel, a visszatérő álmokkal. A legszemélyesebb élményekkel átitatott könyv mindemellett szól szerelemről és gyerekkorról, családról. Szól öregedésről, arról, hogy emlékezni éppoly nehéz, mint felejteni. Külön szól apa-lánya, és külön szól anya-lánya kapcsolatáról. Az őszinteség a lírai szépségű szövegnek dokumentarista felhangot kölcsönöz, amire kiválóan erősít az emlékek foszlányszerűségét idéző, csak látszólag töredékes szerkezet. A gyakori, a mondatok, történetek akár néhány oldalon belüli ismétlődésével mintha egy vágatlan filmet néznénk, melyben  a kamera vissza-visszatér. Minden azt sugallja: kopnak az emlékek.

A hétköznapi regényhősökként megjelenő anya végzetes esetlenségét és az élete végén lévő apa elesettségét Linn Ullmann képes ugyanakkor megrendítő humorral is ábrázolni – a rendező a nap végén is rendező marad: az a jelenet, ahogy az asztalossal egyezteti majdani koporsóját, melynek prototípusa II. János Pál pápáé, vagy ahogy a megdöbbent temetőőrrel végül együtt választják ki a sírhelyet, idővel akár az olvasónak is fogódzóul szolgálhat a tű fokán való átkeléshez.

Már ha ép  emlékezni fogunk rá.

(Ford. Pap-Vera Ágnes, Scolar, 2016. 400 o.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!