Gasztrokultúra-történeti jelenségek lelkesítik a leginkább. Bár novellái, esszéi, gasztrokrimijei hozták el számára a népszerűséget, legújabb kötete, a nem mindennapi – Szíved helyén épül már a Halálcsillag – című viszont nagyepikai alkotás: regény – s egyszerre mindjárt kettő! Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk írói és konyhai mesterségekről.
– Eddig novellistaként volt ismert. Belső késztetés vagy külső kényszer hatására lett a Halálcsillag nagyelbeszélés?
– Miközben Örkény már a maga idejében a fölgyorsult világ miatt az egypercest tartotta a jövő műfajának, az olvasók mégis a nagyregényt preferálják. Valljuk be, ma alig van közönsége a novellának. Sok remek író felejtődik el, csak azért, mert novellista volt, lásd Tömörkény vagy Hunyady. Aztán itt van az egyes novellákból mozaikszerűen összeálló átmeneti, nevenincs műfaj (jobb híján nevezzük novellafüzérnek), ami az egyik legfontosabb szelete a magyar irodalomnak. Gondoljunk csak a Szindbádra, az Esti Kornélra, Bodor Ádám Sinistra körzetére, Lázár Ervin Csillagmajorjára, Tar Sándor A mi utcánkjára, vagy legújabban Kerékgyártó István Rükvercére. A Puszibolt című könyvem is ilyen volt műfajilag, sokan mégis regényként olvasták. Tulajdonképpen most is csak jó pár novella megírása után éreztem azt, hogy ezúttal egy nagyobb-egységesebb szerkezetben tudom elmondani, amit akarok. Ugyanakkor hazudnék, ha azt állítanám, senki nem rágta a fülem, hogy írjak végre regényt.
– „Regény a regényben”-ként egy western, a „Mocskos Tizenegyek Bandája” története is olvasható a Halálcsillagban. Ez a zsáner inkább filmről ismerős…
– A western egyidős a vadnyugati legendákkal: a legtöbb „hős” már életében ponyvaregények szereplőjévé vált. De felidézhetjük Jesse James és az őt meggyilkoló Robert Ford esetét, amikor Ford színházi mutatványként kereste a pénzt azzal, hogy újra és újra bemutatta, miként végzett áldozatával, vagy Buffalo Bill show-ira. Ugyanakkor valóban a western nem az irodalomban, hanem a filmben, szerintem főként az olasz spagettiwesternfilmekben csúcsosodott ki – számomra a két Sergio az isten: Leone és Corbucci.
– A regényben a krimi és a gasztronómiai elbeszélések (konkrétan a szakácskönyvek) jelenléte is szembeszökő. Ambicionálja, hogy népszerűsítse az ezeken a területeken szerzett tudását?
– Ha jól emlékszem, Ottlik mondta, hogy azért praktikus, ha az ember olyan dologról ír, amit ismer, hogy elkerülhesse az olyan mondatokat, miszerint: A bennszülöttek a helynek megfelelő táncot jártak a helynek megfelelő öltözetben, a helynek megfelelő zenére… A fő helyszín például azért lett a Király utca, mert azt ismerem, mint a tenyeremet. Ha romantikus regényeket szerettem volna beemelni, akkor sok pótolnivalóm lett volna e téren. A krimi esetében egyébként inkább műkedvelő vagyok, mint szakértő.
– Ellentétben a szakácskönyvekkel. Miért jó olvasni őket?
– A szakácskönyvek számomra nemcsak regények, hanem történelemkönyvek is. Ha kinyitjuk például Emma asszony, azaz Ignotus 1902-es szakácskönyvét, egyszerre ott találjuk az egész Osztrák–Magyar Monarchiát. Bródy Sándor a pörköltről, Tömörkény a juh zsírjára pörköléséről, dr. Bignio Béláné erdélyi urasszony a viza hal eltevéséről, Bárdos Lilike puszta-újfalui kisasszony (versben!) az almakompótról, Széchyné Lorenz Jozefa urnő a „musacáról”, Harsányi Aranka a czukordinnyéről, a sárdi református lelkészné az erdélyi berbécstokányról, Fónagyné Gajári Nelli a túzokról, Bársony István író és vadász pedig a zsiványpecsenyéről referál. És így tovább, a végtelenségig. Mostanában nagyon népszerű az úgynevezett fúziós konyha, összepasszintani a tányéron látszólag egymástól távol lévő dolgokat. Ám a magyar konyha önmagában is egy nagy fúzió. Gondoljunk csak bele, hányféle hatás egyesül, hányféle nemzet, vallás konyhája érik össze az évszázadok alatt nálunk: a török, a bolgár, a szerb, a tót, a zsidó, az örmény, a német, az osztrák, a francia, az olasz, a palóc, a román, a székely, a cigány – lehetne még folytatni. Csak hogy egy nagyon egyszerű példát mondjak: ha egy szelet húslevesben főtt marhafartőt lecsóval tálalunk, azt hisszük, nagyon magyaros fogást kínálunk, pedig igazából egy kelet- nyugati fúziót: a lecsó valószínűleg a törököktől jön szerb közvetítéssel, a húsos, édes étkezési paprikát a bolgárkertészeknek köszönhetjük, mellette a híres Tafelspitz, melyet a bécsi konyha és Ferenc Jóska tett világhírűvé. Ez a magyar konyha.
– Rengeteg popkulturális utalás található a szövegben, nem szűkíti le ezzel az olvasótábort?
– Mi egy nagyon sznob és konzervatív (irodalmi) kultúrában élünk. Nálunk például a krimi ponyva, szennyirodalom (lásd Szerb Antal kirohanását A világirodalom történetében), az angolszászoknál Chandler keménykötésű klasszikus. Mi, magyarok azt hisszük magunkról, hogy rettenetesen pallérozottak vagyunk, iszonyatosan kifinomult az ízlésünk. Lenézünk mindent, ami „pop”. Pedig nem hiszem, hogy egy művészeti termék csak azért alacsonyabb értékű lenne, mert eljut a szélesebb közönséghez. Nekem Rejtő Jenő, a Metallica zenekar vagy Jo Nesbo éppen olyan fontos kulturálisan, mint Krúdy vagy Mozart. Nincs kétféle kultúra: egy magas meg egy alantas – ebben nem hiszek. Nálunk az Unalom szentsége ül az irodalmi trónon, ahogy Babits mondta – aki népszerű, humoros, szórakoztató, az rögtön gyanús. Ha Rabelais vagy Hašek magyarnak születik, valószínűleg megszívja. Eltüntetik az irodalomból őket, mint P. Howardot.
– Decemberben „családi és morális okokból” letiltatta műveit a közmédiában. A regényben a különféle írószerepekkel élcelődik. Milyen írószerep tűnik ma hitelesnek, mikor, mitől telik be a pohár?
– Alapvetően Máraival értek egyet, aki a Füves könyvben írja: író ne politizáljon! Az író írjon, ne az észt ossza. Hiszen ő is csak egy mesterember, mint az orvos vagy a kőműves. Ugyanakkor állandó őrlődést, lelki problémát okoz nekem is, hol az a pont, amikor már meg kell szólalni, még akkor is, ha baromira nem szimpatikus az íróból lett politikai megmondóemberek szerepe.
Kritikánk a szerző korábbi kötetéről itt olvasható.
Cserna-Szabó András írása a világ első számú kocsmájáról itt olvasható.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!