Gyönyörű volt a halálom is

hirdetes

– A Naphosszat a fákon című darab tavalyi, kaposvári premierjén – melynek bemutatója egy évre követte „halálának napját” – egy huszonnyolc perces, nehéz, nagyszerű monológgal kezdte az előadást.

 

– Igen. Huszonnyolc percig beszéltem, és a darab felénél átbeszéltem egy kiváló dzsesszzenekart is. Én magam sem hittem el, hogy ennyi energiával rendelkezem.

 

– A premierek előtt általában letargikus. Ül a konyhában, lógatja a fejét… Decemberben kétszer is így tesz majd, hiszen két bemutatója is lesz.

 

– Ilyenkor szomorú vagyok, talán ez a pontos megfogalmazás. Minden új produkciónál legalább az első tíz-tizenöt előadásban még nem tudok igazán létezni, mert megkérdőjelezem, hogy szabad-e már kiállnom. Még nem érzem azt, hogy itt vagyok, adom magam. Az a baj, hogy mire eljutottam oda Kaposváron, hogy már létezem, addigra vége is volt az előadás-sorozatnak.

 

– A Tábori György által írt Mein Kampf című szatirikus darabban, a Nemzetiben, a halált játssza, gúnyt űz belőle, ami nyilván jólesik.

 

– Nem én űzök gúnyt belőle, hanem az író. De mivel klinikai halott voltam, ezért van viszonyom a halálhoz. Miután magamhoz tértem, két napig úgy éreztem, meg fogok fulladni, meg fogok halni. Aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy életben maradok. És ettől kezdve boldog voltam. Nevetve azt szoktam mondani, hogy az Isten a tenyerén hordoz, olyan csodálatos életet adott, és ráadásul a halálom is gyönyörű volt. Egy pillanatig sem kellett félnem, nem kellett szembe néznem azzal, hogyan viselem el azt a tudatot, hogy meg fogok halni. Szóval nekem volt egy gyönyörű halálom, bár kicsit korán jött. Azt mondta erre az Isten, hogy „mi van, még a halála is ilyen gyönyörű? Akkor hozzuk vissza!”

 

– Amikor felébredt, mi volt az első, ami az eszébe jutott?

 

– Amikor az ötödik nap éjjelén kinyitottam a szemem, nem tudtam se beszélni, se mozogni, de szerintem rögtön úgy gondolkodtam, ahogy most. Gondoltam, kinézek, hogy Velemen, ahol a házunk van, vagy Pesten vagyok – mert gyakran nem tudom, hol ébredek –, és rájöttem, hogy egyik helyen sem. Aztán hallottam, hogy kórházban fekszem. Édesanyámnak volt egy agyérgörcse, hál’ istennek teljesen rendbe jött. Pontosan öt nap maradt ki neki is az életéből, mint nekem, amit persze később tudtam meg. Az jutott az eszembe, hogy valami olyasmi történhetett velem, mint édesanyámmal. Mindenre emlékeztem, csak arra nem, hogy bementem a János Kórházba. Sőt, már az előtte lévő néhány óra is kiesett a fejemből.

 

– Mennyire zavarja, hogy nem jött rendbe a jobb karja?

 

– A karom csodálatosan működik, de a jobb csuklómat nem tudom többé megmozdítani.

 

– Bátran mutatja a színpadon, hogy nem tökéletes az egyik keze, esze ágában sincs leplezni.

 

– A barátaim azt mondják, hogy ezzel nem törődik a közönség. De nem mutogatom direkt, hogy ezzel nekem bajom van. Kezdetben nehéz volt megszokni, aztán, ahogy le is írták rólam, átraktam a gesztusrendszeremet a bal kezemre.

 

– Most két darabban is próbál egyszerre…

 

– Mert ilyen őrült vagyok. A Nemzeti előadásában, a Jó estét nyár, jó estét szerelemben!, három igen pici szerepet vállaltam, mert nagyon megszerettem Rába Roland rendezőt. Az átkozott Zsótér Sándort pedig annyira szeretem, hogy nem tudtam neki ellent mondani, és ő is azt állította, hogy kis szerepem lesz a Maladype Színháznál, a Figaro házasságában. 

 

– Marcellina, Figaro anyja, nem főszerep, de nem is kicsi.

 

– Tényleg nem kis szerep. Átrázott engem ez a jóember. De mondtam ennek az őrült Zsótérnak, hogy mire a premier lesz, már a hetvenhatodik évemet taposom. Máskor azért majd jobban kell vigyáznom, hogy mennyit vállalok.