Lassabb fokozatba kapcsolt és egy picit le is halkult az ország közismerten „kiabálós” pszichiátere – vidékre költözött, kutyái lettek és két barátjával, Csutorás Ferenc (Csuti) borásszal és Mészáros Péter marketingszakemberrel szőlőbirtokot alapított. Csernus Imre felvitt bennünket a hegyre, és az Almagyar-dűlő Nagy-Egeddel szegélyezett varázslatos díszletében „kiöntötte” a lelkét. Mesélt borászkodásról, kaptunk lelki fröccsöt, és a pincészethez visszaérve azt is megmutatta, hogyan kell a bort a hordók közé köpni. Persze, csakis a kóstolás kedvéért.
– A Felnőtt húsleves című könyvében viccesen kikéri magának, amikor Csuti azt mondja, hogy sosem fog kijönni az Almagyarra kapálni. Mennyit kapált idén? – Semmennyit. Viszont tavaly szüreteltem. Az igazság az, hogy az olimpia miatt nagyon sok dolgom van mostanában. Egy-két sportoló mentális felkészítését végzem, most vagyunk a finisben. Meg hát itt van a bor is, az egyéb munkák… – szóval, a kapálás még a jövő zenéje. A szüreten viszont idén is mindenképpen itt leszek. – Ténylegesen szüretel? Vagdossa le a fürtöket a tőkéről? – Úgy ám! Az egyik borunk fantázianevét is a tavalyi szüretelésem ihlette. Korán reggel kijöttünk a hegyre, nagyon meleg volt, én meg keményen végigdolgoztam a napot, loholtam a többiek után, ömlött rólam az izzadság. Csuti, aki egy autóból figyelt – ő hozta utánunk a kádat –, felhívta a Mészáros Petit, hogy „te, ez mindjárt meg fog halni, úgy szüretel”. Erre Mészó azt javasolta, hogy adjon nekem egy „lelki fröccsöt”. Csuti meg vette a lapot, és nemcsak fröccsöt kaptam, hanem egy saját bort is.
– Sokan épp emiatt támadják mostanában. Vagyis, hogy egy felelősségteljes pszichiáter az alkoholisták országában hogy adhatja a borának a „Lelkifröccs”, sőt a „Lelkibéke” nevet. Mi ennek az üzenete?
– Igen, eszembe jutott, hogy esetleg támadásoknak leszek kitéve emiatt. Hogy orvosként alkoholistákkal foglalkozom, közben pedig beszállok egy ilyenbe, de félreértés ne essék: azt egyáltalán semmivel nem sugallom, hogy a lelki békét a borivás adná meg. A borok hátsó címkéjére oda is írtam egy pár soros üzenetet, amit fontosnak tartok. A magyar ember, és most a nagy átlagról beszélek, ha alkoholról van szó, megállás nélkül nyakal. Nincs benne sem a kontroll, sem a bor megbecsülése. Egyedül a hatás és az ár-érték arány érdekli. Ezzel vezeti le a feszültséget. Ugyanakkor a mértéktartó ivásnak elképesztő hagyománya van különböző európai kultúrákban. A franciák is isznak, de az alkoholizmus mint következmény korántsem akkora, mint nálunk. Állítólag Magyarországon egymillió alkoholistáról beszélünk. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan ember ma az országban, akinek az életében, a múltjában ne szerepelne valami alkoholistával összefüggésbe hozható pszichotrauma. Kétségtelen, ennek a terhét cipeljük. De álszentség volna azt mondani, hogy akkor sutba az egésszel. Meg kell tanítani az embereket mértéktartóan alkoholt fogyasztani. Mert a lelki békét természetesen nem a borivás, hanem a belső frusztrációk megfelelő kezelése adja az adott napon. Amikor pedig a nap végén sor kerül egy pohár bor elfogyasztására, az már csak pont az i-n.
– Ez esetben mit javasol, hogy igyuk jól a bort?
– A lényeg, hogy az ember tudja, hogy amikor kezébe veszi a poharat, akkor jól érzi magát a bőrében. Ne azért nyissunk ki egy üveg bort, hogy a félelmeink következtében jelentkező feszültséget levezessük. A jó boriváshoz elengedhetetlen az eleve meglévő lelki béke. A jó borivásnak tempója van: lassan iszunk, nem felhörpintve, nem üvegből. Összességében azt gondolom, hogy a bor összeköti az embereket. Ha pedig megadjuk a módját és a tempóját a borivásnak, akkor elkezdhetünk beszélgetni is. A bor elősegíti a közösségformálást. Ha eleve van közösség. Mert ha oda lép be, ahol nincs egymásra figyelés és nincs őszinteség, abból mindig vita lesz. Az alkohol ilyenkor fellazítja a védekezési mechanizmusokat, és a feszültség kirobban az emberekből. Ha viszont megvan előzőekben a béke, az egymás tisztelete – az őszinteség, az egymásra figyelés, a kölcsönösség elve –, akkor abból nagyon jó beszélgetés alakulhat. Csak ha jól vagyok, akkor tudok odafigyelni a borra is.
– Hogy lett a bor ennyire része az életének?
– Lényegében már úgy 10 éve kóstolok borokat, de csak amikor a Felnőtt húslevest kezdtem írni, akkor definiálódott bennem valami, ami a bort összeköti az élet szeretetével. Akkor merült fel először igazán a kérdés: hová is rohanok én? Az, hogy állandóan úton vagyok, és belső békével nem rendelkező emberek tanácsadásával foglalkozom, az jó, szeretem. De mi van velem? Hol találom én meg a nyugalmamat? Éreztem, hogy váltanom kell, hogy le kell egy kicsit csendesedni, el kell vonulni, mert különben rá fogok fázni. A város ledarál.
– Magáénak érzi már a „birtokot”?
– A miénknek. Óriási különbség van aközött, hogy „az enyém”, és aközött, amikor három ember ki meri mondani, hogy a miénk. Közös. Mint amikor két ember kimondja azt, hogy „mi”. Ez az a bizonyos „mi”, ami hármunk között van. Talán ezt tartom a legfontosabbnak.
– Több alkalommal nyilatkozta, leírta, hogy a kihívás mennyire fontos az életében. Hogy kihívások nélkül nem tud élni. A borászkodás kihívás?
– Igazából azt gondolom, hogy nem is kihívás ez, hanem egyfajta kiteljesedés. Afelé ballagunk mind a hárman.
– Lelkesíti még ugyanennyire a szakmája is?
– Abszolút. Ez nem más, mint energiaáramlás. Azzal, hogy itt állok a földön, felelevenedik minden, ami valaha a földhöz kötött. Érzem, ahogy 11-12 évesen segítek a nagyapámnak aratni, rakjuk a búzát zsákokba, megyünk a lovas kocsival és szedjük fel. Én a földtől és ettől az egész borászkodástól visszakaptam a gyerekkori élményeimet, a földműves nagyszüleimet, és mindent, ami valaha fontos volt nekem. Ezért is szálltam be. Azáltal, hogy Csuti bevont engem a látomásába, az Almagyar-érseki dűlő megmentésébe – amiért nagyon hálás vagyok neki –, én ráadásként megkaptam a gyökereim egy jelentős részét. Mert a föld az mindenhol föld. Földből jövünk, földbe megyünk. Ez most egy köztes állapot. És ezt a köztes állapotot vagy arra használjuk, hogy gyilkoljuk magunkat, vagy pedig arra, hogy azt az energiát, ami a gyümölcsből és a földből bennünk lecsapódik, továbbadjuk. Amikor bemegyek a klinikára, viszem magammal ezt az ősanyától származó energiát. Felismertem, hogy eszköz vagyok. Már nincsenek bennem megoldatlan belső félelmek.
– Volt azért ennek egy íve, ugye?
– Nagyon hosszú íve volt, amíg eljutottam oda, hogy belássam, Csernus Imre is emberből van. Egy csomó hibával, fájdalmas érzésekkel. Ha az ember eléri a belső béke állapotát, és harmóniába kerül magával, irtózatosan sok munka árán, akkor másképp fog hozzáállni a megmérettetésekhez is. Mert nem lesznek megmérettetések.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!