A fiatal slammer, költő, író ezúttal felnőtteknek is szóló regénnyel jelentkezik. A Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Rabok tovább egy szenvedélyes szerelem és egy spontán szerveződő forradalom története. A humorral, metsző iróniával átszőtt könyv hősei és hősködői a jelen Budapestjén próbálják megváltani önmagukat és az országot.
Kemény Zsófi: Rabok tovább (részlet)
A szakállas most az 1984-et olvasta a túloldalon, úgyhogy fellélegeztem. Jegyzetelt. Jegyzetelte a könyvet. Nehezen bírtam ki, hogy hangosan ki ne röhögjem. Nem, igazából féltem tőle, soha nem röhögtem volna ki hangosan. Akkor se, ha én azt a könyvet mesekönyvnek olvastam tizenhárom évesen. Ő pedig büszkén olyan szögben tartotta, hogy mindenképpen lássam, mi az.
Hallottam erről a közelgő rendezvényről, Mátyás király újratemetéséről, mindenki hallott róla. Nagy botrány volt körülötte. Hogy miért kell, hogy fölösleges, hogy hülyeség. Én különösebben nem gondoltam róla semmit. Tőlem ott és akkor temették el Mátyást, ahol és amikor akarták. Nem gondoltam, hogy Székesfehérváron rosszabb neki, mint a Mátyás-templomban, de azt sem, hogy jobb. Nem volt nemzeti ünnep május és augusztus között. Ekkora lyuk egész évben sehol nem volt két nemzeti ünnep között. A Mátyás emlékének szentelt nemzeti ünnepet, és egyben munkaszüneti napot július 10-re akarták rakni. Az lehetett a terv, hogy a pórnép majd ujjong, hogy nem kell dolgoznia még egy plusznapon az évben. Ahogy végiggondoltam, éreztem egy kis dühöt a pórnép nevében. Ez jó, gondoltam, a düh, az jó, ha már az ember úgyis egy forradalmi csoport tagja. Belekapaszkodtam ebbe a hatalomlenéző, semmibe vevő attitűdje iránt fellángolt kis haragomba. Felkészültem, hátha még tovább kell gerjesztenem ezt az érzést, hogy szenvedély lehessen belőle. Örültem volna egy kis szenvedélynek.
Merthogy éppen történt a magyar történelem, állítólag. Mindenki, az ellenzéki sajtó, a szüleim meg a raszta Jojó szerint is. Én viszont a szomszédos börtöncellába voltam zárva az éppen történő magyar történelemmel. Minden mozdulatát hallottam. Hallottam, ahogy fekvőtámaszozik a szomszédban, hogy fitt maradjon, hallottam, hogy motyog és rúgja a falat; bolondul bele a bezártságba. Hallottam, de nem láttam. Ha kinyúltunk volna a rácson, kezet tudtunk volna fogni, de nem nyúltunk ki. Ő a szökést tervezgette, én meg arra vártam, hogy kiengedjenek végre a példátlanul tökéletes magaviseletem miatt. Egy olyan véletlen miatt kerültem be évekkel ezelőtt a cellámba, ami szinte röhejességig nem az én hibám volt, de jólesett a direktmagány. Na ezek alatt az évek alatt a cellaszomszédom (a magyar történelem) kitalálta a szökés tervét, sőt hozzá is látott, és én minden mozdulatát hallottam, de nem raktam össze a tervet, mert nem figyeltem. Mással voltam elfoglalva, például azzal, hogy ne beszéljek két hónapig. Holmi jövőkre és kilátásokra nem pazaroltam gondolatot. Most is csak azért futtattam végig bármilyen gondolatmenetet ezzel kapcsolatban, mert hozzáadtak egy virtuális csoporthoz, amivel egy kváziközösség része lettem.
Ekkor az asztal túloldaláról lebillent az enciklopédia méretű könyv, és lezuhant a földre. Persze a Biblia volt az. A zaj belerobbant a könyvtár minden csendnél csendebb csendjébe. Sokkal mélyebb egy mesterséges csend, mint egy természetes. Mint a tüdő, ami mesterségesen még egy adaggal több levegőt be tud fogadni, mint amennyit természetesen befogad. A sötét fiú a túloldalon lehajolt a Bibliáért. Közben pedig nem mulasztotta el az alkalmat, hogy odanéztem a zajra. Megpróbált a szemembe nézni. Fülem-farkam behúzva menekültem vissza a Facebookba. Volt egy engedélykérésem üzenetre. Ilyet még soha nem kaptam, úgyhogy kíváncsiságból megnyitottam.
„szia, Rémusz vagyok” – írta valaki nyolc perccel ezelőtt. Csatolt mellé egy képet. Annak a plakátnak az elektronikus verzióját, amivel nemrég hetekig ki volt plakátolva a város. A MOME keresett magának modelleket a végzősök diplomamunkáihoz. Egy pszichológia szakos évfolyamtársamon keresztül találtak meg; átlagos, de elég szép, szabályos arc kellett. Időnként felismertek ezekről a plakátokról. Egy időre elvesztettem az arcomat, elvették tőlem. Odaadták egy plakátnak.
„hmm” – válaszoltam Rémusznak.
„én is tag vagyok” – jött az üzenet azonnal, amint válaszoltam.
„ja, ok. Izgi” – írtam, és grimaszoltam közben, alátámasztva a láthatatlan iróniát.
„Falk Miksa 23, holnap este 10, ha ott leszel, többet is megtudhatsz”
„aha, koszi”
„szívesen”
„amugy ez nagyon illegalis?”
„szeretnél olyan helyen élni, ahol szitokszó a legális?”
„nem”
(Kemény Zsófi: Rabok tovább. Jelenkor, 2017.)
Margó, Zsófi és Kriszta
A Margó Irodalmi Fesztivál utolsó napján Kemény Zsófival Rabok tovább című regénye kapcsán Szentesi Éva, Vitáris Iván és Beke István (Ivan & The Parazol) beszélget szerelemről és spontán szerveződő forradalomról.
Utána pedig Tóth Krisztina mesél új tárcakötete, a Párducpompa apropóján a mai Magyarország abszurd hétköznapjairól: bevándorlásról, elvándorlásról, hatalomról és hatalmaskodásról.
Petőfi Irodalmi Múzeum,
június 11., vasárnap 18 óra
Országszerte zajlik a 88. Ünnepi Könyvhét és 16. Gyermekkönyvnapok –
az esemény apropóján Péterfy Gergely íróval, a könyvkiadók és -terjesztők szervezetének új igazgatójával és Rédei Éva könyvkereskedővel beszélgettünk. A friss kínálatból Balogh Robert, Esterházy Péter, Csabai László, Kemény Zsófi, Molnár T. Eszter könyveiből adunk ízelítőt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!